Csoóri S.: Szeptemberi nők; Mindennapi történelem

Csoóri Sándor:

Mindennapi történelem

Fölkelni

s begyújtani a kályhát,

a füst billegése után az agyat,

az álmatlanságtól kihűlt csont járatait

s keresni az utat a kézhez,

a kéztől a vizespohárig,

az arc gödreiben a tegnapi hamu maradékát,

hátha egy madárból fújó szélvész

még föléleszti

és vándorolni

egyik testtől a másikig

s mint nomád királyok: keresni a mindennapi hazát

és megtalálva

vagy nem találva,

egyetlen mosoly sátrában éjszakázni

és járni idegenül a teremtésben,

belélegezni a fák

hajnali mérgét,

városok vasporát,

elmenni minden háborúba,

hordani nyakba akasztva az orgonák lombjait,

mint a dögcédulát

és mindent értve

és semmit se értve megválni attól, amit szeretek,

s őrjöngeni azért, amit szerettem,

arcátlanul, mint saját életem

napszámosa.

Szeptemberi nők

Megint túl sok nő kószál az utcán,

megint túl sok nő kószál szívemben -

Kövek közül néznek rám a rózsák

világvégi nagy ijedelemben.

Aranyszájú szeptember a dombon,

kiáltani kéne most a nőknek:

vessék le a felhőket magukról,

rúgják le a kígyóbőr cipőket:

hűl ki a Nap, vakrozsdás birsalma,

hideglelős reggelek zörögnek -

mezítelen talpuk parazsával

forrósítsák újra át a földet:

melegítse Afrika-csípőjük,

hogy hózuzmó soha ne borítsa

s ne ússzon a világ, ez a bolygó,

vacogtató korszakokba vissza.

Városok, mint fecskék gyülekeznek,

csattognak a tetők: bádog szárnyak -

Nők: páráló, nyári világrészek,

ami csak él, tifelétek árad,

hazán-túli hazák, másvilágok -

arcotokba diólevél csattan,

őszi pofon, de ti tovább mentek

súlyos porban, nehéz sugarakban.