ki-sebek

Novella
Pera76•  2012. március 15. 11:00

Szép-szedett abroszok...

 A nénike korához képest még mindig frissen lépegetett a falu főutcáján alszeg felé, kis léptei mint tündérlábacskák szelték a poros utat, szinte alig érintették a földet, s a mindig hordott fekete kendője alól meleg szeme vidáman köszöntgette egy-egy "Isten áldja meg"-gel az arra járókat. Arcán a ráncocskák nemcsak a tovagördülő szép napok sokaságát mutatták, hanem a gondok, bajok is hímezték nemesre itt-ott, pont olyan volt, mint egy szedettes szép terítő. Mint egy ünnepi abrosz. Öreg, szeretni való és értékes...
 Karján egy necc üresen lengedezett, talán szándékában volt az, hogy hazafelé benéz egyik kis üzletbe, némi hírcserére és a napi kenyérvásárlásra, de talán csak vitte magával, hogy ne menjen üres kézzel sehova. Lehetett is benne valami apróság, mert akinek sok a dédunokája, ott feljár a cukorka is a jó szó mellé.
Egy fekete, sötétített ablaküveges autó lassított le mellette. És megvillant egy árnyék.
 - Lefelé igyekezik-e néni? Én is arra megyek, szívesen elviszem, ha gondolja! - szólt ki onnan egy kellemes hang. Szép arc, mosoly, öltöny dukált mellé. Töprengett kicsit a néni, mintha ismerős lenne a fiatalember. "Biztosan az, ha megszólított engem, de ezek a mai fiatalok sokan vannak, s olyan egyformák..." Restellt is rákérdezni, ki fia-borja. Még azon kapják, hogy nem emlékszik mindenre, s megszólják aztán.
- Van nálam egy edénykészlet, teljesen ingyen magának adom!
- Ugyan, nem kell nekem már új edény - szabadkozott a néni. "Biztos, hogy ismer engem..."
- Ha szeretné, hazaviszem és odaadom, nézze csak meg!
- Hát ha már ennyire erőlteti, fiatalember, én nem bánom! - szaladtak mosolyra a csillagminták szeme körül.
Fék. De csak az autóé.
Apóka a szék mellett kopogtat a kankós pálcájával. Nem szól semmit. Csak a kopogtatások sűrűsödnek, egyre szaporábban verik a taktust, amikor mamácska odaadja a havi nyugdíjat, s még a megtakarított 10000 forintot is.
- Több nincs?
És az autóbúgás után félálomból ébredve kibomlanak a csillagok, a két doboznyi fényes sanusy-készletre hull szét a terítőkről a hímzőfonal,  és belepi a pénz még meleg helyét a párna alatt.

Pera76•  2012. március 14. 12:59

...és visszája...

 Ráérősen baktatott hazafelé a két ló. Éppencsak szekérderéknyi sarjúval könnyebbnek tűnt az őszi élet, mint a nyári forrósságban szénával égig rakott terhet húzni. Vagy az esti széllebbenésben érezte  könnyebbnek magát ló, ember. Meglehet.
 Két fiúgyerek sivalkodott, vihánckolt a puha, gyógynövényekkel teli illatban. A lovak fel-fel kapták a fejüket, a férfi pedig attól tartott, hogy megvadulnak a hangoktól, hiszen alig egy éve betörött, tanított állatok voltak, ezért rászólt a siserehadra:
- Csendesebben, mert hátrasuppantok az ostorral!
Úgy tűnt, hatott az erélyes igérgetés, néhány pillanatig szétterült a kikericslilás szeptember csendje a tájon. Aztán halványpiros kuncogásokra váltott. Egymásnak meséltek valamit a megátalkodottak, amiből apjuk csak foszlányokat kapott el. Annyit megértett, hogy egy középkorú nő az aktuális téma, aki nem veti meg a kontyalávalót, s a férfimeleget sem. Sőt, egyikben sem válogatós. Azaz olyan típus, akinek már mindegy, csak folyjon valami. Hagyta. Hadd kuncorásszanak.
 Didergő-sárga nyárfalevelek sóhajtoztak az erdei út kétoldalán, mint a szerelmespárok, kiknek a közel is elérhetetlenül messze van néha. Csoportosan bújtak össze, szégyenlősen, fázva takargatva meztelenségük itt-ott kilátszó karjait. Térdig szőrfű takarta őket, s ott, a földön egy kupac tarkaság feküdt. Megálltak.
 A  középkorú nő hortyogása túltett a lovak szuszogásán. Nyála hányással vegyülve rászáradt már az arcára, szedett-vedett ruházatára. Széttárt lábain sem a fiatalság visszerei kékültek. Nem tudni, szoknyáját a szél lebbentette-e fel vagy ahogy mámorosan kidőlt: félrecsúszott. De az biztos, jó ideje fekhetett ott, ebben a helyzetben. S az is, hogy rég tisztálkodhatott. A döglegyek dungókként rajzották az alfelét. A két fiú még akkor is kimeredt szemekkel bámulta, mikor az apa néhány villányi sarjút rávetett, hogy ne fázzon meg, míg felébred...

Pera76•  2012. január 26. 09:34

Kedves bácsi!

Hová lettek a hátra hagyottak, mikre vigyázni néha méltatlanok vagyunk? S miket ugyan nem láthat a jámbor, felszínes szemlélődő, de ha jól belenézünk a velünk szembe, akkor általában onnan szokott (füst)jeleket, miegymást adni. Már ha van még maradék... Hanem bámulunk, -na nem, mint borjú az új kapura, inkább olyan Bélám-szamarasan, az isteni gondviselés/atyai szigor/anyai seggreveregetés által nagyon is mellőzött még maradékabb üresbe. És ha igaz azon vidéki egyezmény, hogy a szem a lélek tükre, egyesekből elég homályos a kilátás, a belátás meg egyenes arányban van a fekete lyukak (értelmi-csökevény)elszippantó, és azon is átterjeszkedő sötétjével.
A történet meg emígy szóla, -némi kacskaringós ostorsuhintású, villámcsapásokat ígérgető bevezető kitérő után, hogy:
azt mondják az okosok, falun nyugisabb az élet, mint máshol. Ezt az okosságot kipróbálandó, (miért-is-ne) egy hidegtől szikrákat hányó vasárnapon elindultunk keresztmamáékhoz látogatóba, köszönteni, mieffélék.
Ment is minden rendben, főképpen az autó, csörögtek a láncok a kerekeken, a nyakunkon is, -már akinek- kezünkön nem. (Nem vetemedtünk még arra, hogy beszerezzünk ilyen karkötőket
is. Elég ha ezt az igényt mások bővebben szorgalmazzák magukra, s mi köztudomású, nem vagyunk mások, sem szorgalmas-félék.)
S(z)óval közeledtünk a célpontig, már a lekanyarodó mellékutca elé. Hova bemenni nem  látszott ésszerű ötletnek. Befelé szűkült az utcácska, és rám jött a palackszindróma.  Tudniillik: az ilyen utca hasonlatos egy pezsgőspalackhoz, az autó meg a dugó, a többi a  pegazusos képzeleté...
A férj - kinek a kerék a kezében volt, és merem remélni a fejében is négy - megállt. Aztán hátraarc, némi hangosabban szemlélődő tekintet.
(Igen. Ez főút. Kétoldalt házak. Na itt nincs kapu. Csak kerítések burjánzanak. Táblák nincsenek. Itt megállunk.)
A látogatás annak rendje s módja szerint le is járt.Tudatmódosult agysejtjeim, itt ehelyt a sutban azt körmöltetik, minek erről is békakonferenciát tartani, ezzel is untatva azt a néhány kedves olvasót, kik már így ásításokra utaló fáradtságot mímelnek, s  mutogatnak...tán fügéket. És egyáltalán...hiszen csak én kuruttyolok.
Szóval bő egy óra múlva libasorozunk a behavazott utcácskán visszafelé. Az autónk előtt látjuk, hogy áll egy bácsika. Olyan mikulásos, szakállaska, öregecske. Mögötte egy kisgyerek, olyan krampuszka-forma. Tán ajándékot is fognak itt osztogatni?
Hát ezt nagyon nem-eltaláltam.
Azt hívén, én bárgyú, hogy az orca a hidegtől piros - hiszen, amint jól értelmeztük, minket várt, ami ugyan később általunk átértelmezésre került sunnyogó várakozássá....ez is mindjárt kiderül miért - de mégis inkább a fölösleges méreg, s az emberi butaság ostoba  rózsái nyiladoztak rajta. Borvirágok összetett szó nyomatékos nem alkalmazása  szerénységemet bizonyítja...
Alacsony és kicsit magasabb műveltségű párbeszéd zajlott le a férj és a januári mikulás között.
- Fiatalember, vártam, hogy immár mikor jönnek, s kié ez az autó!
(Csodálkozásba meredt szemek. Tán megvásárolni óhajtja? Tán tetszik neki?)
- Mert itt mi szoktunk parkolni!
( Felhúzott szemöldökök egyenes arányban a Mi isteni eredetére kérdőjelezve.)
- Ezt a helyet én csináltam!
( Tán az utat, a havas főutat? Erre célozna a kedves bácsi? Utásznak művész lenne, ha ezt egyedül csinálta, még inkább.)
- Megálltak, és a másik utcába (...ami tőlünk több méterre leledzik, és kifelé, a domb felé  vezet...) nem lehet ettől a kocsitól kimenni!
( Ki a jószagú nyavalya akar ilyen időben mezőre menni? Mitől nem fér el? Tankja van? És akkor! Nekem tisztelettudóan robbanó bombám.)
- Aki oda nem tud kimenni, az ne vegyen kormányt a kezébe!
A gyere-kecske meg ott hátul hallgatózott, tán képezve magát a nem-ilyen-durranásra...