Egy és Más
GondolatokSándor és Amy
Sándor és Amy
EGY csodának KÉT tükre voltak,
nevetésük még most is hallani,
ha odaintenek két koboldnak,
kik a túlvilágról
ideröppenve köszöntik őket,
a ki tudja hányadik dimenzióból
versszárnyakon érkezőket.
Amy bízik, de Sándor komor,
játékos kedvének gombolyagával
csak Mióki macska játszik,
nem törődve egércincogással.
Elengedtek már minden földi kincset,
Ők csak egymásra néznek,
érzik a van-t, látják a nincset,
s azt, mi ellentmond az észnek.
Szavak lebegnek körülöttük,
besodródva gondolatok Kuiper-övébe,
egymásra villan élő tekintetük,
visszavágynak a Teljességbe.
Felröppenő ének a hangzavarban
elenyészik az is, mi halhatatlan...
Versek köveiből épül égi létra,
s viszi őket messze a szerelem
„csillagszerű gravitációja”.
*********************************************************************************************
Weöres Sándor: A társ
Keverd a szíved
napsugár közé,
készíts belőle
lángvirágot,
s aki a földön
mellén viseli
és hevét kibírja,
ő a párod.
Károlyi Amy: Így
Halkan mondjad, – hangosan hallik, –
vissza ne verjék messzi falak.
Leírni talán nem is szabad.
Orcádra fessed rózsaszínnel,
bújtasd mosolyos csigaházba,
didergésbe és könnyű lázba.
Rejtsd pillád alá, meg ne lássák,
akadó lélekzetbe vessed.
Hogyha szereted, így szeressed.
MECKY
MECKY
Összekuszált időhúrokon
játssza koncertjét az élet,
bent dübörgő ima-ének-effektek,
a pulzáló szív-színpadon
villódzó fények élnek,
fohászok égig vándorolnak most
és csak Neked szólnak,... érzed?
Csak Érted!
"Sem emlék..." + A bolond tudat
RADNÓTI MIKLÓS:
Sem emlék, sem varázslat
Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag,
mint alma magházában a négerbarna mag,
és tudtam, hogy egy angyal kísér, kezében kard van,
mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban.
De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred,
hogy minden összeomlott s elindul mint kísértet,
kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen,
annak szép, könnyüléptű szívében megterem
az érett és tűnődő kevésszavú alázat,
az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről,
az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör.
Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem,
merengj el hát egy percre e gazdag életen;
szívemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,
a világ újraépül, – s bár tiltják énekem,
az új falak tövében felhangzik majd szavam;
magamban élem át már mindazt, mi hátravan,
nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem
sem emlék, sem varázslat, – baljós a menny felettem;
ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints.
Hol azelőtt az angyal állt a karddal, –
talán most senki sincs.
************************************************************************
A bolond tudat
Eddig úgy gondoltam, hogy túl
azon az utólagos felezőponton,
melyen át kifeszített életkordon
választ el térben időtől időt,
a lélek egyhelyben is toporoghat,
miközben a tudat lebeg a horizonton,
sírhat, játszhat, nevethet, álmodhat,
nézheti föntről a földet,- a temetőt,
… de most már nem ő, csak én nézem,
amint bolondul próbálja menteni
a látszólag menthetőt…
Az átjárhatóságban hinni nem mer,
pedig az onnan idezártak tovább fájnak,
mégis egy ponton túl az ember
már teret ad valami másnak is maga körül,
bár nem örül a visszaszámlálásnak…
Mennyi az annyi..? Egyszer kiderül
melyik volt az a besűrült pillanat,
amihez képest az élet fura mód
előre futva is hátrafelé szalad.
A leltárba naponta újabb tétel kerül,
hozzáíródik szépen a többihez,
illeszkedve a sorba, mert kiderül,
a bolond tudat szelektál, jelez,
még gondosabban szortírozza
a szépeket, a jókat, és megcsillagozza
a soha vissza már nem hozhatókat…
Habár értelmetlen, sóhaja fel-felrebben:
Istenem! „Baljós a menny felettem…”
A kordonon belül és azon túl bármi fájhat,
de a szív egy idő után már nem mérlegel,
csak hagyja, hogy átáramoljon rajta
minden megszűretlen, ismeretlen jel,
amit dekódolva dobog szét a világnak:
”nem véd meg engem sem emlék, sem varázslat”
… Eddig, én bolond, nem hittem el, s talán te sem:
hogy azon a ponton túl, egyedül Isten láthat…
/ az idézetek Radnóti Miklós: Sem emlék, sem varázslat c. verséből valók/
közelítések
közelítések *
még maradna hisz nem mérhető
alig-idő amit a május kibontott
csupán lélegzetvételnyi szép
pár lázas pirkadás-pillanat
mélyéről felsziporkázó csillag-sötét
esthajnaltól esthajnalig
élő felhőoromra kapaszkodó kép
színesedő vásznán még zöld tüzek égnek
arcomra a nap illanó csókját ráégeti
kortalan korát keresi benned
idesuhan fényért rózsaszirmokért
s szemedből rabolva elviszi
mert önként nem adod magad
már magad sem tudod miért
várakozón belépsz a nyár ajtaján
árnyékos lombernyő hajlik föléd
mint angyal szárnya úgy takar be
megóv hőtől jövendő fagyoktól véd
megbékülve könyörögsz esőért
ami álmok forró tűzfalára ömölve
bevált s megéri még a tavasz-halált
* evokáció Vas István: A rózsalángolás c. versére
******************************************************
Vas István:
A rózsalángolás
A rózsalángolás, a fehér meg a sárga
Meg a rózsaszín, a piros, a piros, a nyár:
Ez mind te vagy magad, aki a pusztaságra
Szemet vetettél – most a „legyen” meg a „lőn” egy lángban áll.
Te akartad, ugye, ezt a kései kertet?
Én azt mondtam, fákat ültetni késő van már,
Még sajnáltalak is, hogy elkezdeni merted –
Most szökőár fut fel a földből, a rózsák, és lombokban lobog a nyár.
Nekünk nagy fák ezek a fénylő fiatalkák –
Nem az számít, hogy mekkorák.
Árnyékot még nem ad, de illatot ad már az olajfád,
És színesednek birsek, barackok, mandulák.
Ki tudja, látjuk-e komollyá nőni őket?
Diófa árnyát megérjük-e még?
Mindegy, láttuk, ahogy a semmiből kinőttek.
Úgyis a kezdetben a vég.
Már úgyis lesben áll a rózsákban, a kelyhek
Sárgája, bíborja mögött a halál.
A kezdetben a vég. De a végben a kezdet.
Minden rózsában az a nyár.
Most közelit – ha még ideér – az öregkor,
Most, hogy felszöktek a rózsák. Úgyis tudom.
De a rózsák között te lángolsz, aki akkor
Kihajoltál az ablakon.
"Lemész hídba.." avagy az égbolt titkai
„Lemész hídba...” avagy az égbolt titkai
Az égbolt titkai néha feltárulnak,
ha nem hitetlen a szem, mely látni akarja.
Körülötted, s benned is csodák birodalma,
ne légy kishitű, ha meglátod „lemész hídba…”
Szívvel érintsd meg, és ne becsüld le soha,
„alattad a föld, feletted az ég, benned a létra”
merj lépni följebb, egy másik fokra és ne félj,
amíg van, ki veled együtt tenyerében tartja.
/ idézet: Weöres Sándor: A teljesség felé /