Felejtsd el

Szép szívre süt a nap, alatta árnyék ;

Lét tövében lent rusnya vendég.

Ő rá nap nem ragyoghat, rejtve él,

tán szégyenli létét, élteti-e cél? ,

 

Mint csonti,fának kérge alatt, kivár:

hogy szépszívű elromoljon immár.

Szél kócolja, nap perzseli a szépségest,

el nem rútul mégsem, sőt egyre frissebb

 

Rusnya ámulva, torz lelkét emészti:

s elfonnyasztja, véníti a hiszti.

Élni még ekként csak addig kell neki,

míg amannak lelkét rutság kikezdi

 

S jönnek gondok, köpködő varangyok

ám, kinek lelke gyönyörben ragyog,

lehajol s rútat napfényre viszi.

Megszépül az is s önmagát szégyenli:

 

„Lám én métely, mily rossz lélek valék,

mégis megszépít engem, oly derék!” -

gondolta, s lelke még inkább zsémbel

de jó rámosolyodik: „Felejtsd el!”