kispatak

 

Nyuszi  mese

 

Kerekerdő közepében

 

öt kis nyuszi, élnek szépen,

barátságban, békességben

nyuszilányok közelében.

 

Nyuszifiak voltak ötön'

fejükről öt kalap köszön:

Nyuszi Berci, Nyuszi Marci,

másik kettő: Jancsi, Karcsi.

 

Az ötödik: Nyuszi Gyuszi,

kedves,vidám kicsi nyuszi

dalolja a fülemüle,

nicsak: konyul Gyuszi füle!

 

Nyuszifiak elindulnak,

nyuszilányok hol dalolnak?

kerekerdő széle felé

reggel, délben, estefelé.

 

Odaérnek locsolkodnak,

nyuszilánytól tojást kapnak,

piros tojás tarisznyába,

fülig ér a nyuszik szája!

 

Csak a szegény Nyuszi Gyuszi

- máskor vidám  ugri-bugri -,

lett bánatos, nem volt párja,

üres maradt tarisznyája.

 

Nem is bírt a lábán állni,

leült kicsit sírdogálni,

aki látta megsajnálta,

vígasztalta, cirógatta.

 

Meghallotta Tünde Nyuszi,

hogy sírdogál Nyuszi Gyuszi

odament a nagy tölgyfához

ugri - bugri barátjához.

 

Gyuszinak már nem volt gondja,

Tünde nyuszit  meglocsolta,

piros tojást kapott érte

ám ennyivel be sem érte.

 

Táncra perdült örömében,

Marci, Berci jöttek éppen,

csatlakozott Karcsi, Jancsi,

jöttek nyuszi-táncot ropni.

 

Fülemüle azt dalolja,

hej, de víg a nyuszi banda,

víg a táncuk, ott a párjuk,

vígan élik nyúl világuk.

 

Tünde Nyuszi, - nem is talány,

nem hervad el a nyuszilány    

megölelte Nyuszi Gyuszit,

adott néki nyuszi puszit.

 

Kerek erdő közepében,

kis nyuszikról dalol szépen,

azt énekli fülemüle:

nem konyul a nyuszik füle.  

 

 

Egy kis patak meséje

 

 

Egyszer valahonnan, hol a madár se jár,

          egy kis patak fürgén nekiiramlik,

vidám csobogása, kedves csacsogása

          sietős útján messzire hallik.

Szalad kíváncsian, mindent látni akar,

          sziromtutajjal kutatja

amit  zsombék-vár eltakar.

           Egy gigász szikla útját állja:

 „Hatalmas vagyok, s te vézna,

            nem engedlek én tovább!”

A kis patak csak nevet rajta,

            eltűnik egy hasadékba',

föld alatti  járatokban

            kristály vize halkan csobban.

Barlang mélyén belebújik

            cseppkő - csipke  új ruhába,

mennyi szépség, mennyi kincs,

             ennél szebb tán semmi nincs!

Ámul-bámul, száját tátja,

            de eszébe jut a napsugár

simogató, arany  fényét,

            kívánja újra látni már.

Sziklatorlasz alól a kicsi ér

            a  felszínre hamar visszatér,

            fut is gyorsan, temérdek a dolga,

útközben is mindenre van gondja:

             követ csiszol, gátat épít,

rétek füvét meglocsolja,

             forró nyárban erdőt hűsít.

Alkonyatkor a fűzfák alatt

             várva várja sok jóbarátja;

a kis patak meséli merre járt,

             s közben friss vizével megitat

szomjas vadat, őzet, gidát.

             Éjjel sem rest, tovább rohan

meg sem pihen, de láss csodát:

             napkeltére mégis jókedve van.

 

 

 Máskor meg lustán csordogál,

            szomorkásan néha meg-megáll,

magába szívja mezők méz-illatát,

            erdő madárdalát, minden apró neszét

szellő simogatást,  a  rét ezer színét.

            Amit nem vihet magával, „ottfelejti”,

könnyes bánatát a földbe rejti,

           nem tér vissza többé, hogy lássa,

az iszapba milyen jól beásta,

           meg nem találja soha senki.

És elindul újra, - hogy terhét letette-,

          völgyek sóhaja száll felette,

mennie kell, felfedezésre vár a világ,

          s még búcsút int neki egy harangvirág.

Pillanatra tán még maradna,

          amint ráborul az est kalapja,

    míg hűs vizében békén - mint  ölben a gyermek -  

          szendergő csillagok pihennek.

Csendben, hogy álmukat fel ne zavarja,

          a  kis patakot a vén hold

 ezüst köntösével szeretőn betakarja.