Ott, ahol születtem

 

 

Ott, ahol születtem

 

Ott születtem én, ahol a hosszú völgyben

nappal a patakkal játszott, s esténként halk

altatót dúdolt a víznek a szél, mielőtt szirtek

közt feszített függőágyába nyugodni tért;

ahol én születtem, hullámos hajú hegyek

fodros, zöldszoknyás látványa ingerelte

életre a várost reggelente, éjszakára meg

lágyan ringatta el, szeretőn körbeölelve.

Ott születtem, ahol az erdők illatából

mindig odalengett a remény, ahol otthont

varázsoltak szegényes munkás-kolóniákból;

hol szénszívű embereket nyelt el naponta

a bánya telhetetlen, fekete gyomra;

ahol a gyárak szélesre tárt kapuján át

ki-be járt derűsen az élet ezerszám, a nap

önmagát csillogtatta a színes üvegekben

és fényes fémekben; sok ezer tonna acélt

szültek a kohók; izzó kemencék tüzében

zománc égett  tűzpirosan, kéken, fehéren...

 

Ott születtem én is, ahol a tűzhelyek

születtek, ahol életre keltek naponta

óriás bányagépek, hol egykor engedelmes,

erős, kicsi lovak fogadtak örök hűséget

vakon, a sötétben sok-sok csillefogatnak,

míg odafönt finom műszerek készültek,

titkot, ismeretlent, precízen kimértek.

Ott születtem, ahol dolgos emberek

ezrei elhitték, hogy az emlékezet

valahonnan valahová megérkezett,

tán onnan, ahonnan valaha büszke várak

néztek le nap mint nap a gyönyörű tájra,

csodálták magukat a pataktükörben

és a reggeli névsorolvasáskor örömmel

összesereglettek, délcegen körbeálltak:

Karancs, Pécskő, Salgó és Somoskő,

vigyáztak, hogy ezredéves, erős fatörzsek

új hajtásait le ne szaggassák vad viharok

a fákról; mert kicsiny falvak nevében

távol, rezgett még valami az ősapákból..

 

Ott születtem, ahol ma jobban fáj az élet,

gyárak üres udvarán roskadt enyészet

lófrál csüggeteg, mint kitaszított, leprás beteg.

Ott éltem sokáig, ahol szépséges, szűz hegyek

az öles fákból szégyenlősen kivetkőztek,

tűzrevaló lett apránként a zöldellő élet,

a semmiből is minden az emberé lett;

eltűnt rég a legszebb gesztenye fasor,

a befedett patak beton szarkofág alatt

fuldoklik valahol; a munka ritka vendég

a házaknál, a kutya beszél, a pénz csahol,

s az a karaván most jó messze jár valahol…

Radnóti is mélán álldogál egy téren, tétován

korlátnak dől, ő sem látja tán, mikor éjjel

a völgyre nehéz, könnyes pára száll,

padon alszik a múlt, rongyaiban vacog a jelen,

saját városában hajléktalanként van jelen,

de a szél esténként még ma is megpihen

megszokott helyén, ott odafönt, a hegyen…

 

Rég jártam ott, ahol születtem, ahol

nincsenek már, akiket szerettem még,

szívemben kormos, fekete máglya ég,

ha az eltelt éveket számolom, és fáj nagyon,

hogy ma engem is némán vádol a városom:

"...Könnyű neked, te elmehettél, hozzám

is hűtlen lehettél,- pedig nem ezt akartad,

pedig te talán szerettél,…mégsem élsz

és mégsem halsz ott, ahol születtél,

…pedig te tudod, nem vagy otthon máshol,

csak itt a völgyben, hol az eltűnt pataknak 

esténként még halkan altatót dúdol a szél…"