ki-sebek

Személyes
Pera76•  2012. november 14. 09:55

Eloldanálak...

Ha a szerénységet, csendességet, jóságot tőled-szavakban mérjük: neked igencsak keveset osztogattak odafenn. Tán mikor sorba álltál, ott is a végén elvoltál, helyet hagyva a törtetőbbeknek… Azok meg zsákszámra pakoltak a fényes kövekből: tiszteletlenségből, gerinctelenségből, irigységből, hazugságból, egyszóval minden jó emberi tulajdonságból, mik halomba álltak, az alig-marokszámra osztogatottakra nem is figyelve. Mert ami onnan, az ujjak kulcsolásából valahogyan mégis  lepergett: szürke homoknak tűnt… A kicsi, szűkösen mért  ajándék vacak, értéktelen, nem érdekes, nem fontos.  Kinek kell? A zöm el is púpolta a bőséget, mit összemert, és ami Istenkének ott maradt a markában: azt neked adhatta. Mind. Kézből szívbe…

A nagybetűsbe mindenki megérkezik. Olykor egyből odadobnak, túl hamarjában, olykor akarat-fejekkel nekimegyünk, ritkán megtervezve, előre tudva… Benne lenni: ovisnak iskola. Ostobának jajgatás. Esetenként süllyedés. Okosnak – ha elegendő túlélő felszereléssel vágott neki: Élet.

A kis lakás egyik szobája foglalt. Időszakos lakónak. Ki a barát. S kié végeredményben az egész lakás. A másik szoba, a konyha, fürdő a kis családé. Időszakonként megosztoznak a baráttal a fürdőn is. Konyhán köszönik: nem. Hál istennek mindenki részéről. Berendezés láthatóan sok van. Egy ágy, egy babaágy.  Meg a sarokban egy óriás papundekli doboz: álszekrénynek. Elférnek abban a ruhák. Nem is vesznek össze a helyekért, jut mindegyiknek bőségesen. A csendért egy pokróc a felelős. Mint madárszárny, féltőn, óvón védi fiókáit: a rongyokat, nehogy bajuk essen, ártó szemek ne igézzék meg őket. Nagymama egyik ajándék ágyneműnek-valója függönyként funkcionál. A rend kedvéért. A konyha is példásan otthonos: egy gázkályha folytat olykor mélyérdemű eszmecseréket egy asztallal.  Meg a négy szék-fiúval. (Akik neme azért lehet születésüktől fogva ilyen, hogy ha majd a babaágy mindig éhes lakója egyszer tele bendővel  mászkálni megtanul, öröme teljék barátokra lelni. Mert előbb ugye a barátok, aztán jöjjenek a barátnők…) Az eszmecserébe szekrények, polcok, képek, virágok cseppet sem szólnak bele, semmilyen fel/alhanggal. Tudniillik, még ők a születési előtti alvási fázisoknál tartanak. Valahol. A Nagy Ismeretlen útvesztőiben.

A kamra polcán néhány fazék, lábas, csésze, kanál, villa szorul egymáshoz. Tán dideregnek kinézni a konyhába,  hiszen a hőmérő 15 foknál többet decemberben sem mutat ott, és a lakás minden pontján csalhatatlanul pontos... Tán fennebb menni túl avas, elromlott benne a higanylépcső. Vagy álmos az is…

Vasárnap van. Vendég érkezését várják.  Anyuka a kisfiút eteti, ringatja, apuka a kályhánál tüsténkedik. A vasárnapi húsleves elkészítése az ő feladata. Belerakja a hozzávalókat: murkot, petrezselymet, hagymát, karalábét, sót. És ennyi. A hétköznap minden mozzanata az anyukáé. Délelőtt az otthon, a gyerek, délután az iskola: a tanulás. Éjszaka meg a sírós baba ringatása, hogy apuka aludjon. Mert apuka dolgozik estig. Általában. Ezért vasárnap ő főz. Apuka.

Halk koppanás és itt van nagyapó. Papó. Papóka… A kis szobába tessékelik. És ő helyet foglal. A 120 kilójával. A pokróccal leterített doboz összedől. Ijedtség.

Félszeg kis összerezzenések. Mosolyok.

-     - Ne aggódjon már, az szekrény ugyan, de pótolható...

Kötél-szoros a csend… A látható kötél nem tart meg itt. Azt mondják, kik nem tudnak semmit, hogy akkor zavarodtak fenn össze, mikor szőlőmetszés közben leestél a betonra. A drága, tiszta lelked léptei lassultak le akkor. De én tudom, mert én sokat tudok, hogy azok mindig egyformán járnak… Most is. Valahol. Hol nincsenek látható kötelek. Ezek tartanak meg nekünk.

Eloldanálak... De túl szoros a csend.

Pera76•  2012. augusztus 30. 18:46

Őr-öklök

  Csak lett. Lánykának hirtelen nemtudásba tágulása, bokás inaktól torokig reszketett, izzadt csecsemőmirigye.
  De valahol előtte meghajlott a tér, s megfeszült valami keresztes ígéret, amíg kivetkőztek magukból a fák alatt a kései nyár utólüktetései. Aztán kifutott magzani egy zsoltárnyi láng, oda is kozmált az éj tűzhelyén, feneketlen csodákat szaggatva szét. Sokáig táguló, állattá ösztönösödött fajfenntartó csodákat.
  Tavasz pislogott rá a szíjas földekre, csipás felhőket törölgetett ki keskenyvágányú szeméből, s szája sarkán letűrődött álma, kicsit le is cseppent savanyodni. Vérvörös ráncot húzott a takaró alá, s megnyugodott parasztos, mély cüppögésekben.
  Ez a természet idétlen-szép rendje. Hogy egyből kettő lesz, s a harmadik köddé somfordálja magát, aztán ragacsos alakot vált, fültől fülig érő mosollyal támassza a falak penészeit, zöldíti még jobban, s lesurran onnan is. S tovább, tovább.
  Telni kell az idő tavának, gyűl benne a sárlé, hordják is a varjak, szarkák, körmeikkel vájják a tejfogú ártatlanság világra bíbelődését. Mint dühös lándzsahegyek: nőnek a széjjelhajigált fűszálak a szemek sarkaiban, kígyókká értékelődnek, s folynak egymásra, s rá a kettőre. Csak mert kettős lett egy butányi merészség.
  Ring a májusi hegy, majd kongani kezd, s veri a vasárnapi pátoszt szét a fülekből. Égiháború érkezik a nyakak fura-torz zsugorodásaiba, fut mindenki, hova nem lát. Eszméletlen, kusza tébolyok viszik a maroknyi jólét árnyékait, akármelyik bendő éhesebb. A fecskék villásfarka is használható kifröccsent zsírszagot mártogatni.
  Idegen hangok értetlenkednek, kormos arcú ártatlanok átkozni sorolják fel megkövesedett ükjeik lábanyomát is. A szemgödrök megtanulnak kiégni a koponyák fogságából, füstöl a nyelv, nem tudni, a zörgős csontú fák bolondabbak-e, vagy a kapcás zubbonyok lődörgő szaga. Utoléri egymást a félsz. Zöldágra vergődve hányják a sikereket, savanyú kolbász fittyed  ki a nyitott kamra szájszagából. Az még van. Mésegyéb már szűkön.
  Az ágy piros csíkos ráncai rugalmas fintorokat mozgatnak, ráng a csend, érthetetlen forgássá. Mellette bölcsőnyi fáradt sikoly rebben el az Isten sápadttá kovácsolt egéig, s kis angyalszárnynak ittmaradt pihéje belefullad a tenyerek kiborult teknőjébe.

Pera76•  2011. december 8. 13:11

Csak egy abrosz...

Mindenkinek fontossági sorrendet állít fel az élet. Azt hisszük. És ezalatt mi, saját magunk rakunk mércéket mindenre, anyagiakra, fölösleges kacatjainkra, a semmire is... A rovátkák között elsiklunk a lényeg felett, az emberi értékek, érzelmek másodosztályú fontossági sorrendet kapnak.
 
Rohanó a világ, sodródunk, pörgünk, néha csigatempóba lassulunk, s leszakadnak darabjaink: törött lélekgombok lesznek. Kabátunkon foltok maradnak, hézagok, lyukak. Néha észrevesszük, máskor csak legyintünk rá, a nincs-időm magába zár és lassan elveszítjük önmagunk. Nem kellene pedig egy gomolyag, csak pár fényszálas cérna összeöltögetni.
 
Munka, család, otthoni gondok, bajok vesznek körbe, néha levegővételnyi szünetet sem hagyva arra, hogy kilássunk pókhálós, zűrzavaros káoszunkból. Úgy érezzük, mintha megfojtana indás kezével a sors.
Pedig csak látni kéne, gyertyafénynyi lánggal, figyelni magunkra, másokra. Miért hagyjuk, hogy csillag-magányunk hidegje megfagyasszon?
 
Advent. Ki tudja számon tartani, már hányadik... Hiszen az év első napjától az utolsóig várakozunk. De mindegyik mégis másabb, mint a többi. Most próbálok figyelni arra, mire eddig nem szakasztottam perceket. Magamra. Másokra. Szeretteimre.
És emlékezem.
 
Két évvel ezelőtt, egy karácsonyi bevásárlás alkalmával megláttam egy szép abroszt. Nem is igazán figyeltem a mintájára, a halványlilás színén akadt meg a szemem. És az sem csak úgy. Egy ismerős öreg néni volt mellettem, aki rám nézett és csak annyit szólt: - Mamádnak veszed ugye, ő szereti a lilát...
Bennem átfutott valami szorongató érzés. Nem mamának szántam. Senkinek sem. Csak néztem. De ez a mondat bennem motoszkált, -rohanó percek üresében matat így a szú,- és hirtelen hószagú, fenyőillatú melegről dalolt a szorongató csend... És megvásároltam az abroszt.
Aztán itthon betettem a szekrénybe és bizony elő sem vettem, sem magamnak, sem senkinek nem ajándékoztam oda. Elfeledtem. A csendet. A fenyőillatot...
Eltelt egy év, és eljött újra advent. Valahogy kikerült a szekrény mélyéről az a lila abrosz. És még valami több is. Tán egy csepp melegség.
 
Karácsony előtt odaajándékoztam kicsi mamának. Őszintén elmondtam, hogy a tavaly nem szántam arra időt, hogy odaadjam. Hanyagságból. Rohanásból. Elfelejtésből.
Biztos örvendett, mert ő mindennek úgy tudott örvendeni, apróságoknak, egy narancsnak, egy mosolynak is. Szép szónak. Az unokáknak. A dédunokáknak. De többel viszonozta nekünk, s mindenki másnak. A sok jó szót, mit tőle kaptunk, a reménymelengető erőt, a tiszta hitet, az aggódást: nem lehet elfeledni soha.
Megjegyezte, -emlékszem- hogy ne költsünk rá, ő már öreg és meg sem érdemli, de ha meglátogatjuk, az jól esik.
 
Februárban megszületett a legkisebb dédunokája, édesapámmal és a családommal elmentünk babanézni. Utána megígértem mamának: elvisszük következőkor őt is a nagyvárosba, hogy nézze meg a kisfiút. Annyira, annyira boldognak tűnt. Szabadkozott is, hogy ő már nem városba való, de tudtam, hogy örömet okoztam neki. Ígéretemet mégsem válthattam be...
 
Eljött a március. Magával vitte kicsi mamát.
Még délelőtt elment a szomszédba, aztán a kosárba fát rakott és ráesett a kosárra. Nagyapám kereste és hátul az udvaron találta meg. Mintha egy fekete kendőt lefújt volna a szél a kiterített ruhákból...a legkisebb fekete kendőt.
Rá a kosár fára.
 
Az az abrosz meg visszakerült hozzám. Nénéim kérték, hogy hozzam haza. Mama egyszer sem használta. Tán, hogy új volt, tán tudta, hogy már neki egy Karácsonyra, az utolsóra nem érdemes elővennie.
 
Az idén mégis nekem lesz a legelső igazi Karácsonyom. És a legszebb abroszom. Nem a rajta levő angyalkák, csengők, fagyöngyök okán.
Hanem a lila szín miatt. Ami a téli égről lebben be hozzám és telis-teli van szeretetfénnyel.

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom