Egy és Más

Nyár van… és annyi minden eszébe jut az embernek, a forróság, a tenger, az emlékek, szerelem,… meg minden… Nem szokásom visszahozni a már régebben írt és egyszer már feltett verseimet, de most valamiért eszembe jutott egy rövid vers /Székely János (1929-1992) romániai magyar költő írta /, ami engem megfogott és írtam is rá anno egy felidéző szonettet, (evokációt), és később egy parafrázist is…  Most kivételesen így együtt felidézem mind a hármat … :) 

SZÉKELY JÁNOS: PART ÉS TENGER

Emlékszel a hajdani őszre?

Nem volt soha szebb, szabadabb!

Öleltél – mint partja a tengert,

Csapkodtál – mint partot a hab.

Gyötrődve tűnődöm azóta,

Sorsom mire szán, hova visz.

Rabbá teszi partja a tengert,

Megbontja a partot a víz.

****************************************************************

 Sodródás

Érzed-e még hajdani vágyunk 

s ölelések tüzét az őszi parton? 

Mint tenger szilaj hulláma sodortál 

vad gyönyörrel, búgó hangon...

Azóta sodródom a tengerárral, 

nem tudom merre a régi kikötő?

Csak arra a partra vágyom vissza, 

hol rabbá tett a lehorgonyzott idő!

2016 06.29.

 *******************************************************************

Szerelemszirének

( régi cím: Álomlátás tengerparton)

Szerelmek tengerpartján üldögélek,

hullámzik szívemben új horizontod,

hajammal együtt lelkem is kibontod,

ölelésedben végtelen ígéret.

Hangod fénylik, hív a naplementében,

sodor a szél egy őrült-szép dallamot,

zenéd eláraszt, old minden bánatot,

forró énekeddel vár rám az éden.

Gyúlik az arcom, ruhámból kilépek,

rád gondolok.., a vízben szirének,

talpam alatt az égető homok,

elindulok lassan, hogy a hangod

el ne veszítsem a zúgó szélben,

s merülök szerelmünk hűs tengerében.

 2014 12. 01.

Önvédelem

Ha sírsz, ne nézz a szemembe,

fordulj el, nincs kép a tükörben,

hitesd, hogy nem sírni könnyebb,

büntess ismeretlen közönnyel.

Ha nevetsz, röppenő mosolyod

bohém lepkeként szálljon

szélselyem siklással messze,

hol nem látom, s nincs ami fájjon.

Ha mennél, ne búcsúzz, menj szótlan,

sose tudjam meg, hová, merre…

Ne érezd még, hogy minden út

egyetlen pillanat mögé van terelve.

Én maradok. Hiába menekülnék,

ámítás-sziklát az idő lemorzsol.

Nem mehetek. Tudom, visszafordulnék

nevetve, s nem védenélek meg magamtól.

 ( Csoóri Sándor Ördögpille c. versére...)

https://www.youtube.com/watch?v=EeDFMFJF7GQ

 ***************************************************************************

 Csoóri Sándor: Ördögpille

Ha mégy a lépcsőn lefelé,

ne nézz vissza a fordulónál,

ne áruld el, hogy visszajössz

s ha szólnék, visszaszólnál.

Piros homály csapkod utánad:

ördögpille vérselyem szárnya,

bújj el mögé, hogy így lehess

szemem örökös látomása.

Ha mégy a lépcsőn lefelé,

ne tudjam soha, kinek szánod

sejtelmes sürgésed és kényes

énekesmadár topogásod.

Futottam én valaha tőled,

büntettelek nyíltan, titokban,

add vissza most a büntetést,

míg van öröm a fájdalomban.

Ha mégy a lépcsőn lefelé,

látom most is egy búcsúzásod:

lépdelsz s mögötted fal zuhan,

vörös homály, téglapor, átok.

Csiribiri

https://www.youtube.com/watch?v=5GgJ_VYT_pU

egy szerethető macska

felhőlajtorján leereszkedik

vörös fényből font kötélen

s mióki macska képében

mellé telepszik a ragaszkodás

hellyel kínálja maga mellett a vándort

a fáradt csüggeteget míg a bóbitás

mindenség egy ezüst sugáron

lóg a feje felett omló partfalak közt

embernyi menedék

és ő int a szemével

kapaszkodj bele bátran

lendülj át azon ami elköltözött

itt a padon biztosan megvár

a földhöz ragadt szeretet

http://kepkezelo.com/images/kle3sk84nb0fd0ovkzwx.jpg

(  A Weöres Sándor szobor Veres Gábor szobrászművész alkotása; a már idősödő költőt egy padon ülve, kedvenc macskáját simogatva ábrázolja. A pad támlájára vésve a következő sorok olvashatók:

„Ez a város születésem helye….

ma a Perint habjával van tele,

úszik a híd, düledez a partfal,

ó bár oltalmazná ezer angyal.”

**********************************************************************************

WEÖRES SÁNDOR : Fekete kandúr

Szívem görcs, vérem szilvalé,

közeledem hetven felé.

Macskánk gyógyítja májamat,

ráborul és meleget ad,

vérrel fűtött kis termofor,

karmos talpakkal megtipor.

Állat-lényének deleje,

akár őserdő ereje.

Mint fűből szűrt tea,

áthat pezsdítő árama.

Tappancstól fülig fekete,

bundája, bajsza, termete,

de arcából süt élesen kerek

két citromszínű szem,

s az élő sötét vánkoson

ezüstös fényhullám oson.

Féléves múlt és bölcs nagyon,

tudós, tapasztalt doktorom.

De nem soká időz velem,

nem bír megülni egy-helyen,

nagyot szökken, nem is köszön,

már fönn cikáz a fatetőn.

Gombot, csatot butor alól s

elgurult pénzt előkotor,

mindent vizsgál, zugokba túr,

a kertben, házban ő az úr.

Ha lót-fut élettel tele,

én is száguldoznék vele,

feledném annyi évemet

s hogy vissza élni nem lehet.

sötétbe zuhanó fényben

/egy fekete évfordulóra/

sötétbe zuhanó fényben

madarak suhannak éppen

szívbe vert ék fölöttem

izzó fátyol-feketében 

vergődő szárnyaik égnek

belőlem parazsat loptak

látom foszlányokra tépett

álmaim ahogy fönt suhognak

éjjel s reszkető hajnal-órán

éles penge-nyelvek loholnak

nyomukban a vihogó sátán  

feszíti fel égre a holdat

ne lásd a vérző eget apám

isten nem áld nem szeret

bocsásd meg könnyeim anyám

már csak gyászolnom lehet

nappal tűzben összeforrt

sebeim madarak tépik éjjel

s ülnek üszkös néma tort

sötétbe zuhanó fényben

 villantás

görnyed az este az ég terhe alatt

csontjait roppantja a hold

lábnyomán halálcsillag halad

foszló felhő fekete könnyet ont

remegő hajnal bújna szívzugomba

rejtve az éjszaka szörny árnyait

beomlott tegnapok ólomsúlya

helyén ringatná opál-álmait

majd riadóz a nap és életre kel

kék-derengős égen a felhősereg

kardélen leng sok sötét lepel

testemre fény-harmat pereg

léptem arany tócsáiban csillant

esőkönnyek folynak arcomon

riadt szivárvány ég-föld ívet villant

hídján átkelhetnék a holnapon