Egy és Más

 

Big Ben

 

"I'm really sorry, yes!"

Pedig az Élet várt

a megbeszélt helyen és időben.

Mondta egyszer a Big Ben,

de ez mégiscsak egy harang..,

bár hatalmas a súlya,

de azóta folyton csak zúgja,

 "sajnálom nagyon, igen!"

 

Kutatok életlen emlékeimben.

Egy megálló múlt-kor továbbhajtott,

esőcsorgott buszablakok előtt járdák,

koszos házfalakra firkantott ábrák,

de sorry, ezek nem eredetiek,

csupán gyenge másolatok.

Valahol áthelyeztek egy táblát,

de már rég elfelejtette a leszállás,

hová is kellene megérkeznie?

 

A forgalom a fontos, az tudja ki merre tart,

túlfutott kilométerek, non-stop körúton.

Egyszer biztos visszatér az indulási ponthoz,

közben itt-ott megáll, de bizonytalan a hol,

lehet valóban ez az átkozott megálló?

Elvéti megint, nincs semmi baj,

úgyis folytatódik vagy kezdődik,

monoton zötyögés a végállomás felé,

gördülnek házak, arcok, hangok és harangok,

falakon felszentelt írások, másolat-rajzok.

 

Utolsó megálló

a körjáratban értelmezhetetlen.

Félig leszakadt plakáton az út fölé leng:

'I'm really sorry, .. No, there's no one here!

' Finally… I have no one..,"

 

Semmi értelme, pedig még mindig vár

a meg nem beszélt helyen és időben,

talán mégis kellene gyorsan egy

áthelyezhetetlen megálló itt lent,

mert szépen lassan üt a Big-Ben,

és zeng valamit ott fenn.., eredetiben.

 

 

 

 

 Akkor sírnak majd a fák

 

 /evokáció Vajda: Harminc év után c. versére/                /

 

Mi hátra van még, mindig beteljesül.

Eltemetkezni némán, ismeretlenül

odadobott, könnyű szavakban,

amik nézd, folyton hívnak, ölelnek,

majd a reménnyel együtt veszítnek..

A szerelem a túloldalon maradt,

s önként kell emelni óriás falat,

ne fájjon annyira már,

hogy magamnak akartalak.

 

Van érzékem a lehetetlenhez,

Isten legalább ezzel megáldott,

földi létemben csak azt kerestem,

amit sehol már meg nem találok,

s elérnem nem szabad, nem lehet:

nem az álmodott, "nem az elveszett,

az el nem nyert éden fájdalma" ez.

 

Széttörött, vakfoltos a lélek tükre,

benne ne keresd, nem látod meg magad,

magammal viszem, ha elmegyek,

de pár csorbult szó valahol itt marad.

 

Talán akkor telesírják majd a fák

a csillagtalan feketeséget, és fénylő

levélkönnyeiket szomjasan felisszák

sötét tornyokon terülő, holdas éjszakák.

 

/idézett sor : Vajda János verséből/

 Vajda János 

 HARMINC ÉV UTÁN

 

Mi hátra volt még, elkövetkezett.

E földi létben gyász sorunk betölt.

Találkozunk - irgalmas végezet! -

Utolszor, egyszer még, a - sír előtt.

Hittem, hogy lesz idő, midőn megösmersz,

S helyet cserél bennünk a fájdalom;

És folyni látom, majd ha már késő lesz,

A megbánásnak könnyét arcodon.

 

Mert amit én vesztettem, óriás,

Hozzá az ég adott erőt nekem.

Én látok itt olyant, mit senki más;

Csodákat mivel emlékezetem.

A multból fölmerül egy pillanat,

Mint oceánból elsülyedt sziget;

És látom ujra ifju arcodat,

Mikor még másért nem dobbant szived.

 

És e varázslat rád is visszahat.

E lélek a te Veszta-templomod.

Oltára képében látod magad;

Mi vagyok én neked, most már tudod:

Ha majd a földi élettől megváltam,

Imába, dalba foglalt szerelem

Örökkévalósága a halálban...

Az ég, ládd, mégis eljegyzett velem!

 

Ki bájaidból méltatlan vadakra

Pazaroltál nem értett kincseket;

Én, a hideg bálvány vezeklő rabja,

Ki minden kéjt szivébe temetett:

Most itt ülünk siralomházi lelkek,

És nézzük egymást hosszan, szótalan...

Tekintetünkben hajh! nem az elvesztett -

Az el nem nyert éden fájdalma van.

 

Igy űl a hold ádáz vihar után

Elcsöndesült nagy tornyos fellegen,

És néz alá a méla éjszakán

Bánatosan, de szenvedélytelen,

Hallgatva a sirbolti csöndességet

A rémteli sötét erdő alatt,

Amig a fákról nagy, nehéz könnycseppek

Hervadt levélre halkan hullanak...

 

 / 1892 /

 

 

 

 

A modell szemével

 

Nézem a kezed amint festesz,

magad szemével keverve engem,

'hisz csak egy vázlat'- szólsz szelíden,

ha kérem, fesd le az idő amit tesz…

 

Egy csipetnyi szürkét, tedd meg nekem,

időben keverj még színeim közé,

ne lásd majd szivárványíveken

hirtelen enyészni ezer színem.

 

 

 

csak te

 

hiábavalóság a rejtekekben

bármit megőriznem

ami kéklik

vagy vakságra ítélt szememmel

fellátni hitetlen egész az égig

mert félbehagyott

kimondatlan imáim

istenhez így is elérnek

 

mégis félek

elveszíthetem

amit érdemtelen kaptam

talán írva van ott a csillagokban

csak te maradj meg nekem

ha minden veszve is van

miattad féltem

semmi életem a sötétbe rejtve

hisz más senki

istentől ki fényt lopna értem

csak te

 

 

 

nincs ennek neve

 

nincs ennek neve

nem hívják szerelemnek

sem életnek sem édesnek

ez csak keserű

mert mást szeret

ez ilyen egyszerű

mást az isten

 és mást ő

  egyikük sem engem

 

 játszani mindig szeretett

  elkockázott az idő

azután zálogba tett

  de már nem leszek

 soha kiváltva

 mert mindig mást szeret

  rólam egészen

 megfeledkezett

 

ez olyan egyszerű

csak el kell képzelnem

hogy egyszer én nyerek

és engem is szeret

valahol valami sötét erő

úgy hívják álom-temető

 vagy mi

 mert azt hiszem

nincs ennek neve sem

így megírtam neki

 anonim fekete versem

 időben s névtelenül

 el is temettem