ki-sebek

Pera76•  2012. február 10. 11:10

Ártatlanok...

  Anna utazásra készen állt. Két napja bepakolta a ruhákat, az utazáshoz szükséges apró és még apróbb dolgokat a bőröndbe. Az agytekervények térképein az utazási pontokat teljes bizonyossággal rögzítette, és lelkébe is a távoli, mesés, kavargó képeket, miket Indiáról látott a tévében. De valahol mélyebben már beleivódtak ezek, mint sejtelmes, töredékes emlékek, tán régről, tán a jövőből. Ki tudja azt... Az emlékek is csomagok. Mindenki magával hordja, magában cipeli. Némelyiknek súlya van, másik olyan könnyű, mint a tavaszi ég ezüstje fejünk felett. A nehezebbeket jó volna, ha többé ki sem kellene bontani, vagy egyszerűen eldobható kategóriába sorolni. De lehetetlenség. A felejtést nem kódolták az emberbe születéskor... Ami könnyű, azt örömmel kibontogatjuk újra és újra. S néha csak úgy, magától oldódik ki selyemszalagja, és olyankor a lélek is összeolvad az éggel. Ezek a pillanatok tanítanak élni, túlélni a nehéz csomagok okozta gondokat.
  Éltették Annát is. Biztos volt abban, hogy ez a titokzatos, néha felvillanó pillanat, sejtelem mindennél könnyebb, s abban is, hogy hívja, hazaszólítja a köd, a páradús pezsgő élet, hova az istenek néha, kivételes esetekben hajolnak le - de ide, hol mostanig lakott soha, ebben a halhatatlan kegyben nem részesült senki - és akkor tüzek gyúlnak, s narancszöld hajnalok lobognak a szemekben. Tűzimák.
Miért is születik meg egy ember? Pillanatot keresni, azokat elraktározni, aztán koldulni. Élete első percétől keres: biztonságot, szeretetet, később szerelemért könyörög... Bolyong a képzelet oltotta vágyak között, szúrós-méregszín indák fojtogatják lelkét, s ott, ahol hozzáér, megkarcolja egy ág: a vércseppekből tűzrózsák nőnek... A sebet, a vágás jelét nem kapta meg még a nő, nem hordozta magán a karcot, de hajtotta, űzte a fájni érezés. A képek. A rózsaillat. Az egyedüllét úgy kóválygott körülötte, mint egy ittas este bűzös maradéka, szabadulni sehogyan sem tudott tőle. Néha úgy érezte, hogy a bőréhez ragad, piszkosan, le nem rázhatóan. Voltak kapcsolatai, barátok, néhány kedves, egy-két szeretetet adni tudó férfi is. De ezeket nem volt képes viszonozni semmi mással, mint barátsággal. Esetenként a testével. Egy hideg hústömb nyugalmával, miben vér is alig keringett. Messzire szomjazó szürkészöld szemeiben feneketlen kutak kihalt mélye tátongott, miktől megőrült az, aki belenézett. Ezt tudta a nő. A hatalmát. Az erejét, mit birtokolt, s mivel ő uralkodott mások felett kegyetlen-üresen.
  A  várakozás unalmát próbálta elűzni gondolataival, mik úgy kavarogtak benne, mint az emberek ahogy hömpölyögtek az utca szürkéjében. "Egéremberek." - jellemezte őket tömören. Feszült, ideges, csend szorult be a zajos, zsibongva torlódó emberáradat közepébe: a csendben, mint egy zárt burokban állt a nő. Alig-szavakat ejtett ki és csak ott, ahol valóban muszáj volt. Szinte megkönnyebbült, amikor a stewardess megmutatta a helyét.
- Köszönöm... - préselte ki szájából ezt az egy lapos szót. Egyetlen hangot sem adott ki utána magából. Az útitársa sablonos érdeklődési próbálkozásaira sem felel semmit. A közöny érdektelen simasága úgy terül szét az arcán, mint egy felhőcsokor, hiába néztek bele mások, hiába próbálták letörülni, elhessegetni, mert nem tudták. Mert Anna nem is akarta. Most ott volt biztonságban, csendben, a ködlő messzeségen túl.

Vegyes társaság volt a kirándulócsoport, mindenféle korú és nemzetiségű emberrel. Indiának van egy bája, egy varázsa, s egy másik arca, a piszkos, bűzös sikátor-arc. Minden ember, ki itt jár, megtalálja valamelyiket. Egyik India ráterül a testre, mint egy pompás, ékköves, buja-forró köntös, szinte odafércelődik, párologni kezd alatta a lélek, boldogságot izzad, kacagva forrong tőle a kint, a bent. A másik is tapad, mint az egyedüllét. Hiszen hiába van teli emberekkel az utca, a piac forgataga pergő hangokkal, mert kilátszik a meztelenségből a lábujjak mocska, az éhező gyermekszemek tányérnyira tágulva bámulják a zsivajt, s keresik a turisták zsebeiben a holnapot. A mesére bukkanók mindig visszavágynak, kalandozni, megtelni a színek, illatok hangulatával, vagy ellenkezőleg: egy életre megundorodnak a szegénység, igénytelenség ekkora méretté nőtt, mégis aprólékosan kitárulkozó részeitől.
  Nekik a kaland, a szépség ezerféle megnyilvánulása jutott. Annát mégsem varázsolta el a legelső romhalom, mit megnéztek, a valaha pompázó város ma is lélegzetállító töredéke, ami még mindig sejtetni engedte a régi fényt. Nem kopott el egészen a nap belőle, sok-sok apró, játékos sugár bújt meg a szentelt falakon, talán örökre... A dzséjn templomkomplexum márványoszlopaira unott pillantást vetett - pedig megérte volna alaposabban szemügyre venni. Az oszlopok mindegyike egyedi méltósággal állt, két egyformát nem találhatott a szem, s rajtuk úgy vannak megformázva a táncosok, mintha éppen le akarnának lépni az oszlopok hűvöséről, s vigadni tovább a dübörgő zene lüktető melegében. Néhol benőtte a lián, de ahol annyi szabad hely maradt, hogy felfelé lehetett nézni, a szemlélődőnek olyan érzése támadt, hogy égig ér a látvány, ha kicsit följebb hajolna valaki, kinőne tán a templomból, s az eget karolhatná át... Faragott kígyók tekergőztek a liánok alatt, olybá tűntek szinte, mintha élnének, gubancban, egyik a másik mellett, összecsombolyodva, fonódva egymással is.
  Valahogy leszakadt Anna a csoporttól. Hívta a dzsungel. Érezte. És hitte is, hogy van ott valami. Azt nem tudta eldönteni, hogy inkább kíváncsi-e arra, hogy mi várja ott, esetleg a lassan benne felébredő vágy hajtja arra. Kicsit mintha a félelem is társult volna ezen érzések, gondolatok mellé, de egyre beljebb és beljebb lépett... Tenyerébe szorította a szívét, csitítani, csendesíteni, babusgatni, mert az úgy dobogott, úgy verdesett, mint a kirepülni akaró magány. Ki tudja honnan és miért költözött éppen hozzá? De megértette, ott, hogy ez az. Megmerevedett. Előtte állt az éjzöld fák alatt egy narancsvörös, fekete csíkos tigris, teljes szépségében, zsákmányra éhesen.
És beleharapott a lány feléje nyújtott szívébe...

Pera76•  2012. január 26. 09:34

Kedves bácsi!

Hová lettek a hátra hagyottak, mikre vigyázni néha méltatlanok vagyunk? S miket ugyan nem láthat a jámbor, felszínes szemlélődő, de ha jól belenézünk a velünk szembe, akkor általában onnan szokott (füst)jeleket, miegymást adni. Már ha van még maradék... Hanem bámulunk, -na nem, mint borjú az új kapura, inkább olyan Bélám-szamarasan, az isteni gondviselés/atyai szigor/anyai seggreveregetés által nagyon is mellőzött még maradékabb üresbe. És ha igaz azon vidéki egyezmény, hogy a szem a lélek tükre, egyesekből elég homályos a kilátás, a belátás meg egyenes arányban van a fekete lyukak (értelmi-csökevény)elszippantó, és azon is átterjeszkedő sötétjével.
A történet meg emígy szóla, -némi kacskaringós ostorsuhintású, villámcsapásokat ígérgető bevezető kitérő után, hogy:
azt mondják az okosok, falun nyugisabb az élet, mint máshol. Ezt az okosságot kipróbálandó, (miért-is-ne) egy hidegtől szikrákat hányó vasárnapon elindultunk keresztmamáékhoz látogatóba, köszönteni, mieffélék.
Ment is minden rendben, főképpen az autó, csörögtek a láncok a kerekeken, a nyakunkon is, -már akinek- kezünkön nem. (Nem vetemedtünk még arra, hogy beszerezzünk ilyen karkötőket
is. Elég ha ezt az igényt mások bővebben szorgalmazzák magukra, s mi köztudomású, nem vagyunk mások, sem szorgalmas-félék.)
S(z)óval közeledtünk a célpontig, már a lekanyarodó mellékutca elé. Hova bemenni nem  látszott ésszerű ötletnek. Befelé szűkült az utcácska, és rám jött a palackszindróma.  Tudniillik: az ilyen utca hasonlatos egy pezsgőspalackhoz, az autó meg a dugó, a többi a  pegazusos képzeleté...
A férj - kinek a kerék a kezében volt, és merem remélni a fejében is négy - megállt. Aztán hátraarc, némi hangosabban szemlélődő tekintet.
(Igen. Ez főút. Kétoldalt házak. Na itt nincs kapu. Csak kerítések burjánzanak. Táblák nincsenek. Itt megállunk.)
A látogatás annak rendje s módja szerint le is járt.Tudatmódosult agysejtjeim, itt ehelyt a sutban azt körmöltetik, minek erről is békakonferenciát tartani, ezzel is untatva azt a néhány kedves olvasót, kik már így ásításokra utaló fáradtságot mímelnek, s  mutogatnak...tán fügéket. És egyáltalán...hiszen csak én kuruttyolok.
Szóval bő egy óra múlva libasorozunk a behavazott utcácskán visszafelé. Az autónk előtt látjuk, hogy áll egy bácsika. Olyan mikulásos, szakállaska, öregecske. Mögötte egy kisgyerek, olyan krampuszka-forma. Tán ajándékot is fognak itt osztogatni?
Hát ezt nagyon nem-eltaláltam.
Azt hívén, én bárgyú, hogy az orca a hidegtől piros - hiszen, amint jól értelmeztük, minket várt, ami ugyan később általunk átértelmezésre került sunnyogó várakozássá....ez is mindjárt kiderül miért - de mégis inkább a fölösleges méreg, s az emberi butaság ostoba  rózsái nyiladoztak rajta. Borvirágok összetett szó nyomatékos nem alkalmazása  szerénységemet bizonyítja...
Alacsony és kicsit magasabb műveltségű párbeszéd zajlott le a férj és a januári mikulás között.
- Fiatalember, vártam, hogy immár mikor jönnek, s kié ez az autó!
(Csodálkozásba meredt szemek. Tán megvásárolni óhajtja? Tán tetszik neki?)
- Mert itt mi szoktunk parkolni!
( Felhúzott szemöldökök egyenes arányban a Mi isteni eredetére kérdőjelezve.)
- Ezt a helyet én csináltam!
( Tán az utat, a havas főutat? Erre célozna a kedves bácsi? Utásznak művész lenne, ha ezt egyedül csinálta, még inkább.)
- Megálltak, és a másik utcába (...ami tőlünk több méterre leledzik, és kifelé, a domb felé  vezet...) nem lehet ettől a kocsitól kimenni!
( Ki a jószagú nyavalya akar ilyen időben mezőre menni? Mitől nem fér el? Tankja van? És akkor! Nekem tisztelettudóan robbanó bombám.)
- Aki oda nem tud kimenni, az ne vegyen kormányt a kezébe!
A gyere-kecske meg ott hátul hallgatózott, tán képezve magát a nem-ilyen-durranásra...

Pera76•  2012. január 16. 10:36

Fé(l)sz tükör is lehet, de bármi más is.

A népszerűségnek is megvan a maga kára. De hogy mi, arra még nem jöttem rá.
A sok álkörbeszeretgetések között hány lehet az igazi? Aki valóban értem, magamért kedvel hány százalékot tesz ki abból a nagy tömegből?
Tán ha nem lennék ilyen mohó és többet akaró, megelégednék néhány valóban baráttal, megváltozna az agyondédelgetett életem? Érdekel is ez engem. Egy fenét.
Szerepjáték ez is. Mint minden más.
Kőbezárt magány. Éppen ezért. Mert maszk van rajtam. Kemény. Alakoskodok.
A jó és a rossz fogalmát én is szétválasztom, - már amikor a határok nem mosódnak egybe, s a hullámzavargások között már magam sem tudom, mi volt a sima egyszerű - az én térlátásom szerint.
Pl. Nincs sok saját beszédtémám, az életemből vett minták unalmasak, közhelyesek, esetleg sajnáltatni tudom magam... Habár ez sziporkázó ötlet! Miért ne tegyem meg nap mint nap! Hiszen felfigyelnek rám. És az emberek többsége csak a felszínt látja, a mélyben megbúvó jól álcázott énemet, mit eltakargatok, azt nem! ( Nahát! Némi kárörvendés hiúsággal elegyítve. Tudtam, hogy színésztehetség vagyok. Ősi.) Még elszörnyednének... Hát akkor vinnyogok, rinyálok, szép-fájó szavakat toborzok egymás mellé, katonasorfalakat rakok. Védekezésképpen. Látjátok? Érzitek esendőségemet, kicsiny kis sajnálnivalóságomat?
És merítek én ötleteket másoktól... Miért ne. Ha kell szavakat csenek, szó-képeket, sőt egész rendszereken végigvonuló témát is. Rendszeresen. Persze jól álcázom és kiforgatom, nehogymá reám küldjék a plágiumkommandót! Magamhoz való eszem van, s pofátlanul felhasználom önnön érdekeimet képviselve, annyira éppen, amennyire nem szégyenlem. A cél szentesíti az eszközt! (Esetleg kell ide idézőjel? Tudtam, hogy nem.) Itt a cél én volnék, az eszközök meg mindegyek, csak elérjem vele azt, mit akarok.
Félresikerült idegekkel alkotnom mézes-mázas beszédet másoknak nem okoz felhőtlen örömöket, de ha jajongok: sajnálnak. Milyen buták is vagytok, olvasóim! És én a gondtalan, ügyes, okos...és még szép is... hogy ezt legalább tudom. De teszek rá. Nem a lottón. Hanem még egy-két lapáttal. Télvíz idején a hóhányás aktuális voltát úgysem kérdőjelezi meg senki.
Egy épeszű normális mondatot sem tudok megformálni, csak úgy ha hibáktól hemzsegnek? Hiszen ezt észre sem veszitek, elbújok jól a köztes siránkozás helyzetmegőrző állapotában... Hulljon csak a könnyetek, mint egy kiadós falusi zápor, én felhőitek árnyéka alatt jót röhincsélek...hihi... attól nálam süt a sárga(ság).
Beszólok én mindenkihez, miért is ne. Dicsérgetek minden kis/közepest, befőttesüveget, tejfelesszájú macskát, egeret, bogarat, tuskót, erdőt, lerágott almacsutikát, lájkolok képeket, pofákat, sablonosan, mert számítok arra, hogy hízelgéseim ürügyén nem veszik észre, hogy csak felszínes félmosoly torzul szájam sarkába... Hogyne lennél szép, ügyes, kiemelkedően tehetséges! Sőt ellibegek a nagyokhoz is, nyalizni talpat, segget, mikor mi szolgálja az érdekemet. Ha túl sok ostobaságot locsogok: legfennebb nem lépegetek arrafelé egy darabig, - addig hátha elfelejtik tévelygéseim vagy megbocsájtják - ha meg visszaszólnak, hát elviccelem. Fokozva: elhazudom. Félrebeszélek. Adom az értő/megértőt és akkor ők is.
Különben is ez mind titok. Nem is fecsegem el mindenkinek.
Egy tükörhöz beszélek. Éppen velem egyidős. De bele nem nézek, inkább letakarom veletek.

Pera76•  2011. december 10. 21:23

Életbérletek

Bérleteket kapunk és veszünk magunknak. A legelsőt, a legfontosfontosabbat az életre adják. De csak úgy kölcsönbe azt is. Használjuk kicsit, egyesek a kicsinél többet, jobban, gyengén jobban, kinek hogy jut, vagy ki hogy érdemli.

Olyan szerelemnek nevezett tornádót is kapunk egyszer, szellőcskéket többször is. Ezen utóbbiakat azért, hogy gyakoroljunk valamin a nagyobb viharra, edzésben, formában maradjunk. Ha netán utolér minket. Esetleg. Ha nem, hát lemaradunk egy nem-ruhát-rongyosra szaggatóról.

Bezzeg a gyerekneveléshez nem mellékelnek használati útmutatót, sem szerződést, bérletet, ilyen-olyan cizellált okmányokat. Még egy cirkalmas iniciálét sem. (Kódexeket ne is említsek.) A fortélyokra, cselekre magunktól kell rájöjjünk, egy, esetleg több példányka felnevelése közben. Tapasztalatainkat meg fölösleges átadni majdan nekik, varjúhangott ér - tudniilik kár - mert ennek számít, amit drága jó nevelők pl anyós  is tanít ezen ügyes-bajos dolgokban. Azaz csak feltételes módban írnám. Tanítana. Hát mi is majdan, mint jó anyós jelöltek feltételes módokat kapnánk...

Sok szólást, közmondást teszünk közben magunkévá azért. De psszt... Ez olyan erőszakféle birtoklás, és ezért titok. De inkább akkor körbekerekezem - esetleg biciklivel - és  hirtelen kinyújtott kézművelettel valamelyik hátsó zsebembe teszem nemes egyszerűséggel. Ki merészeli állítani, hogy lopásról van itten szó? Na ugye hogy senki.

A biciklisáv nálunk nem divat, ezért járdáról úttestre fordulok, - de még nem fel - és elhúzok. Nem a Franc Iákhoz. Nem Szamáriába, nem. Csak haza. Hogy pénzt adjak át egy Köz Vetítőnek. Ki a köznek adást szór, de nem filmfélét, másfélét. És még némi adatokat is pötyögök egy papíRosszra, hogyha bűnjel kell majd, - mert sosem lehet tudni semmit előre, de utólag bebizonyosodhatik a nemtudomka - hát legyen jel.

Szóval érthetőbben az úgy volt, hogy hónap vége táján bérletet szoktunk venni. Mert:

-a nagyfiam ingázhatnék. (Nem annyira, bent is lakna, de mind bizonygatom, hogy már bentlakó. A házunkban. Minek kell neki még egy más házasság? Nem értem a mai fiatalokat.)

 - ellenőr bácsiknak hanem nem lenne mit mutogatnia. Azaz lenne, de a fügét errefelé nem szeretik. Lehet azért, mert savanyú? Lehet.

 - mert 40 kilométeres zónán túlér - biztos nyúlós - az az iskola, az a szak, hova bejutott, szeretetből. Nem beleszeretett, csak oda szeretett volna jutni. A fej, vagy fő dolog az, hogy a szeretet érvényesülő ereje hatott.

Hogy ne térjünk el a tárgyakra gyakorolt hatások jó szokásától, - csak kicsinykét - rákényszerítettük magunkat ezen tettre. (Megint az erőszakba botlottam.) Tudniillik: a vásárlásra.

A pénz felért a 8 kilométerre levő városba, ahol a küldönctől átvette egy másik célzott személy.  Nem fegyverrel, csak kényszeritő szavakkal céloztam rá.. Ez enyhítő körülmény. (Lenne.) Elment a bódéba, ahol az szokott kitéve lenni: bérletet lehet venni. De most eltért a szokás, eleje... stimmelt, a vége is, de közbeékeltek egy pontosabb iránymutatót... háznál lehet. Most áramhiány van feltűntetve okként. 

Na de ugorjunk, vagy szökdeljünk, mint a verebek a búzásban, mert hanem nem lesz vége ennek a szószaporításnak. Egyezzünk ki abban, hogy a bérlet megvéve vagyon, haza is küldték a fuvaros által. Egy bibi volt, az, hogy több pénzt küldtek vissza, mint amennyi vártam. Előbb lottónyereményre gondoltam, de hamar elvetettem. Nem a sulykot. Nem. Ezt a lehetőséget. Ki nem kelt azért, az elvetés után, a kánya enné meg, ha tudná! 

Örvendeztem, hogy olcsóbb lett a bérlet, vagy mi. Olcsóbb hát. Még ilyent? Aztán kicsit kiakadtak a szemeim, mert eredetileg Lövéte-Csíkszereda közöttre kellett volna érvényes legyen, de nagybetűkkel és aláhúzva háromszor vastag fekete sávval, az állt a fecnin: Szentegyháza és Csíkszereda között érvényes. Ezzel magyarázható az az előbbi mesés árfolyamesés.

Jó, jó, de Lövétéről Szentegyházáig mivel érjen fel a gyerek? Repülővel? Az erre nem landol. És szárnya nincs szegény kölöknek, habár toll van a fején, de ezen kívül semmi sem utal arra, hogy madárféleként regisztráljuk. Lehet, hogy utal, de azt jótékony...ruhák fedik.

Még egy bérletet vehetnénk a hiányos részre, de ahhoz valamit el kéne adni. Az árfolyam túlságosan nagyra emelkedő volta miatt. Én is jöhetnék számításba, de három kalapácsütést esetleg a fejemre mérnének.

Míg morfondíroztam, éppen erre járt jó komám, ki elfecserészte, hogy Székelyudvarhely felé indult, rábíztam, hogy ott - gondolva arra, hogy inkább van áram, nyitva tartás meg ilyenek, hát valamit tegyen az érdekünkben.

Na kirakatba nem teszi ő sem azt, amit ott kapott. Hogy ilyen nem fordult még elő a környéket bitorló utazási irodákban! Hogy vegyük csak meg a bérlet másik felét, a hiányos távra! Ez bővebben azt jelenti, hogy 3 hétre 230 lej körül mozog Lövéte-Csíkszereda között a busz. Mi kaptunk egy bérletet kb 180 lejért, - az apró részleteltérések nem elmebeli hiányosságaim miatt, csak a feledékenység miatt kikorrigálva , már a kb után - és azt a fittyfenés tanácsot adták, vegyek még egyet mellé kb 100 lejért. Az összesen 280 lej, a különbözet persze a mi zsebünkre menne. De nem lábon.

Csak halkan megemlíteném, hogy míg a dolgozók táborában díszelegtem a havi fizetésem csekélyke 528 lej volt, ehhez lehet is arányítani az egy személyre ráeső bérlet árát.

Áldott szerencsére jó barátunk rendet csinált az iroda férfi alkalmazottja mellé. Nem kupacost. Másmilyent. A női alkalmazkodóképesebb milyen volt. 

A rendcsinálás fortélya abban merült ki, hogy a komámuram nagyobbra tátogatta a száját, erélyesebb hangokat préselt ki és lőn hatása. Némi telefonálás után Szentegyházán végül újranyomtatták az idő előtt megedzett hányavetett bérletet.

Itt senki nem hibáztatható végül. Annyi kézen átment, nem csoda hogy módosult a tudatállapota. Lemaradt belőle 8 km és egy falu. Mit számít az. Hiszen ez nem térkép. Nem gyújtemény. Csak egy jobb sorsra is érdemes-lehetne bérlet.

Ui: Ez az utazással foglalatoskodó cégszépség roppantul érdekes. Csíkban nem lehet bérletet venni. Szentegyházán nincs áram a bódékában most. Udvarhelyre meg csak úgy nem megyünk... Lövétén meg nincs hol vásárolni. nincs bódékácska erre a célra. A kiselejtezett, meleg buszokkal meg nem dicsekedünk. Lassan csak magunkkal. :) 

 


 

Pera76•  2011. december 8. 13:11

Csak egy abrosz...

Mindenkinek fontossági sorrendet állít fel az élet. Azt hisszük. És ezalatt mi, saját magunk rakunk mércéket mindenre, anyagiakra, fölösleges kacatjainkra, a semmire is... A rovátkák között elsiklunk a lényeg felett, az emberi értékek, érzelmek másodosztályú fontossági sorrendet kapnak.
 
Rohanó a világ, sodródunk, pörgünk, néha csigatempóba lassulunk, s leszakadnak darabjaink: törött lélekgombok lesznek. Kabátunkon foltok maradnak, hézagok, lyukak. Néha észrevesszük, máskor csak legyintünk rá, a nincs-időm magába zár és lassan elveszítjük önmagunk. Nem kellene pedig egy gomolyag, csak pár fényszálas cérna összeöltögetni.
 
Munka, család, otthoni gondok, bajok vesznek körbe, néha levegővételnyi szünetet sem hagyva arra, hogy kilássunk pókhálós, zűrzavaros káoszunkból. Úgy érezzük, mintha megfojtana indás kezével a sors.
Pedig csak látni kéne, gyertyafénynyi lánggal, figyelni magunkra, másokra. Miért hagyjuk, hogy csillag-magányunk hidegje megfagyasszon?
 
Advent. Ki tudja számon tartani, már hányadik... Hiszen az év első napjától az utolsóig várakozunk. De mindegyik mégis másabb, mint a többi. Most próbálok figyelni arra, mire eddig nem szakasztottam perceket. Magamra. Másokra. Szeretteimre.
És emlékezem.
 
Két évvel ezelőtt, egy karácsonyi bevásárlás alkalmával megláttam egy szép abroszt. Nem is igazán figyeltem a mintájára, a halványlilás színén akadt meg a szemem. És az sem csak úgy. Egy ismerős öreg néni volt mellettem, aki rám nézett és csak annyit szólt: - Mamádnak veszed ugye, ő szereti a lilát...
Bennem átfutott valami szorongató érzés. Nem mamának szántam. Senkinek sem. Csak néztem. De ez a mondat bennem motoszkált, -rohanó percek üresében matat így a szú,- és hirtelen hószagú, fenyőillatú melegről dalolt a szorongató csend... És megvásároltam az abroszt.
Aztán itthon betettem a szekrénybe és bizony elő sem vettem, sem magamnak, sem senkinek nem ajándékoztam oda. Elfeledtem. A csendet. A fenyőillatot...
Eltelt egy év, és eljött újra advent. Valahogy kikerült a szekrény mélyéről az a lila abrosz. És még valami több is. Tán egy csepp melegség.
 
Karácsony előtt odaajándékoztam kicsi mamának. Őszintén elmondtam, hogy a tavaly nem szántam arra időt, hogy odaadjam. Hanyagságból. Rohanásból. Elfelejtésből.
Biztos örvendett, mert ő mindennek úgy tudott örvendeni, apróságoknak, egy narancsnak, egy mosolynak is. Szép szónak. Az unokáknak. A dédunokáknak. De többel viszonozta nekünk, s mindenki másnak. A sok jó szót, mit tőle kaptunk, a reménymelengető erőt, a tiszta hitet, az aggódást: nem lehet elfeledni soha.
Megjegyezte, -emlékszem- hogy ne költsünk rá, ő már öreg és meg sem érdemli, de ha meglátogatjuk, az jól esik.
 
Februárban megszületett a legkisebb dédunokája, édesapámmal és a családommal elmentünk babanézni. Utána megígértem mamának: elvisszük következőkor őt is a nagyvárosba, hogy nézze meg a kisfiút. Annyira, annyira boldognak tűnt. Szabadkozott is, hogy ő már nem városba való, de tudtam, hogy örömet okoztam neki. Ígéretemet mégsem válthattam be...
 
Eljött a március. Magával vitte kicsi mamát.
Még délelőtt elment a szomszédba, aztán a kosárba fát rakott és ráesett a kosárra. Nagyapám kereste és hátul az udvaron találta meg. Mintha egy fekete kendőt lefújt volna a szél a kiterített ruhákból...a legkisebb fekete kendőt.
Rá a kosár fára.
 
Az az abrosz meg visszakerült hozzám. Nénéim kérték, hogy hozzam haza. Mama egyszer sem használta. Tán, hogy új volt, tán tudta, hogy már neki egy Karácsonyra, az utolsóra nem érdemes elővennie.
 
Az idén mégis nekem lesz a legelső igazi Karácsonyom. És a legszebb abroszom. Nem a rajta levő angyalkák, csengők, fagyöngyök okán.
Hanem a lila szín miatt. Ami a téli égről lebben be hozzám és telis-teli van szeretetfénnyel.