ki-sebek

Ismertető
Pera76•  2015. december 3. 15:54

Köldökzsinór-effektus

  Meddig egészséges a duálunió? Ahhoz, hogy erről véleményezni lehessen, legelőször is meg kell értsük ezt az alapfogalmat, hogy mit is takar valójában.

  Ha az elején nézzük a folyamatot, ez akkor kezdődik el, amikor egy kisbaba megfogan. Ahogy nő a pici gyerek, egyre szorosabb a kapcsolata az anyával és fordítva. Az anya minden rezdülésére reagál a méhben, és természetesen a külvilágból hozzá érkező másfajta ingerekre is, a maga speciális módján. A méhlepényt a magzattal a köldökzsinór köti össze, ezen keresztül jut táplálékhoz, levegőhöz a baba, és születés után optimális esetben a már nem pulzáló köldökzsinórt elvágják – örvendetes az, hogy erre egyre többen figyelnek, tudniillik: a köldökzsinórban levő erek működése folyamatosan lassul, és ha hirtelen elvágják, idő előtt, akkor a babát tulajdonképpen levegővételre kényszerítik – nem beszélve az erőszak másik bevált szokásával együtt, mikoronis fejre állítva, két lábánál és hátánál tartva alaposan fenéken csapkodják, hogy felsírjon – ezáltal meg is kapja az első adag hatalmas stresszfaktort, ami majdan szakemberek segítségét veheti igénybe…

  (Nem vehetünk természetesnek olyan dolgokat, mik nem azok, és szabad ismerkedni olyan eljárásokkal, mik humánusabbak, persze a nagy halmazban mindenkinek joga van ahhoz, hogy a saját számára legmegfelelőbbnek hitt eljárásokat igényelje, azaz joga van megismerni és tudni, mi közül választhat. Akármelyiket is véli bárki jobbnak, legyen úgy.)

  Megszületése után a kisbaba teljes mértékben kiszolgáltatott, legelőször is az anyára van szüksége, ki táplálja, óvja, szereti és ezáltal a kicsi egynek képzeli magát az anyával, az anya meg tudat alatt és tudatosan is ehhez hasonlóan érzi, mivel ő hordozta, ő szülte a gyereket, ő is neveli jórészt, tehát rá van utalva és ez így is helyes egy ideig. Viszont ahogy nő a gyerek, úgy önállósodik. Ha hagyják. Az ősi szeretet átalakul szociális szeretetté, a gyerek apához, a család többi részéhez is kapcsolódik – és itt szakad meg először részlegesen a duálunió - amit egy anya sokszor nehezen fogad el. Pedig a gyereket nem szabadna kisajátítani.

  Kapunk egy lelket. (Vagy lehívtuk – kinek-kinek a hite szerint.) Anyaként. Ajándékba. A fő feladatunk az, hogy legjobb tudásunk szerint felneveljük – bizonyára hibáztunk sokszor, és évek távlatából nézve sok mindent másképp csinálnánk, de a lelkiismeret megnyugtatása érdekében és mert így a való, azt tudom mondani, hogy akkor és ott úgy éreztük helyesnek, ennyire tellett tőlünk.  Felneveljük szeretettel, felkészítjük az életre úgy, ahogy tudjuk, ahogy sikerül, és ugyancsak optimális esetben nem tápláljuk a gyerekbe saját be nem fejezett álmainkat, hanem a gyerek vágyait, álmait előtérbe helyezve, a képességeinek megfelelően segíteni kell, hogy a saját útját járja, a saját terveit, céljait kövesse és elérje. (Rengeteg szülőnél látok tévedéseket, hogy pl. egyik orvos szeretett volna lenni, de nem volt anyagi lehetősége ahhoz, hát a gyereket tereli e pálya felé, és a csúnya szóval élve a belét kidolgozza azért, hogy a gyerekből az legyen, mit ő akar, s mit a gyerek egyáltalán nem… a másik a családi szabóságba fogja be a lánygyermeket, ki focista akar lenni, de hát ugye, egy lány ne focizzon. Stb.)

  Tehát: „ha egy gyerek tulipánnak született, ne akarjunk belőle rózsát nevelni, a tulipánságában kapjon támogatást és pozitív ösztönzést…”

  Ahhoz, hogy egy gyerek ép lelkületű, normális  - jó - felnőtté válhasson, elsősorban a szülői hozzáállás milyensége a meghatározó – természetesen számos más tényező befolyásolhatja ezt, barátok, rokonok, más társadalmi csoportok sokat tudnak nyomni a latban – viszont az alapokat otthonról kapja meg, és 6,5-7 éves koráig amit tapasztal, az lesz a hitrendszere, az lesz az alap, amire majd építkezni fog, mint egy várra/házra/viskóra… és nagyon nem mindegy, mit kap.

  Amikor meg felnő, és eljő az ideje, a gyereket tudni kell elengedni, hadd szárnyaljon szabadon. Azaz egy anyának fontos az, hogy megértse: a gyerek önálló individuum, a láthatatlan köldökzsinór ugyan megmarad egy élet hosszán, de azon át nem szabad kényünk-kedvünk szerint irányítani, rángatni, nem vásári marionettfigura egy gyerek. Főleg ha már felnőttszámba veendő. Akit jól neveltek, önállóan megáll, a saját lábán, haza-hazatér megpihenni, természetesen lehet támogatni, segíteni, ha hibázik, főleg akkor, de szeretettel, megértéssel figyelembe kell venni a gyerek – aki már felnőtt - saját speciális igényeit, a saját útján engedni: hadd járjon.

  És akár fiú, akár lány, előbb-utóbb eljöhet az az idő, mikor párt választ magának. Sok anyában ezen a ponton támad fel az anyatigris-állapot. Sajnos nem minden anya érti meg, hogy a gyerekét megtanulja elengedni, hiszen a státuszából veszít: eddig ő volt az első, úgymond, most meg a vő-, menyjelölt lép a helyébe. Tán a vejekkel kevesebb konfliktus adódik, de fiús anyáknál más nő – meny – kerül a képbe és ez hatalmi csorbulással jár.

  Pedig nem így van. Csupán a „szerepek” értékelődnek át, és az, ami természetes: az élet követeli ki magának az újabb állomást. Ezt ha megértjük és el tudjuk fogadni – mármint hogy egy gyerek se a miénk, nem tárgy, nem bábu – hanem önálló emberré vált lélek, akit felneveltünk és engedünk repülni, nem szárnyait csonkolva magunk mellett bicegve tartani, akkor mi is, ő is és a környezetünk is káoszmentesebbé válhat. Nem kis erőfeszítésbe kerül nem beleszólni mindenbe, nem ellenőrizni, irányítani, olykor majomszeretetből rátelepedni annyira a fiatalokra, hogy majd megfulladnak  - hanem támogatni, segíteni – főleg akkor, ha kérik. Kéretlen, tolakodva, szent és sérthetetlen tudásunkkal felbástyázva nem biztos, hogy jót teszünk. Általában biztos, hogy jót nem. A másik nő is élő ember, élő lélek, akkor is, ha fiatalabb, esetenként tudatlanabb, tapasztalatlanabb, saját akarattal rendelkezik, saját komfortzónával, amibe kopogtatás nélkül nem illik betolakodni, hiszen az ajtót vendégségbe menet nem vesszük le és törjük össze, hanem illedelmesen kopogunk, a sáros cipőket meg lehúzzuk. És úgy viselkedünk általánosan, ahogy a ház íratlan szabályai szerint megengedhető. Ez persze oda-vissza érvényes. Tehát a már nem pulzáló köldökzsinór elmetszése után a csonk emlékeztet, de már fizikailag leváltunk az anyáról. És ahogy felnőtté váltunk, a láthatatlan szálakról is illik képletesen leválni és engedni leválni... Nem elszakadni.

Gondolkodjunk el…

Pera76•  2015. december 1. 16:47

Mindig van választás

   Az olvasás, az írás és a helyesírás az általános iskolában - vagy esetenként már azelőtt - elsajátítandó szükség, ahhoz, hogy az emberi társadalomba szervesen be tudjunk illeszkedni, hogy normális értelemben vett felnőttekké válhassunk, nem mellesleg verbális kifejezésünk gazdagodik, csakúgy mint a gondolkodásmódunk és a képzeletünk ezek által is. Egyszerű szóval mondhatni: fennmaradásunk egyik alapvető kulcsai.

  A tanulás főképpen a gyerekek számára egyfajta felfedezés kéne legyen, örömteli dolog, mert anélkül csak erőltetés, kínlódás az egész. Elég sok gyereknél előfordul a diszlexia, diszgráfia, diszkalkulia pl., rengetegféle tünetekkel, problémákkal. (Egyes becslések szerint a gyerekek egyharmada küzd tanulási nehézségekkel, és az azok miatt kialakuló magatartászavaroktól, rossz iskolai eredményektől.) Ezek az egyébként normál képességű gyermekek messze elmaradhatnak olvasás, írás, beszéd terén a társaiktól, de más területeken zsenik is lehetnek.(!)

  Betűtévesztések, magánhangzócserék, számok, szavak összekeveredése, szómegtalálási nehézség, tükörírás, és még sok más tünet hozza át ezen zavarokat, és nagyon fontos az, hogy időben felismerjék a szülők, pedagógusok; a gyermek kapjon megfelelő kezelést, ami által javulnak a képességei, nem lesz tele kudarcélménnyel, szorongással, önbizalomhiánnyal, önértékelési zavarokkal, és sikeres, boldog, depressziómentes felnőtté válhat. (Minden gyerek sorsáért elsősorban a szülő felelős - ezt ne feledjük el, és amin lehet: fontos segíteni.)

  A diszlexia a korai gyermekkor során a koordináció elsajátításának sikertelensége miatt alakul ki, a két agyfélteke összehangolt működésének hiánya okozza. Jó hír az, hogy az agyféltekék működését lehet fejleszteni különféle speciális mozgásokkal, művészetterápiával - az érzékszervek általi fejlesztésekkel, akár otthon elvégzendő gyakorlatokkal, stb., és nem utolsó sorban nagyon fontos a pozitív megerősítések átadása a gyereknek. Mondhatjuk azt, hogy a diszlexia és a többi ehhez társuló probléma egyszerű idegrendszeri funkció, nem diszfunkció...

  Mit tud segíteni ezen esetekben egy kineziológus? A tanulási nehézségek okának felderítésével, a tanulási lehetőség megtagadásával járó érzelmi stressz feloldásával, esetenkénti speciális korrekciós gyakorlatokkal együtt képes segíteni a szervezet öngyógyításában. Mert mindig van választás.

(Péter Éva Erika - kineziológus-hallgató, II-es modul, One Brain)


Pera76•  2015. június 17. 21:19

Beduinok á lá tálalva, ha nem vagy ebren

   Most úgy jó egy év távlatából visszanézve a tavalyi kalandozásaimra, hittel mondhatom: rengeteget tapasztaltam, láttam, hallottam Jurópia országaiban. Terveztem egy beszámolót, naplófélét, mittudom, de annyi élmény csapott pofán/rúgott seggbe/mutatott ártatlan múzsaként hajnalpiros rózsaujjal lófact nekem egyszerre, hogy idő kellett ezt feldolgozni és letisztázni. Azt hiszem, összvissz kilenc ország tájainak ajánlottam bé becses enmagam. Hogy örültek-e, nem-e ábrázatomnak, alkatrészeimnek? Tudja a hargitai medvepásztor. Én azt tudom, hogy mindnek a végén Homoródfürdőre érve és fenyőpárlatot lélegezve felszusszantam, hogy édes otthon, be jó hogy nem költöztél el innen.
   Ami a közön letelt abból egy-egy csukorékot összeszedek, hadd irigykedjetek/sajnáljatok/szeressetek meg érte. (A variánsok tetszés szerint felhasználhatók ellenem. Merészebbek bé is takarózhatnak velem. Sőt evakuálhatják leendő utódaikat a kinyomtatott szövegemre akárhány extázissal. Tényleg megengedem.)
   Na. Akkor egyenesen a közepébe. Belé a lecsóba. Minden vágyam az volt már rég-rég, hogy Skócia/Írország/Welsz birodalmába eljussak egyszer. Magam sem tudom, hogy miért, de úgy éreztem s érzem ma is: hazahívnak. Ez a nagynagynagynagy óhajom nem teljesült egészen – még – de Anglia földjére rátehettem patáim, az  Ashford és Bristol közötti távon több helyen is. Átmásztunk meseszép patinás városokon, felradaroztam számos kastélyt, őskorelőtti templomot, bégető juhnyájak festettek alá zenéket az idilli vidék idilli autópályái mellé. És természetesen a köd, s a petyergő – olykor bőgő ég  is csinálta a fesztivált az elvártak szerint.
   Ja persze azt nem említettem, hogy kamionnal furikázott a kedves engem, merthogy pilót a szentem. Én meg nem. Én simán s mártva tengeribeteg vagyok, meg tele mindenféle fóbiákkal. De. Azt vallom, hogy a félelmekkel szembenézni az okos és szép nők képesek. Ebből következtetve: mivel nekem sikerült legyőzzem magam, én az okos és szép nő kategóriát képviselem. (Ellenvetés nincs. Haki felszólalni merészel, azt megverem. Vagy megcsókolom.)
   Aki Ángliusországba átmászik és vezet, annak tudni kell seperc alatt a kormányt átrakni a másik oldalra, és bolondul menni. Tudnia kell azt, hogy NINCSENEK parkolók – vagy láthatatlan üzemmódban funkcionálnak az autópályák mentén - de MEGÁLLNI muszáj, ha a vezetési idő lejárt. Ha nem állsz meg: megbüntetnek. Ha félrehúzol zsebretett kézzel, lazán a nagyképű autópályán: megbüntetnek. Azt találtam ki, hogy bé kell szórni az autókat szálljporral, és amint kinő a szárnyuk, repülhetnek. Osztán pitsa a szemükre azoknak, kiknek van szemük. Csak előbb még várok egy elmebéli lángos eszűre, ki fel fogja találni a szálljport.
   Amit megtanultam: a pontosság az fenyegetően betartandó az angol hidegvér térségében. Bármely céghez mehetsz hamarább: nem szedik le az árut, szigorúan csak a megadott percnyi pontossággal. Összeszorított szájjal, kimért finghullámú frekvencián. (Mert megmaradt ez, láthatatlan bűzként.) De sebaj. Ha később mész le/felrakodni akárcsak pár perccel, bekaphatod. Mint r. testvéreink a lelőtt nyulakat. R. jelentése rózsa/retikül/rebarbara. Higgyétek el ezt nekem, én is bémagyarázom magamnak furton-furt. (Aki a sztorit nem tudja: azt képzelték ezek a dőltigényletű rózsák az eccerben, hogy a Nagykontinens országában megállunk egy parkolóban, és a futkározó nyulakból megfogdosunk párat, odatesszük a vartyogó üstöt, tűzzel – mint anno barlanglakó őstörténetünkben – és megy minden, mint a karikacsapás. Csak itten nem Bal Kán a törzsfőnök. Hanem Ba Tukán. Akár. Perszehogy a kibicek megbüntették a falatozni juhulókat és perszehogy úgy néznek minden atérségből való felségjelzésű kamionra, emberre ilyen expedíciós történetek felkonferálása után, mint a lőtt medvére. A bécsi hattyúk tóból kivadászása és kétpofára való bézabálása is hasonló nyenyecség, hadd szálljon a hír, ha jó. Ugyi.)
  Szóval én ahány Borvízföldit tudok, mind-mind nem viccből buzgólkodott, hogy meglegyen az Ásványvízföldi  állampolgársági. Na de mielőtt leitatnátok még jobban, és totális hülyeségeket beszélnék asztalra állván és csóré szellemtáncot járván – merthogy így szoktam, mikor buzgólkodok -  hát kussolok is. Süssétek meg. A nyulakat. Vagy a hattyat.
   Készségesek, aranyosak az angolok. Legalábbis a férfiak. Legalábbis velemmel. Egyszer huddanom kellett, és kimondhatatlanul jajderégótaszorítottam össze a denevérszárnyaimat válltájékon, és egy cégnél jóakaratúlag beengedtek a budiba, mivel úgy körbemagyaráztam és sajnáltattam magam, hogy magamon is megesett a szívem, az tuti. Más alkalommal, történetesen épp Ashfordban pénzt akartunk lefejni a pléh banktehénből. Nem akarózott a siker sikerülni, de gebekövér angoltudásom amint közszemlére tettem, máris felolvasta hangom az éterből egy pasi, és rögvest segített. De tényleg. Lovagok ők. Én meg lovagina.

(Folyt. következik. Vagy nem. :))