Mikijozsa blogja

Már nem illatoznak bódító színesek,
lárvák sem mászkálnak felém, szédülök.
Pöttöm vitézek illatrajongó méhek,
mily közel jöttetek hozzám, zümmögök

Mindig itt vagyok, dehogyis mászkálok,
kertem börtönéből, lét porondján,ím:
vénfát metsző inas, körbekutatom
levelek rejtekét, babrálok ágain.

Nem évül el, mi a létnek töredéke,
csak elszárad aztán ismét kisarjad más ;
harcoljon ki élni akar, küzdelmére
figyeljetek, mint aki nem bánja múltját.

Nem az én gyomromnak nőssz fel? mozdulj odébb!
félénk virága jövőnek - új hajtásra
várunk, erőteljes rügyekre, hős zsengék
nem féltek, hisz nem várhattok biztatásra.

Itt nincs múlandó élet, minden végtelen,
könyörtelen bűn halottnak nézni őket.
Ne hidd, ha ténykedik a végzet. Képtelen
elnyomni benned a játékos erőket.

Kuporgó tuskón szunnyadva várni az éjt,
szerelmes árnyékban lángolj fény parazsa!
Mikor megújulsz, rendezhetsz nászünnepélyt,
erre tanít a sárga levél bólogatva.

Kialszik- e csillag, ha felhő takarja?
ember sem változik, noha iparkodik.
Jól nevelten kuncog rád a szeme sarka
s felébred huncutsága, ha alkonyodik.

Integess te fa, ágaid közt a szél
elálmosodik, de a madár megpihen.
Nem, nem múlhat el az örökölt szenvedély,
körülkerített gyümölcsösben őrizetlen.

Megérett a vágy, s ki nem vár újat ismét ,
arra fénytelen sápadtság vetül. Lusta
felhőárnyék hűti le magányos szívét.
Tavaszi sürgés vígsága készülj vissza.

Van itt fa,kóró, s amit a képzelet szül
még száz évig lássam ősszel így teremni
Talán rossz kertész volnék, ábrándos eset,
míg meg nem tanulok életben maradni.

Tudjuk,nagyon régi a világ
mindig változik e tetthely
s hogy itt voltunk, meg sem írják
miután kialudt a tűzhely.

körülötte annyit sírtunk már
vagy örültünk ünnepnapon
és hétköznap, kinek hogy jár,
bolond világ, hideg nagyon.

a veréb mindig lépni akarde az ember sajnos még azt sem 
az őszi köd, ha eltakar 
lépegetek feléd de hol keresem 
azt aki már mást akar

elbódít a reggeli fény

a rém körém települt