Egy és Más
VersA rombolás művészete
A rombolás művészete
Nem vagyok régész, én csak rombolni tudok,
mégis konokul, tíz körömmel csontig
levájok ha kell, s lelkem ásatásain mindig
találok pár épségben maradt mozaikot.
Gondosan, grammonként söpörgetem le
tört darabjainkról könnytől sáros földem.
Fölhozom a fényre, csak hogy összetörjem,
s az egykor tökéletest is leromboljam végre,
mert nem viselem el, hogy olyan mesterien
alkotott meg valaki... Nem keresem ki volt,
de meg nem tűrhetem, mert én magam akarlak
saját színeidből kirakni magamnak. Már régen
nem érdekel, mit szólnak hozzá-értő szemek,
s nem számít, ha tiltott művelet! A hihetetlen
nimfaion csakis nekem csillog, és bennem
felgyűrt ingujjas én-istenek le nem intenek,
segítenek tisztábban látni, mialatt lázasan alkotok.
Csorbult amforán Neptun és Amphitrité háza,
s ha kell a herculaneumi házakra zúdult láva
alól kaparom ki a szerelmet, amit megálmodok
veled. Gyönyörködöm. Fönn a Vezúv kúpja ragyog.
Fenséges, nyugodt, de lent már remeg a föld, érzem
milyen forró az utolsó kitörés.. Egy darabig még nézem,
majd -mint a láva-, én is rombolok.., talán mégis művész vagyok.
https://hu.wikipedia.org/wiki/Herculaneum
/ Két monológ... M. emlékére… /
Most mennem kell…
Most mennem kell,
még nem tudom hova…
Eltűnt az út hirtelen
és minden túl tétova,
csak egy égre írt jel
mutatja: menj oda,
ahol nem fáj a múlt,
ahol egy csillag kihúnyt,
már téged sem keres,
sírni ezért fölösleges…
Nézem a hallgatag fákat,
ők nem tétováznak,
hagyják hullni a leveleket
sodorja csak, vigye a szél,
… mert amiről nem lehet,
egyetlen levél sem mesél…
Búcsószó helyett…
Kezdettől így volt megírva,
egyszer ledobjuk kínjainkat,
de látod, az idő milyen tétova,
s a messzeség nagyokat hallgat,
amíg a lélek bolyongva
keres nyugalmat ott, hova
a szív el nem juthat soha…
Mert a szív nem búcsúzhat,
a fényben keres távlatokat,
ahol dobbanásnyi közel marad,
ritmusa megőrzi a földi hangokat,
csak a messzeség harangja hallgat,
mint kongó, pusztába roskadt
kút gémje kémleli forrását a mélybe,
s ha megleli, hangját felzengeti,
szálljon a csillagködös égre,
onnan hulljon vissza a föld ölébe,
…mert itt maradt pár búcsúszó,
leírva csak, hiszen a hang
- nyelvétől megfosztott harang -,
visszhangzó némaságba fúlna..
Lelj nyugalmat egy másik világon,
tékozló szívednek a semmi ne fájjon.
Szeressen az Isten ott és áldjon,
s amerre fájó lelked elhalad,
egy csillagkapu mindig nyitva várjon…
érthetetlen
érthetetlen
miért siratnám
bennem élő mosolyod
őriz meg engem
'örök'-öm lettél
amikor nekem adtad
édenkertedet
tilalom nélkül
ölelni a világot
csak te engeded
miért siratnám
amikor nekem adtad
lelkedet anyám
Ki életet ad...
Ki életet ad…
Ki életet ad, egyetlen,
mert Anya csak egy van.
Csak egy.
S egy, aki elrendelte,
hogy bolyongó, árva földje
egyedül keresse, járja útját istent keresve
életet adjon, otthont találjon a fényben,
térbe gyűrt csendek sötét szövetében.
Csillagos, hazátlan éjben vajúdik.
A Nap elvakult szeme se látja:
itt egy anya szenved, haláltusáját vívja,
s áldott állapotában mekkora a kínja..
Telhetetlenné vált hatalmas terhe
lassan érik, növekszik benne,
szívja erejét egyre mohóbban,
míg ő sebeibe lassan beleroppan…
Ó egek! Egy anyának most segítsetek,
ne haljon, mielőtt magzatát megszüli,
s a fájdalom-robbanás után
nekivág egy új vándorlásnak…
Most kellene a millónyi bába,
segítse gyermekét napvilágra,
s egy anya, mielőtt meghal,
láthassa meg önnön fiát..,
Aki majd nélküle nő föl,
így marad örökre árva...
Anyja érte életét adja,
pedig rég tudja.. ki ítéli halálra.
Ki életet ad, egyetlen,
mert Anya csak egy van.
Csak egy.
A verklis
https://www.youtube.com/watch?v=WdJk8RJ-i8w
A verklis
Begyűjti lassan az összes hangot,
mint öreg elnyűtt kalapos verklis
egykor a gangról lehajigált tapsot,
ha lejátszotta ósdi dalait, ahogy kell,
aztán odébbállt kopott hangjegyeivel.
A verkli már rég múzeumban áll,
csak az Idő rója az utcákat egyedül,
kopott cipője talpáról pereg a sár,
és furcsa, vándorló tömegbe vegyül,
ahol csak kéreget szemérmetlenül.
Folyton éhes a telhetetlen haspók,
mindent fölfal ami elé terül:
mohó zsákszájába összedobálva
szájra száj, szívre szív kerül;
besöpri a maradék morzsákat is,
hangra hangot, s egyszer harangot
kondít a sanda sötétség hajnalán,
övé az álom is, az áttetsző délibáb,
néha bebámul egy múzeum ablakán,
s tekeri nyűhetetlen verklijét tovább.