Mikijozsa blogja

homokfutár a tengerparton
szalad előttem, besüpped talpa
homokvilágból hullámba síron
meghal egy lányért olyan balga

homokfejét rivális zúzza
homokszemét tengerhabja fedi
kifolyó vérét a földnek adja
halálában is kedvesét öleli

a veréb mindig lépni akarde az ember sajnos még azt sem 
az őszi köd, ha eltakar 
lépegetek feléd de hol keresem 
azt aki már mást akar

a szeretet nem képzelet keze

Előrehaladó gondolatok:

Feleim, ha befalaztok – én akkor is...

kétlábúként ha élve kétfelé osztoztok rajtam

a csudába, vagy legyetek akárhányan

e térben én csak bent lakó vagyok

Egyetlen egyszer, ha másfajta füstöt pipáltam ;

mindeközben mégis más emészti a hájam -

Bográcsból  szedtem, vagy ha útban a teáskanna felé

a tűzteret nem tiszteltem, s valaki miatt nyúltam mellé

Tudjál róla, leforrázott a hajnali kávé

s beérett déli harangszóra egy karalábé

Holnap késő estére darumadár a vendég,

a költő vénája a vissza érett rímtelenség 

galopp, galopp - szeptemberi lovacska

késésben vagyunk, vigyél minket iskolába

Már mióta tudom, oly nehéz a hátizsákom

olvasó könyvem olcsón adom, elherdálom.

Igencsak korai szerelem hatvan után

És mi több, háromszor húszéves a lány,

  Mellette  a kis  fiú sem mai ötvenes:

Százéves a szerelmes szíve, tősgyökeres.

Betoldás:

Találkát kilencvenévesen eszelt ki,

halálkát volt neje meszelte ki.

Képes könyve fedelén rózsa szirmok

sejtetve, hogy , megcsalta egy prózaírnok

Elsárgult jegyzetek róla:

Nem írt regényt róla senki

múltját a titok szárnya belengi

de jó téma lehetett volna, sejti

kalandjait ő majd úgyis a kútba ejti.

Szép szívre süt a nap, alatta árnyék ;

Lét tövében lent rusnya vendég.

Ő rá nap nem ragyoghat, rejtve él,

tán szégyenli létét, élteti-e cél? ,

Mint csonti,fának kérge alatt, kivár:

hogy szépszívű elromoljon immár.

Szél kócolja, nap perzseli a szépségest,

el nem rútul mégsem, sőt egyre frissebb

Rusnya ámulva, torz lelkét emészti:

s elfonnyasztja, véníti a hiszti.

Élni még ekként csak addig kell neki,

míg amannak lelkét rutság kikezdi

S jönnek gondok, köpködő varangyok

ám, kinek lelke gyönyörben ragyog,

lehajol s rútat napfényre viszi.

Megszépül az is s önmagát szégyenli:

„Lám én métely, mily rossz lélek valék,

mégis megszépít engem, oly derék!” -

gondolta, s lelke még inkább zsémbel

de jó rámosolyodik: „Felejtsd el!”