Egy és Más

Vers
Rozella•  2016. május 8. 16:50

A rombolás művészete



A rombolás művészete

 

 Nem vagyok régész, én csak rombolni tudok,

mégis konokul, tíz körömmel csontig

levájok ha kell, s lelkem ásatásain mindig

találok pár épségben maradt mozaikot.

 

Gondosan, grammonként söpörgetem le

tört darabjainkról könnytől sáros földem.

Fölhozom a fényre, csak hogy összetörjem,

s az egykor tökéletest is leromboljam végre,

 

mert nem viselem el, hogy olyan mesterien

alkotott meg valaki... Nem keresem ki volt,

de meg nem tűrhetem, mert én magam akarlak

saját színeidből kirakni magamnak. Már régen

 

nem érdekel, mit szólnak hozzá-értő szemek,

s nem számít, ha tiltott művelet! A hihetetlen

nimfaion csakis nekem csillog, és bennem

felgyűrt ingujjas én-istenek le nem intenek,

 

segítenek tisztábban látni, mialatt lázasan alkotok.

Csorbult amforán Neptun és Amphitrité háza,

s ha kell a herculaneumi házakra zúdult láva

alól kaparom ki a szerelmet, amit megálmodok

 

veled. Gyönyörködöm. Fönn a Vezúv kúpja ragyog.

Fenséges, nyugodt, de lent már remeg a föld, érzem

milyen forró az utolsó kitörés.. Egy darabig még nézem,

majd -mint a láva-, én is rombolok.., talán mégis művész vagyok.

 

 

https://hu.wikipedia.org/wiki/Herculaneum



Rozella•  2016. május 2. 21:51

/ Két monológ... M. emlékére… /

 

Most mennem kell…

 

Most mennem kell,

még nem tudom  hova…

Eltűnt az út hirtelen

és minden túl tétova,

csak egy égre írt jel

mutatja: menj oda,

ahol nem fáj a múlt,

ahol egy csillag kihúnyt,

már téged sem keres,

sírni ezért fölösleges…

Nézem a hallgatag fákat,

ők nem tétováznak,

hagyják hullni a leveleket

sodorja csak, vigye a szél,

… mert amiről nem lehet,

 egyetlen levél sem mesél…

 

 

Búcsószó helyett…

 

Kezdettől így volt megírva,

egyszer ledobjuk kínjainkat,

de látod, az idő milyen tétova,

s a messzeség nagyokat hallgat,

amíg a lélek bolyongva

keres nyugalmat ott, hova

a szív el nem juthat soha…

 

Mert a szív nem búcsúzhat,

a fényben keres távlatokat,

ahol dobbanásnyi közel marad,

ritmusa megőrzi a földi hangokat,

csak a messzeség harangja hallgat,

mint kongó, pusztába roskadt

kút gémje kémleli forrását a mélybe,

s ha megleli, hangját felzengeti,

szálljon a csillagködös égre, 

onnan hulljon vissza a föld ölébe,

 

…mert itt maradt pár búcsúszó,

leírva csak, hiszen a hang

- nyelvétől megfosztott harang -,

 visszhangzó némaságba fúlna..

Lelj nyugalmat egy másik világon,

tékozló szívednek a semmi ne fájjon.

Szeressen az Isten ott és áldjon,    

s amerre fájó lelked elhalad,

egy csillagkapu mindig nyitva várjon…



Rozella•  2016. április 30. 14:13

érthetetlen


érthetetlen

 

miért siratnám

bennem élő mosolyod

őriz meg engem

 

'örök'-öm lettél

amikor nekem adtad

édenkertedet

 

tilalom nélkül

ölelni a világot

csak te engeded

 

miért siratnám

amikor nekem adtad

lelkedet anyám

 

Rozella•  2016. április 16. 09:58

Ki életet ad...


Ki életet ad…

 

Ki életet ad, egyetlen,

mert Anya csak egy van.

Csak egy.

 

S egy, aki elrendelte,

hogy bolyongó, árva földje

egyedül keresse, járja útját istent keresve

életet adjon, otthont találjon a fényben,

térbe gyűrt csendek  sötét szövetében.

 

Csillagos, hazátlan éjben vajúdik.

A Nap elvakult szeme se látja:

itt egy anya szenved, haláltusáját vívja,

s áldott állapotában mekkora a kínja..

Telhetetlenné vált hatalmas terhe

lassan érik, növekszik benne,

szívja erejét egyre mohóbban,

míg ő sebeibe lassan beleroppan…

 

Ó egek! Egy anyának most segítsetek,

ne haljon, mielőtt magzatát megszüli,

s a fájdalom-robbanás után

nekivág egy új vándorlásnak…

Most kellene a millónyi bába,

segítse gyermekét napvilágra,

 

s egy anya, mielőtt meghal,

láthassa meg önnön fiát..,

Aki majd nélküle nő föl,

így marad örökre árva...

Anyja érte életét adja,

pedig rég tudja.. ki ítéli halálra.

 

Ki életet ad, egyetlen,

mert Anya csak egy van.

Csak egy.

 

Rozella•  2016. március 20. 09:32

A verklis


https://www.youtube.com/watch?v=WdJk8RJ-i8w

 

A verklis

 

Begyűjti lassan az összes hangot,

mint öreg elnyűtt kalapos verklis

egykor a gangról lehajigált tapsot,

ha lejátszotta ósdi dalait, ahogy kell,

aztán odébbállt kopott hangjegyeivel.

 

A verkli már rég múzeumban áll,

csak az Idő rója az utcákat egyedül,

kopott cipője talpáról pereg a sár,

és furcsa, vándorló tömegbe vegyül,

ahol csak kéreget szemérmetlenül.

 

Folyton éhes a telhetetlen haspók,

mindent fölfal ami elé terül:

mohó zsákszájába összedobálva

szájra száj, szívre szív kerül;

besöpri a maradék morzsákat is,


hangra hangot, s egyszer harangot

kondít a sanda sötétség hajnalán,  

övé az álom is, az áttetsző délibáb,

néha bebámul egy múzeum ablakán,

s tekeri nyűhetetlen verklijét tovább.