Hárman

 

Hárman

 

kiosonok csendben lábujjhegyen

míg egymást átölelve alszik

a múlt és a szerelem

úgy szököm előlük futva

ahogy a patak hagyja el rétjeit

roskatag híd alól szabadulva

mielőtt ráomolna

sodort kavicsaim követnének 

mégsem viszem őket

csak hullámzó tört képet

vízcseppeket iszapidő-törmeléket

mik összerázódva a rostán

igazzá áztak mint parti homok 

s közülük apró csillámok

villannak markoló

kezeim elől menekülnek

nevetve alámerülnek

 

tűzszínű éjjelek függönye

mögött bújó álmos nappalok

megfakult papírra égett pillanatok

az idő disszonáns akkordjai

futnak a hárfán megérintenek újra

s amit rég elveszni véltem már

hirtelen mind megtalál

idehull pár megsárgult levél

képében a piros szalagos

dobozból valahogy kiszabadul

körülnéz kicsit az öleléseimben

mielőtt újra elhagy engem

az emlék és máris elrepül

ám meggondolja magát mégis

s fészkéről felvert riadt madár

félve a tenyerembe ül

jönnek hozzám régi otthonok

amiket elhagytam hűtlen

vagy tán ők hagytak el engem

ki tudja már

szerelmek miket meg nem őriztem

vagy mégis itt élnek bennem

ki kérdi már

mondatok törékeny szavak

távolból visszhangzanak

ki hallja már

lelkem felkavart medrű patak  

benne aranyló nap és fekete sár

de ki látja  ki látja már

 

a felszín lassan elcsitul

áttetszővé simul a tükörben

kagylókba zárt parányi gyöngyök

apró világgömbök ülnek

színes csendet hegedülnek

beléjük záródtak ünnep- 

-szilánkos otthonok időtlen

szerelmek óráján pergő homok

őrzik súlytalan súlyát a szavaknak

és a pataktól bármerre jár is

el nem szakadnak  

rétjeim elől szöktek meg velem

maradtak járnak körülöttem

csendben  lábujjhegyen

átkarolva hozzám simulva

átölel a múlt és a szerelem

híd és ég szakadt mögöttem

érintsd meg arcom maradj velem