ki-sebek

…a hópihés unalmat seprűvel űzni nagy erőfeszítéseket igényel, hóhányónak lenni nem kis elfoglaltság lehet, farsang ide vagy oda. Mit is tegyenek az istenkék más egyebet odafenn?  Villámcsapásként dörgött a fő, jobb híján: - Legyen egy kártyaparti!

És lőn. Miközben jóképű melegborszag terjengett az éter hullámain, az egyik ásító Ász szájában meglazultak az amalgámlányok. Ettől hihetetlen dühbe gurult, a többiek pedig ettől felugráltak és focizni kezdtek vele, azt hitték bizonyára, hogy ami kerek: az mind labda. Nem is tévedtek sokat. Olykor jól irányozott teli szagú talppal beletrafáltak abba, ami kerek, de nem labda. Hanem golyó. Ettől ászkánknak jódlizni támadt kedve, s két áúgatás között elengedett kínjában egy lelket. Azaz egy galambot. Azt már csak a feketített fene tudja mitől, de a galamb kettőt fordult hasmánt, vetett egy kecskebukfencet és rögvest a harántcsíkos egyedfejlődés kezdeti stádiumában levő szkarabeuszává változott át.

Nomármost összedugták harcos tekintélyű fejüket az égiek – az áúgatós szivárványszínű alfelének velejére előbb egy jobb minőségű antennát aggattak, s odadobták a sarki fénynek papás-mamást játszadozni – s a bogárra nézve kedvező döntést hoztak: A Midgárra vele!

Ami tömören nevezve nem más, mint az istenek ganyédombja. Na de Midgár, mert az istenek nem beszélnek rusnyán. Csak kicsit, s főleg, amikor jókat kívánnak, na csakis akkor azt olyan szerényen mondják, hogy: Egyen meg a medve... S ez ugye egy bogárra levetítve útravalóként már nem semmi. Hanem a valami budin lehúzott négyzetgyöke piszkemással fellangyosítva.

A szent szkarabeuszt le is hajíntották a neki megfelelő helyre, ahol előbb szétnézett, magvetően fújtatott egyet, majd szorgoskodni kezdett: kéjenc nézésekkel az orrát piszkálgatta. Aztán büngyörgette, csavargatta, teringette, és végül olyan magasra tűrte orrocskáját, hogy azt kankós pálcával sem tudták felérni az istennek sem, sőt az eső kihúzott derékkal belédergett. (Mert odafenn hó esett ugyan, de idelenn már esővé degradálódott buzgóságában.)

Gyűlt a tarisznyábavaló, előbb csak kis takonygolyóbis volt, aztán a hidegtől-e, mitől, kékülni kezdett és dagadozott a mejjevájata, locsogott jobbra, többecskét balra, nőtt, mint a tengeráradat, s holdjárásra jött-ment, mint a hisztis menstruáció a később rajta tébláboló évácskákban.

Na de az majd csakugyan később. A partin, akarom mondani a parton szélrúgásra előbb kikelt egy paradicsom. Úgy lazán. Semmi virág, semmi okvetetlenkedő-érdeknélküli felhajtás: egy nonfiguratív erezettel dúsított indán lógni kezdett egy szimpla paradicsom. Onnan kandikált ki Ádámunk, és lába között a kíváncsiság is rögvest, amint meglátta az asszonynak valót. Búgni kezdett… a templom harangja, hányták a rizsszemeket a tapsikolók a töméntelen pálinka utóhatásaként, s meg is fogant mindegyik kölyökrizs a termékeny táptalajon. Amelyeket kivert Ádám a lába közén - tisztán a két keze munkájától az utcakövekre -  elevenebbek voltak: mindjárt táskát vettek a vállukra, s battyogtak az óvodába. 

A legkisebb egyből a napba nézett - elfogyatkozott merev látásától a nap, s ebben az óvatlan pillanatban rá is lépett a haráncsíkos szent szkarabeusz jóllakott nyakára. A csíkok seperc alatt megkeresztezték a sorsot, ami miatt, legnagyobb sajnálatomra ennek a történetnek azonmód nyikk lett.

Ha a szerénységet, csendességet, jóságot tőled-szavakban mérjük: neked igencsak keveset osztogattak odafenn. Tán mikor sorba álltál, ott is a végén elvoltál, helyet hagyva a törtetőbbeknek… Azok meg zsákszámra pakoltak a fényes kövekből: tiszteletlenségből, gerinctelenségből, irigységből, hazugságból, egyszóval minden jó emberi tulajdonságból, mik halomba álltak, az alig-marokszámra osztogatottakra nem is figyelve. Mert ami onnan, az ujjak kulcsolásából valahogyan mégis  lepergett: szürke homoknak tűnt… A kicsi, szűkösen mért  ajándék vacak, értéktelen, nem érdekes, nem fontos.  Kinek kell? A zöm el is púpolta a bőséget, mit összemert, és ami Istenkének ott maradt a markában: azt neked adhatta. Mind. Kézből szívbe…

A nagybetűsbe mindenki megérkezik. Olykor egyből odadobnak, túl hamarjában, olykor akarat-fejekkel nekimegyünk, ritkán megtervezve, előre tudva… Benne lenni: ovisnak iskola. Ostobának jajgatás. Esetenként süllyedés. Okosnak – ha elegendő túlélő felszereléssel vágott neki: Élet.

A kis lakás egyik szobája foglalt. Időszakos lakónak. Ki a barát. S kié végeredményben az egész lakás. A másik szoba, a konyha, fürdő a kis családé. Időszakonként megosztoznak a baráttal a fürdőn is. Konyhán köszönik: nem. Hál istennek mindenki részéről. Berendezés láthatóan sok van. Egy ágy, egy babaágy.  Meg a sarokban egy óriás papundekli doboz: álszekrénynek. Elférnek abban a ruhák. Nem is vesznek össze a helyekért, jut mindegyiknek bőségesen. A csendért egy pokróc a felelős. Mint madárszárny, féltőn, óvón védi fiókáit: a rongyokat, nehogy bajuk essen, ártó szemek ne igézzék meg őket. Nagymama egyik ajándék ágyneműnek-valója függönyként funkcionál. A rend kedvéért. A konyha is példásan otthonos: egy gázkályha folytat olykor mélyérdemű eszmecseréket egy asztallal.  Meg a négy szék-fiúval. (Akik neme azért lehet születésüktől fogva ilyen, hogy ha majd a babaágy mindig éhes lakója egyszer tele bendővel  mászkálni megtanul, öröme teljék barátokra lelni. Mert előbb ugye a barátok, aztán jöjjenek a barátnők…) Az eszmecserébe szekrények, polcok, képek, virágok cseppet sem szólnak bele, semmilyen fel/alhanggal. Tudniillik, még ők a születési előtti alvási fázisoknál tartanak. Valahol. A Nagy Ismeretlen útvesztőiben.

A kamra polcán néhány fazék, lábas, csésze, kanál, villa szorul egymáshoz. Tán dideregnek kinézni a konyhába,  hiszen a hőmérő 15 foknál többet decemberben sem mutat ott, és a lakás minden pontján csalhatatlanul pontos... Tán fennebb menni túl avas, elromlott benne a higanylépcső. Vagy álmos az is…

Vasárnap van. Vendég érkezését várják.  Anyuka a kisfiút eteti, ringatja, apuka a kályhánál tüsténkedik. A vasárnapi húsleves elkészítése az ő feladata. Belerakja a hozzávalókat: murkot, petrezselymet, hagymát, karalábét, sót. És ennyi. A hétköznap minden mozzanata az anyukáé. Délelőtt az otthon, a gyerek, délután az iskola: a tanulás. Éjszaka meg a sírós baba ringatása, hogy apuka aludjon. Mert apuka dolgozik estig. Általában. Ezért vasárnap ő főz. Apuka.

Halk koppanás és itt van nagyapó. Papó. Papóka… A kis szobába tessékelik. És ő helyet foglal. A 120 kilójával. A pokróccal leterített doboz összedől. Ijedtség.

Félszeg kis összerezzenések. Mosolyok.

-     - Ne aggódjon már, az szekrény ugyan, de pótolható...

Kötél-szoros a csend… A látható kötél nem tart meg itt. Azt mondják, kik nem tudnak semmit, hogy akkor zavarodtak fenn össze, mikor szőlőmetszés közben leestél a betonra. A drága, tiszta lelked léptei lassultak le akkor. De én tudom, mert én sokat tudok, hogy azok mindig egyformán járnak… Most is. Valahol. Hol nincsenek látható kötelek. Ezek tartanak meg nekünk.

Eloldanálak... De túl szoros a csend.

Akárhányszor anyázhatunk. Jókívánságok egymásnak. Pedig vissza-többé-oda-nem. Nem a helyszűke. Másmiegyéb nem rángat haza a pofontalanságba. A fejünk tágult. Ürregeiben locsosodunk. Ördögbordák a szemek lépcsőiben. Szétgurult napsejtekre köpködünk. A nyál termékenységi együtthatói meghozzák a sikert. Penész-gyümölcsök fröcsögnek. A ma ideggáza a tegnapokba bénít.

Megtörténtünk. Nem kérni: kapás. Szopás az élet. Folyamatosan gyakorolunk. Ezt szokássá hatalmasítjuk. Legyen valami nagyobb, ami felettünk álló. Hátha belátunk a lábak közé. Fekete lyuk fenn. Fekete lyuk itt. Visszatérni nem fér a fejünk be mégsem.

Edzésben-maradni, úgy tenni, hogy szeret, s imitálni ugyanazt: tükör. A hátlapja is tükör. A család lehelet. Fokhagymaszagja van. Ettől kábulnak a kölkek. Drogellákat nevelünk. Fogpiszkálóval feltámasztott szemhéjakkal dolgozunk. Messze szotyogva iskoláktól. Diplomákkal kitöröljük. Budapapírra nem jut olykor. Attilának sem adatott, irigy volt már akkor hum(cut)ságunk. Cserelapik nyáron. Csereáruk. Volt-e nyár? Vagy csak folyamatos ősz zizegett belénk, s kígyónyelve lett a miénk. Marunk. Vagy marakodunk? Olyan hegyremegy. Ennyi dinamizmus kell. Kellemes. Haszon. Azt húzzák le rólunk. Mintabőr. Mintaállatokon. Adás-vételi szerződés a gürcölés foghíjait elhazudván. Mindenki használt. Kit. Kit nem szégyellt. Hol küszöbök vagyunk, hol támfalak roggyanásig. Ágyak. Átlépnek. Felrúgnak. Elfeküsznek. Kisebek. Á, hagyjuk. S hagynak.

És sejtmagányban fásulunk. Kérges osztódás. Vastagodik pofánkon a pattogzások után. A tenyeres csendek rángatóznak. Lenyelt sóhegyek fekszik meg gyomrunk, szívünk. Holt tenger. Hány.

Megvetnek. S ki.

Két-három morfondír még elered. Az is fejünkre hull vissza. Legyen béke. Napjainkra.

Lapulevél alatt sok az árnyék. Rucák készülnek. (Ha minden jól megy: pipirimpik is.) Minden nem ment jól. Merthogy egyik fülét valahogyan csak beszegte a szomszéd.

Kacsamama: tudományosan bizonyított, hogy vaksi szegény, duplalencséin keresztül sem akarja látni, hogy egyik tojás nagyobb kotolást igényel. Kacsaesze nem fér a fejébe. (Mindkettő átlagon kisméretű.) Él. Hal. A facér. Mohó és általában lenyeli. Kicsit meg is fekszik a gyomrát. (Sárga csíkokat húz maga után.)

A félrekufircolás afrofrizurás eredménye persze, hogy kiviláglott. Pedig sötétben csinálták. Most füstöl a világra. (Az nem érdekli, hogy plusz egy cigaretta mínusz egy erekció. Ez kacsabakk dolga, nem övé.) Általában illuminált állapotban leledzik és feneketlen étvágyú.

A kakukkfit előbb pulykára fogná, aztán mindenkire. (Megeszik egy tál fuszujkát, s nem tudja, melyiktől fingott.) Aztán már egye-fene, ahogy van.

A kölykek: mazochisták. Pályának hiszik a rútat. (Rajta tanulnak futballozni.) Olykor rakétának. Ki is lövik, célzott hátsó lábakkal. (Mert az elsők hónalja és hón teteje tollasütőnek lenne csak jó.)

A rút: okos, egyik kilövés után megpattan. Rájön, hogy így még a kutyának sem kell. De okos. És stratégiát mer. Ésszel. A hó leple alatt rátalál a W.w.w. világra. Azóta szandikás mosollyal és mellekkel, jacksonos hófehéren és fölöttébb idegen tollakkal, hattyúdallal szárnyal a boldogabb jövő felé. (Bizonyítást nyert: a plasztikai sebészet dán ok, hungarikum és izé… nyű-világ.)

Piroska: anyuka elkényeztetett kicsi lánya, aki a nevét hegyes kis nyelvének cunaszínéről kapta. Mindenki szerette: prostik árnyaltabb kifejezése. (Régebben szűkebb volt a szókincs.) Eléggé szegény lehetett, s fölötébb neveletlen. (Zsebkendőre nem tellett, így az orrára kellett kötni a csomót, hogy mikor belép nagyanyjához: legalább köszönjön.) Szófogadatlan kis perszóna is, meg hazug, megígéri, hogy nem tér le az ösvényről. Aztán az az első dolga. Méghogy nem tudja, mi a farkas… Hinnye a nemjóját. Hát nem kilóg a lóláb a bundából?

Farkas: huncut egy alak. Mint minden farkas. A kötény tartalma érdekli? Á, dehogy. Inkább alább kukucsálna jószerével. Fűzné a lányt, de az meg romantikázna (Lásd. virágászás), tehát ha ló nincs kéznél, szamár is jó alapon előbb nannyóhoz battyog.

Nagymama. Tudva levő az alkoholizmusa, mert nem stikiben viszik neki a piát. Tölgyfák alatt, mogyoróbokrok között lakik. (Nyilvánvaló, hogy nimfomániáját hárembasanőként vezeti le.) Azért nem zárja be az ajtót, hogy szépségéért, tudás-osztogatásáért nehogy betörjék a makkokat, mogyorókat viselők.

Nem kapta be nagymamát ordaska, csak álcázta az egymás alatt-felett egybeesését. A nagy fülek a bojtok. A nagy szemek visszafojtott kilövés-előtti lehetőségekre utalnak. (Ebbe farkasunk méretes lomposa is belesegít jócskán.) A nagy kezek csoportos tevékenységre invitálnak. A nagy száj kilövés utáni állapot. (Extázisos tátva maradás.)

A parti után jóleső álom az édeshármas. (Mit sárgultok? Nektek is jó lenne. Nem???)

Vadász: a történet legirigyebb portékája. Pörverz vén kukkoló. Puskáját állandóan szorongatja, Folyamatosan lövöldözne, ha bírná tölténnyel magát. Természetesen előbb a kielégült kis pirosat látja meg. Jó szeme van. (Csapná ki az ág.) Szétháborítja a triót, mert nincs tagsági kártyája az előadásra.

Némi magyarázkodások is maradnak a végére.

Nagymama alig szuszog. (Alaposan elfenekelhették, megkapta a maga laskáját.)

Ordáskánk hasfájós lett. (Kellett neki cipó és vénkalács.) A bort is bekulacsolta, hogy erőnléttel dicsekedhessen. A patakbéli tevékenysége (kő)hányás volt. (Megfeküdte ennyi jó a belét.)

A vadász lenyúzta a farkas bőrét. (Megtudhatjuk vadászunk vallási hovatartozását, kezdetleges sebészeti gyakorlását a kisebbségen.)

Piroska megfogadta, hogy soha nem tér le. (Egyenesen megy ezentúl a paradicsomba.)

Jaj, az olló kimaradt. Nyissz.