Egy és Más

 

Sándor és Amy

 

EGY csodának KÉT tükre voltak,

nevetésük még most is hallani,

ha odaintenek két koboldnak,

kik a túlvilágról

ideröppenve köszöntik őket,

a ki tudja hányadik dimenzióból

versszárnyakon érkezőket.

 

Amy bízik, de Sándor komor,

játékos kedvének gombolyagával

csak Mióki  macska játszik,

nem törődve egércincogással.

Elengedtek már minden földi kincset,

Ők csak egymásra néznek,

érzik a van-t, látják a nincset,

s azt, mi ellentmond az észnek.

 

Szavak lebegnek körülöttük,

besodródva gondolatok Kuiper-övébe,

egymásra villan élő tekintetük,

visszavágynak a Teljességbe.

Felröppenő ének a hangzavarban

elenyészik az is, mi halhatatlan...

Versek köveiből épül égi létra,

s viszi őket messze a szerelem

„csillagszerű gravitációja”.

*********************************************************************************************

 Weöres Sándor:  A társ

Keverd a szíved

napsugár közé,

készíts belőle

lángvirágot,

s aki a földön

mellén viseli

és hevét kibírja,

ő a párod.

 

 

 

Károlyi Amy:  Így

 

Halkan mondjad, – hangosan hallik, –

vissza ne verjék messzi falak.

Leírni talán nem is szabad.

 

Orcádra fessed rózsaszínnel,

bújtasd mosolyos csigaházba,

didergésbe és könnyű lázba.

 

Rejtsd pillád alá, meg ne lássák,

akadó lélekzetbe vessed.

Hogyha szereted, így szeressed.

 

 

 

 

 

 

MECKY

 

Összekuszált időhúrokon

játssza koncertjét az élet,

bent dübörgő ima-ének-effektek,

a pulzáló szív-színpadon

villódzó fények élnek,

fohászok égig vándorolnak most

és csak Neked szólnak,... érzed?

Csak Érted!

 

 

 

RADNÓTI MIKLÓS:

Sem emlék, sem varázslat 

 

Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag, 

mint alma magházában a négerbarna mag, 

és tudtam, hogy egy angyal kísér, kezében kard van, 

mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban. 

De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred, 

hogy minden összeomlott s elindul mint kísértet, 

kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen, 

annak szép, könnyüléptű szívében megterem 

az érett és tűnődő kevésszavú alázat, 

az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről, 

az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör. 

Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem, 

merengj el hát egy percre e gazdag életen; 

szívemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,

a világ újraépül, – s bár tiltják énekem, 

az új falak tövében felhangzik majd szavam; 

magamban élem át már mindazt, mi hátravan, 

nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem 

sem emlék, sem varázslat, – baljós a menny felettem; 

ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints. 

Hol azelőtt az angyal állt a karddal, – 

talán most senki sincs.

 

 ************************************************************************

 

A bolond tudat

 

Eddig úgy gondoltam, hogy túl

azon az utólagos felezőponton,

melyen át kifeszített életkordon

választ el térben időtől időt,

a lélek egyhelyben is toporoghat,

miközben a tudat lebeg a horizonton,

sírhat, játszhat, nevethet, álmodhat,

nézheti föntről a földet,- a temetőt,

… de most már nem ő, csak én nézem,

amint bolondul próbálja menteni

a látszólag menthetőt…

 

Az átjárhatóságban hinni nem mer,

pedig az onnan idezártak tovább fájnak,

mégis egy ponton túl az ember

már teret ad valami másnak is maga körül,

bár nem örül a visszaszámlálásnak…

Mennyi az annyi..? Egyszer kiderül

melyik volt az a besűrült pillanat,

amihez képest az élet fura mód

előre futva is hátrafelé szalad.

 

A leltárba naponta újabb tétel kerül,

hozzáíródik szépen a többihez,

illeszkedve a sorba, mert kiderül,

a bolond tudat szelektál, jelez,

még gondosabban szortírozza

a szépeket, a jókat, és megcsillagozza

a soha vissza már nem hozhatókat…

Habár értelmetlen, sóhaja fel-felrebben:

Istenem! „Baljós a menny felettem…”

 

A kordonon belül és azon túl bármi fájhat,

de a szív egy idő után már nem mérlegel,

csak hagyja, hogy átáramoljon rajta

minden megszűretlen, ismeretlen jel,

amit dekódolva dobog szét a világnak:

”nem véd meg engem sem emlék, sem varázslat”

… Eddig, én bolond, nem hittem el, s talán te sem:

hogy azon a ponton túl, egyedül Isten láthat…

 

 / az idézetek Radnóti Miklós: Sem emlék, sem varázslat c. verséből valók/

közelítések *

 

 

még maradna hisz nem mérhető

alig-idő amit a május kibontott

csupán lélegzetvételnyi szép

 

pár lázas pirkadás-pillanat

mélyéről felsziporkázó csillag-sötét

esthajnaltól esthajnalig

 

élő felhőoromra kapaszkodó kép

színesedő vásznán még zöld tüzek égnek

arcomra a nap illanó csókját ráégeti

 

kortalan korát keresi benned

idesuhan fényért rózsaszirmokért

s szemedből rabolva elviszi

 

mert önként nem adod magad

már magad sem tudod miért

várakozón belépsz a nyár ajtaján

 

árnyékos lombernyő hajlik föléd

mint angyal szárnya úgy takar be

megóv hőtől jövendő fagyoktól véd

 

megbékülve könyörögsz esőért

ami álmok forró tűzfalára ömölve

bevált s megéri még a tavasz-halált

* evokáció Vas István: A rózsalángolás c. versére 

 

 

 ******************************************************

 

Vas István:

 

A rózsalángolás

 

A rózsalángolás, a fehér meg a sárga

Meg a rózsaszín, a piros, a piros, a nyár:

Ez mind te vagy magad, aki a pusztaságra

Szemet vetettél – most a „legyen” meg a „lőn” egy lángban áll.

 

Te akartad, ugye, ezt a kései kertet?

Én azt mondtam, fákat ültetni késő van már,

Még sajnáltalak is, hogy elkezdeni merted –

Most szökőár fut fel a földből, a rózsák, és lombokban lobog a nyár.

 

Nekünk nagy fák ezek a fénylő fiatalkák –

Nem az számít, hogy mekkorák.

Árnyékot még nem ad, de illatot ad már az olajfád,

És színesednek birsek, barackok, mandulák.

 

Ki tudja, látjuk-e komollyá nőni őket?

Diófa árnyát megérjük-e még?

Mindegy, láttuk, ahogy a semmiből kinőttek.

Úgyis a kezdetben a vég.

 

Már úgyis lesben áll a rózsákban, a kelyhek

Sárgája, bíborja mögött a halál.

A kezdetben a vég. De a végben a kezdet.

Minden rózsában az a nyár.

 

Most közelit – ha még ideér – az öregkor,

Most, hogy felszöktek a rózsák. Úgyis tudom.

De a rózsák között te lángolsz, aki akkor

Kihajoltál az ablakon.

 

 

 

„Lemész hídba...” avagy az égbolt  titkai

 

Az égbolt titkai néha feltárulnak,

ha nem hitetlen a szem, mely látni akarja.

Körülötted, s benned is csodák birodalma,  

ne légy kishitű, ha meglátod „lemész hídba…”

 

Szívvel érintsd meg, és ne becsüld le soha,

„alattad a föld, feletted az ég, benned a létra”

merj lépni följebb, egy másik fokra és ne félj,

amíg van, ki veled együtt tenyerében tartja.

/ idézet: Weöres Sándor: A teljesség felé /