Mikijozsa blogja

Fonódó esti csillagfényben
vállamra nehezülő fényárnyék,

Bordalt vagy semmit, előlegezhetek
számtalan fricskamellé vidám pénteket
körbejáró pohár és ihat Júdás
köztünk csókot adhat,sátáni adjutáns
szájával mérgezze az ivóedényt

Néha még a bordal is júdás dala
Mégis bordalt akarok, nem félek soha
Ismerem az akasztott ember nótáját,
de nem akarom hallani,rajta hát
igyuk a bort és szeressük egymást.

Tündéri ábránd rezzen nyárfán
keres a szél, reccsen hárfám,
Szeppenős bokor ága beint
de jó lenne ketten megint

 I.

 II.

Nem tele nemtelen
hegytelen helytelenség
hagymázatlan hagymásítás a terv
vértelen vérerekben verekszik a vírus


elégre szépült a merengés
regékre épült az esengés
elrégültek a kerge sültek

Hol vannak a keszkenős asszonyok?
megjöttek a reszketős homlokok
térdem alól kifáznak a halcombok
meg se fagyalom másnak a fánkot

völgy serpenyőben a liliomlábak
ennivaló lábú asszonyi sálak
vilmaórán a szívem lopják
villanyórán feszültségben
az áram-osztják


ablakkeretben a metafora
apró vödörből a lelkem mossa

Már nem illatoznak bódító színesek,
lárvák sem mászkálnak felém, szédülök.
Pöttöm vitézek illatrajongó méhek,
mily közel jöttetek hozzám, zümmögök

Mindig itt vagyok, dehogyis mászkálok,
kertem börtönéből, lét porondján,ím:
vénfát metsző inas, körbekutatom
levelek rejtekét, babrálok ágain.

Nem évül el, mi a létnek töredéke,
csak elszárad aztán ismét kisarjad más ;
harcoljon ki élni akar, küzdelmére
figyeljetek, mint aki nem bánja múltját.

Nem az én gyomromnak nőssz fel? mozdulj odébb!
félénk virága jövőnek - új hajtásra
várunk, erőteljes rügyekre, hős zsengék
nem féltek, hisz nem várhattok biztatásra.

Itt nincs múlandó élet, minden végtelen,
könyörtelen bűn halottnak nézni őket.
Ne hidd, ha ténykedik a végzet. Képtelen
elnyomni benned a játékos erőket.

Kuporgó tuskón szunnyadva várni az éjt,
szerelmes árnyékban lángolj fény parazsa!
Mikor megújulsz, rendezhetsz nászünnepélyt,
erre tanít a sárga levél bólogatva.

Kialszik- e csillag, ha felhő takarja?
ember sem változik, noha iparkodik.
Jól nevelten kuncog rád a szeme sarka
s felébred huncutsága, ha alkonyodik.

Integess te fa, ágaid közt a szél
elálmosodik, de a madár megpihen.
Nem, nem múlhat el az örökölt szenvedély,
körülkerített gyümölcsösben őrizetlen.

Megérett a vágy, s ki nem vár újat ismét ,
arra fénytelen sápadtság vetül. Lusta
felhőárnyék hűti le magányos szívét.
Tavaszi sürgés vígsága készülj vissza.

Van itt fa,kóró, s amit a képzelet szül
még száz évig lássam ősszel így teremni
Talán rossz kertész volnék, ábrándos eset,
míg meg nem tanulok életben maradni.