ki-sebek

Helyszín: az utca

Szereplők: öregasszony, menyecske futtában

-       Jó regget. Fekehetté? (Úgy nézek ki, minn aki aluszik?)

-       Fe, hál istennek. (Hála a bornyúnak a pajtába, annyit bőgött reggelibe.)

-       Maguk es fe.

-       Fe, hál istennek. (Hogy nem unja mindennap ezt nyekeráni.)

-       Lefogytá, mióta nem láttalak. (Van, mit aprítsunk a tejbe, mi bajod csoroszlya.)

-       Maga es jobban nez ki. (Csak kéne csinátasson szemüvegöt.)

-       Hova mész?

-       Amásra. (Mit érdökö, a barátnőmhöz a szomszédba.)

-       S kijed?

-       Karácsonfalára. (Oda, hogyne, fost hordani a szomszédoktól.)

-       Az urad hó van?

-       Dógozik. (Ott a bodegába.)

-       Anyósodék mi csinának, jó vadnak-e?

-       Megvannak, úgy öregösön. (Mittudom én, kit érdököl.)

-       S tük?

-       Mü es. ( Fordúna fe, mit minn kérdi mindennap.)

-       Nem láttalak a templomba vasárnap!

-       A templomkertbe vótam. (Nyavalyát, betegnek ke az orvosság, nem neköm.)

-       Né, az a leánka mien peckesen mejen! (Asse a templom felé, a biztos.)

-       Há ez a vénlegén még é?

-       E még igen. (Nem döglött meg még, pedig a vénasszonyok es szaporábban mennek nála.)

-       Hallotaje, hogy Gyuri, amelyik evát, esszejött Mári nénne? El es akarja venni. (Nem es üsmeri.)

-       Ejsze megbolondútak vénségükre.

-       S azt igen-e, hogy mindenki Katija most kive udvarótat? ( Kive bulál.)

-       A káposztáját a mezőről ehordták a purdék. (El én.)

-       A fene enné meg őköt. (Ajó Isten hagassa meg, s fordítsa meg.)

-       Na, Isten áldjon meg!

-       Isten magával! (Luciferi simogasson túfelől.)

-        

Helyszín: a lakás előtt/benn

Szereplők: asszony, városi férfirokon

-       Gyere bejjebb! (Tőlem künn es dögledözhetsz.)

-       Jaj, nem ke a cipőt lehúzni! (Hordd csak bé a cipődde a tehenfost s a katyókát, duvadjon ki a szemed.)

-       Maradhat nyitva az ajtó! (Szarnának le téged es a legyek.)

-       Vesd le a kabátot, megmelegedsz! (Remélem, hamar emész, minnyá mejen a tévébe a sorozatom.)

-       Üljé le, foglalj hellyet! (Nőni akarsz? Elég vaddisznyó vagy így es.)

-       Jól vagytok?

-       Jó, köszönjük. (E télleg vaksi, né, alig állok a lábamon.)

-       De finom ez a töltött káposzta! (Jó nagy beled van, enné ki a rák.)

-       Vegyed a tésztát, ha jól esik, azé van! (Egy hétig süttem, e most minn megeszi?)

-       Én nem iszok kávét, de szívesen főzök, ha kérsz! (Egye meg a suj a pofádot, hogyne innék, csak nem veled.)

-       Vizet kérsz? (Hozok én kirulyit, recsegtess hazafelé tőlle.)

-       Nincsen inkább valami házi? (Szilva kéne, mi?)

-       De finom, erős íze van! (Me nem tudod, mi van benne.)

-       Tőtök még szívesen! (Mé nem fullad meg immá.)

-       Gyere még máskor es nálunk! (Ötven év múlva jó lesz.)

  Kirándulásos botladozás az élet. Hát nem? Mikor hogy lépem ki bal lábbal a kedvem. Kilencven esztendőket támogató Pista bá kankós pálcáját néha kölcsön is kérhetném, hogy támogassuk egymást, s olykor elfenekeljem az életet magammal. Miért ne alapon. Ha kiszöktetem ördögéket az életke hátsó fertályából, mindjárt csárdás hangulatba gömbölyödik, s úgy simulunk egymáshoz, mint két testvér.

  Verekedés után kézen állva sétálok, mert jó dolog sétafikálni, megtelek tanulmányokkal, s frissül, ahol meszelni kezdtek. Függőleges ez a módszer is, csak a vérnek könnyebb fejen találja a szögemet… Néha földhözragadt leszek, ha felesek, de legalább hamarabb meg lehet tudni, hogy ki-kivel-hol-mikor, kinek a náberzája értékesebb – ezt a kereslet gyakoriságával hozzák összefüggésbe, na meg a gyóntatószékre járás szaporaságával, extrémebb esetekben székely városunk táblabíróságánál krétázzák fel örök mementóként. Már ha adni lehet valamit hitelbe azért, hogy falunk tófali irányából elindul egy hangya, s míg Pósfaluba gyalogol, eltelik kb. négy és fél üveg kilométer, és a páros minuta, bizony-bizony. De ennyi kell – s elég is - is ahhoz, hogy elefánkává dagadozzon hangyácskánk melle, amit nem átall büszkülve megveregetni.

  Megtudom azt is ám, úgy hallásilag képezvén magam, hogy ki kit rakott meg. Nem aranyos dolmánnyal, nem is euróval tele a zsebet. Hanem barátilag kékre-zöldre. Ki akasztott… új függönyt a rámájára, hogy irigyüljön a szomszédja, melyik doktornő turkál… az orrában, s megtanulom azt is, hogy jobb bezárni kamrát, kaput a börtönbe, hogy esetleg mire/s ha hazaérek, nehogy egyiket az egerek kiürítsék, másikat meg a fázósabbak téli tüzelőnek elkobzozzák.

  Merthát a Keleti szél itt is járt, jódolgában befújta magát sziporkázó bérceink lába közé, szétszórta okos kis viharmérgezéseit: a törvények azért vannak, hogy megszegésükkel erősítsük az okot. Szorgalmasan szegegetünk is, főképpen a kilencedik parancsolat lepedőjét, meg a hetedik kezének gyászkeretes körmeit mosogatjuk. Hátha kirózsaszínesedik a foga fehérje.

  S számos örömmel osztódom abban is, hogy szemem árkaiban újfent sejthetem, ki mit szívott be, evett a napokban. Tele van minden nem-sarok papírutcalányokkal, és az őket bagóáron futtató dobozokkal. Nájlonpohárban erjed a kék ég sörmaradéka, azt meg csak tippelem, hogy mekkora marhanagy kutya mekkorát nyögdécselhetett, míg kiköhögte a végtermékét. Jó lett volna, ha letakarja legalább egy ezressel… A fák alsó ágain egyre színesebben pirul a gyermek-ősz: Kotton-joékat takargatná. Azt hiszem, a darwinizmus visszafelé kezdett haladni, régen fáról le, manapság fára fel tartanak az evolúció lépcsőfokai.

  Minekutána nekem sosincs az égadta világon semmi dolgom, porozok tovább. Azaz feltételes módban csupán, mivel javában folyik az aszfaltozás Kiruly felé. Nem ám mondtam, hogy arra zarándokolok, s mivel ezen új csoda hajtóerővel bír – igaz így veszít a naturalisztikus porfelhő értéke az orromban, meg a cipő eredeti színe is marad, tudniillik eleddigi sétám után a fehér cipő szürke árnyalatot kapott, a fekete is, hajam is cipősül, de egye fene - hát elsuhanok frissensült erdei levegőt vásárolni ahalyrég. Az ahalyt iránytűje szerencsére nem Varság felé van, hanem Kiruly irányában.

(Kis magyarázat: Varságon az ehelyrég úgy két-három km házfaltól házfalig, az ahalytot jobb nem tudni. Annyira szét vannak szórva egymástól a szomszédok… talán hála Istennek.)

  Battyogásom közben mélyen sajnálkozó boldogsággal veszem tudomásul, hogy erdőlakó szomszédom zenei ízlése és hallásjavító-készülék vásárlását célzó ténykedésem mit sem változott az utóbbi látogatásom alkalmáig sem. Nem nőtt. S nem apadt. Szerencsémre az erdőre kicsikét ritkán látogatok el. Csak minden áldotta napon. Elhatároztam, hogy következő csermelycserregéses égigérő fák… és keresztesildik közötti járkálásom helyett elvándorolok a tágas vadászmezőre, hol budira ülök én is és dalolom magamnak: http://www.youtube.com/watch?v=hhp_ExSjY7M

  S mivel megérteni eszem ágacskáiból kifutkorásztak a további tudományok, a budin ülés rejtett tartalmát dehogy tartalmazó égi sugallatot felnyalábolom, időm-bőven-van-batyumba kötöm, s tovább eregélek. Végső unalmamban megcélzom hajtógáz-szagú talpammal az égigérő hegyek finomra árnyalt otthoncsapásait. És kilövöm magam.

  A minap létrejöttekor megkérdezték tőlem, hogy jut időm mindenre, főleg ennyit lógni a Poeten. Sietve el is dugtam minden ollófélét, nehogy kivágják a biztosítékot bennem. Aztán tartókötelet fontam a holdból is, ha a napsugarak túlmelegítenék a reflexeim szalonnaborítását, akkor olvadozások után Peragyertyaként még funkcionáljak eme sötétfejű kérdések se füle se farka tömkelegében.
  Pedig a magyarázat rém egyszerű, mint a pofon előtt: feltaláltam az időtágító piperentyűt. Felemelő cselekedetem miatt járkálás kiiktatva a magára elhagyott szótáramból, azóta nélküle lebbegek. De csitt!
  Ettől sokasodott meg a napi 24 óra 24 óra 1 perccel, s abban nekem éppen épen minden megtalálja a helyét ott, ahol akarja. A világ ért, nem zavarodunk össze, csak szét, szokásaim szerintjeit nem állítom haptákba, ahova esik, suppan igazsága mellé csombolyodok megelégedetten...
  Az egész ügy kezdődött, s köztudomású, minden csatornából ez folyik... a kanálisba: a fejemben a szikrák úgy pattogásznak, mint a similabdák. Beszoktam látogatni közéjük, mikor kinyújtom a szemem, egy keveset pingpongozok odabenn, s miután kidudorásztam színesre a be nem nőtt részeket, eltelek a gyönyörűségtől, aztán összeszedem jól magam, és a hozománnyal kitepzelődök, s elvagyok, mint a befőtt. Innen szokotáltam ki a piperentyű receptjét. S mert, nemcsak kanalazgatott a recept, én meg nem vagyok magam alá való, hát kiteregetem a gyertyafényre, hátha másnak is száradásra kerekedik a hosszúra nyúl-képű kedve tőle.
  De várjatok na, előbb délig heherésszek az ágyban, olyan érdekes dögledezni a tőlem feldobott talpú legyek között. Merthát ősz van, én ilyenkor fázós-féle vagyok, dehogy mosdom le azt a meleget magamról, mit egy éve gyűttögetek fel. Edényeket nem mosogatok, csak úgy ne, kirakom az ajtó elé, Mariska és Gyula olyan fényesre nyalják, hogy a szomszédék ábrázatja  csudálatosabbra irigyül,  mint a bajszosoké ahogy idvezül. Főzni  hétfőnként nekiveselkedek, odadurrantok egy nagy fazékba, azt szagolgatjuk másik hétfőig. Néha még szalonnát főzök hagymával, s kenyérrel, hadd  főjön  a változatosság is. Sepregetni marhaság. Elégséges, ha ösvényt taposunk, az út még megtéveszti az ártatlan idevetődőt. Mosás - én köztudomásúlag vízallergiás vagyok, meg különben is rongy terem mindenhol, azért túr az orr minket. Gyermekeket nem növelünk. Nekem is azt mondta kiskorom után - mikor már nagyobb fokú égéstermék lettem - ésapám: felnőttél, mint fa az erdőben. Hát, kicsikutya a nagytól tanul, énédes magzatjaimnak is meg van engedve ez a lehetőség teljes egészében és darabjaiban. Mezőre nem megyek, mikor nem voltam ilyen felvilágosult, még ültetgettem, aztán elhordták a lábasos csókák, medvék, azóta fazék mellé fekszegetünk. Munkába járni irtózom, próbálkoztam én, de pislogtak tőlem, mint béka a csihányban, mert olyan szófogadó voltam, hallgattam, mint szar a fűben. Mikor látták, hogy akármilyen kínvallatásnak vetnek alá - iskolázottságaim közét semmi pénzért el nem árulom, hűséges maradok hozzájuk: abbahagytak engem.
  Szóval az időtágító piperentyű receptje. Még azért sem fogjátok megtudni, s különben is. Előbb levédetem országom zengzetes anyanyelvén, csak előbb alszom, kifárasztott ennyi előbb érdeklődő.

  Csak lett. Lánykának hirtelen nemtudásba tágulása, bokás inaktól torokig reszketett, izzadt csecsemőmirigye.
  De valahol előtte meghajlott a tér, s megfeszült valami keresztes ígéret, amíg kivetkőztek magukból a fák alatt a kései nyár utólüktetései. Aztán kifutott magzani egy zsoltárnyi láng, oda is kozmált az éj tűzhelyén, feneketlen csodákat szaggatva szét. Sokáig táguló, állattá ösztönösödött fajfenntartó csodákat.
  Tavasz pislogott rá a szíjas földekre, csipás felhőket törölgetett ki keskenyvágányú szeméből, s szája sarkán letűrődött álma, kicsit le is cseppent savanyodni. Vérvörös ráncot húzott a takaró alá, s megnyugodott parasztos, mély cüppögésekben.
  Ez a természet idétlen-szép rendje. Hogy egyből kettő lesz, s a harmadik köddé somfordálja magát, aztán ragacsos alakot vált, fültől fülig érő mosollyal támassza a falak penészeit, zöldíti még jobban, s lesurran onnan is. S tovább, tovább.
  Telni kell az idő tavának, gyűl benne a sárlé, hordják is a varjak, szarkák, körmeikkel vájják a tejfogú ártatlanság világra bíbelődését. Mint dühös lándzsahegyek: nőnek a széjjelhajigált fűszálak a szemek sarkaiban, kígyókká értékelődnek, s folynak egymásra, s rá a kettőre. Csak mert kettős lett egy butányi merészség.
  Ring a májusi hegy, majd kongani kezd, s veri a vasárnapi pátoszt szét a fülekből. Égiháború érkezik a nyakak fura-torz zsugorodásaiba, fut mindenki, hova nem lát. Eszméletlen, kusza tébolyok viszik a maroknyi jólét árnyékait, akármelyik bendő éhesebb. A fecskék villásfarka is használható kifröccsent zsírszagot mártogatni.
  Idegen hangok értetlenkednek, kormos arcú ártatlanok átkozni sorolják fel megkövesedett ükjeik lábanyomát is. A szemgödrök megtanulnak kiégni a koponyák fogságából, füstöl a nyelv, nem tudni, a zörgős csontú fák bolondabbak-e, vagy a kapcás zubbonyok lődörgő szaga. Utoléri egymást a félsz. Zöldágra vergődve hányják a sikereket, savanyú kolbász fittyed  ki a nyitott kamra szájszagából. Az még van. Mésegyéb már szűkön.
  Az ágy piros csíkos ráncai rugalmas fintorokat mozgatnak, ráng a csend, érthetetlen forgássá. Mellette bölcsőnyi fáradt sikoly rebben el az Isten sápadttá kovácsolt egéig, s kis angyalszárnynak ittmaradt pihéje belefullad a tenyerek kiborult teknőjébe.

  Elszánt férjes nemgetések után és még elszántabb Erikás-fiais igengetések után szét- és összepakolásztunk. Kicsit elválni. Mármint az otthontól. S csak egy szűköcske hétre. Első komolyabb családi nyaralásra rászánt magunkkal, sokacska apróbb pénzecskékkel és kevéske darabosabbal.
Helyszín legyen: Konstanca - itt, ekkortájban még nem sejtettük, hogy a legyen milyen találó. Már entomológiai szempontokból. De majd kiderül...
Menetelés: vonattal. Mert akkor még a szürke négylábunk, azaz négykerekünk opálos álmokban és részletekben heherészett valahol az isteni gondviselés szárnyai alatt, összerakásoktól, metálozásoktól még mentesen.
  Első lecke : hogy lehet belibickelni tőlünk Csíkszeredába este kilenckor.
Lehetőségek:
- gyalogosan - Ahhogyne. Magnakvaló. Elvetve.
- vonattal - Elvetve. (Ugyanis annakidején, mikoron Csíkszeredát összekötötték volna Székelyudvarhellyel vasútilag, a nagyfalusi székely bácsi portáján ment volna át a vonal. És ő bizony úgy döntött, nem dönt szokást, hogy a csűrkaput nem mind nyitogálja és csukogatja minden vonat előtt/után. Ezért ez a lehetőség egyszer s mindenkorra kizárva az itteni atyafiak utazásai szokásaiból, végérvényesen, örökre, punktum.)
Fogadánk hát egy luxust - kocsit, személyautót, ami csörgésre bevitt időben. Na nem ébresztőóra-csörgésre. Kujakból kujakba történőre.
  Második lecke ékes hazánk ékesebb anyanyelvén hangzott el, mikor hamarjában megkaptuk a zengzetes hírt a vonatállomás jegyirodájában, hogy bizony nincs még állójegy sem. Nemhogy egyéb.
Elszántan megjegyeztem, igaz a saját hangom, nyelvem útján:
 - Én márpedig innen el nem mozdulok, ha már elindultunk idáig! Akkor itt maradunk.
Értették-e vagy sem, tudja a ménkű, de némi ténfergés, meg Enescu és Grigorescu felmutogatása után csak adott állójegyet egy lelkes irodabéli, azzal, hogy valakik visszamondták éppen az előbb. Én is ezt gondoltam. Meg azt, hogy az őszinteség egyenesen arányosba vondozható a beszerzések háttérmozdulataival.
  Na aztán csak felszállingóztunk a jobb időket Kr. e. látott vonatra. És az első szabad helyre bizony lenyomtuk a hátsónkat, elsőnket. Valami csoda folytán olyan emberek helyét foglaltuk el, kik mikor több várossal odébb felültek, nem állítottak félre, inkább összehúzták magukat. Mi is... A fiúkat ölbe vettük, igaz reggelig megzsibbasztottak jó keményen.
  Elég csendesen haladoztunk, leszámítva némi eseményeket. Közben tanúsítom, kisfiam reflexszerű zsugorodó mozgásai a kalauz bejövetelekor még álmában is működtek, ugyanis ő jegy nélkül utazott, a korából letagadtunk mindenhol néhány évecskét. Tiszta szerencse, hogy az út nem tartott több napig, mire megérkeztünk. Hogy nézett volna ki a kölök egészen egysejtű állapotban? Szegényke.
Viszont nem valagásztak kalauzék. Reánkhagyták a kicsinyítő technológia további kifejlesztését. Egészen. (Talán valahol ők is gyakorolni merészelték a sajátjukat. Ki tudja.)
  De mi is zsugorodást tanultunk, felnőttekül, mikor a folyosón - s nem hejdevalami szaképpzetten - danolászni kezdtek valakik órákat hórákat, sörösüveg-törési tesztelésekkel együtt. Tanúsíthatom: a tesztek sikerültek. S csak elgondoltam csendeskén, hogy talpaik vajon nem bánják kifelé menet? Nem bánták. Pedig bánhatták volna.
Hajnal felé elcsitult az éjjel, s mire virradozni kezdett, én bámész szemekkel bambultam az alföldi gyerekeket, új napramorgó-magevési technológiát tanulva tőlük.
  Harmadik lecke: vegyél egy zacsi szotyit, szájad bal belén ütemesen dugdosd be, megállás nélkül, középen nyelveddel, fogaiddal bontsad ki, nyeld le a magokat, a héját - nem a szárnyasról van szó - köpködd ki nyugodtan a földre a szájad jobb felőli részén, ugyancsak megállás nélkül. Ne, ne zavartasd magad a fülkében levő többi 10 személy miatt, ugyan, az csak nézőközönség tanulmányi úton - és közben folyamatosan mondjál, bármit bármiről. Mert hallgatóközönség is. Már a többi 10. (Hát mi bizony próba nélkül megbuktunk ebből a tudományágból.)
  Továbbá aztán szerencsésen megérkeztünk Konstancára. Ezzel eddig meg is volnénk. De a java még hátravan. A szálláskeresés. Mert bizony a Csillag szálló szépen hangzik, ezt a luxot meg is engedhetnénk magunknak. Miért is ne? De a gondolat lenyűgőző erejének létrejötte előtt lemondásba sóhajtottuk a romantikát, csakis a két gyerek zavaró hatása miatt. Nem egyébért. Végül azért szinte nélkül ez lett volna belőle. De aztán szintével nem.
  Nyitott tenyereken kulcsok, ajánlatok vigyorogtak bájosan. Meg is néztünk két házat. Illetve egyet - ahol a szoba elfogadható volt, a fürdő budival. Szó szerint. Értve vagyon az, hogy a fürdő első használatbavételi napjától számítva a mi első látogatási napjainkig eltelt kb. 40 csillagászati év, de takarító és -eszközök igénybevételének határozott módozatai nélkül. (A legyen légy teremtő ereje itt már megnyilatkozott szép sokas számokban.) A másik lakásba be sem mentem, csak a kiskapun. Mert a kerti csapnál egy jól megtermett férfi szapulta a protézisét, igazságosan. Nekem meg igazságosan kétoldali csuklómozdulatos hányingerem lett.
  Negyedik lecke: keresetlen lónak ingatlan részeit ne nézegessedd. Fordulj félre. Vagy fel.
  Lelibickeltünk szégyenünkben ekkor a partra, férjemnek két rövid kijelentő mondatban összefoglaltam a harci helyzetet:
 - Láttuk a tengert. Mehetünk haza.