ki-sebek

Pera76•  2011. december 8. 13:11

Csak egy abrosz...

Mindenkinek fontossági sorrendet állít fel az élet. Azt hisszük. És ezalatt mi, saját magunk rakunk mércéket mindenre, anyagiakra, fölösleges kacatjainkra, a semmire is... A rovátkák között elsiklunk a lényeg felett, az emberi értékek, érzelmek másodosztályú fontossági sorrendet kapnak.
 
Rohanó a világ, sodródunk, pörgünk, néha csigatempóba lassulunk, s leszakadnak darabjaink: törött lélekgombok lesznek. Kabátunkon foltok maradnak, hézagok, lyukak. Néha észrevesszük, máskor csak legyintünk rá, a nincs-időm magába zár és lassan elveszítjük önmagunk. Nem kellene pedig egy gomolyag, csak pár fényszálas cérna összeöltögetni.
 
Munka, család, otthoni gondok, bajok vesznek körbe, néha levegővételnyi szünetet sem hagyva arra, hogy kilássunk pókhálós, zűrzavaros káoszunkból. Úgy érezzük, mintha megfojtana indás kezével a sors.
Pedig csak látni kéne, gyertyafénynyi lánggal, figyelni magunkra, másokra. Miért hagyjuk, hogy csillag-magányunk hidegje megfagyasszon?
 
Advent. Ki tudja számon tartani, már hányadik... Hiszen az év első napjától az utolsóig várakozunk. De mindegyik mégis másabb, mint a többi. Most próbálok figyelni arra, mire eddig nem szakasztottam perceket. Magamra. Másokra. Szeretteimre.
És emlékezem.
 
Két évvel ezelőtt, egy karácsonyi bevásárlás alkalmával megláttam egy szép abroszt. Nem is igazán figyeltem a mintájára, a halványlilás színén akadt meg a szemem. És az sem csak úgy. Egy ismerős öreg néni volt mellettem, aki rám nézett és csak annyit szólt: - Mamádnak veszed ugye, ő szereti a lilát...
Bennem átfutott valami szorongató érzés. Nem mamának szántam. Senkinek sem. Csak néztem. De ez a mondat bennem motoszkált, -rohanó percek üresében matat így a szú,- és hirtelen hószagú, fenyőillatú melegről dalolt a szorongató csend... És megvásároltam az abroszt.
Aztán itthon betettem a szekrénybe és bizony elő sem vettem, sem magamnak, sem senkinek nem ajándékoztam oda. Elfeledtem. A csendet. A fenyőillatot...
Eltelt egy év, és eljött újra advent. Valahogy kikerült a szekrény mélyéről az a lila abrosz. És még valami több is. Tán egy csepp melegség.
 
Karácsony előtt odaajándékoztam kicsi mamának. Őszintén elmondtam, hogy a tavaly nem szántam arra időt, hogy odaadjam. Hanyagságból. Rohanásból. Elfelejtésből.
Biztos örvendett, mert ő mindennek úgy tudott örvendeni, apróságoknak, egy narancsnak, egy mosolynak is. Szép szónak. Az unokáknak. A dédunokáknak. De többel viszonozta nekünk, s mindenki másnak. A sok jó szót, mit tőle kaptunk, a reménymelengető erőt, a tiszta hitet, az aggódást: nem lehet elfeledni soha.
Megjegyezte, -emlékszem- hogy ne költsünk rá, ő már öreg és meg sem érdemli, de ha meglátogatjuk, az jól esik.
 
Februárban megszületett a legkisebb dédunokája, édesapámmal és a családommal elmentünk babanézni. Utána megígértem mamának: elvisszük következőkor őt is a nagyvárosba, hogy nézze meg a kisfiút. Annyira, annyira boldognak tűnt. Szabadkozott is, hogy ő már nem városba való, de tudtam, hogy örömet okoztam neki. Ígéretemet mégsem válthattam be...
 
Eljött a március. Magával vitte kicsi mamát.
Még délelőtt elment a szomszédba, aztán a kosárba fát rakott és ráesett a kosárra. Nagyapám kereste és hátul az udvaron találta meg. Mintha egy fekete kendőt lefújt volna a szél a kiterített ruhákból...a legkisebb fekete kendőt.
Rá a kosár fára.
 
Az az abrosz meg visszakerült hozzám. Nénéim kérték, hogy hozzam haza. Mama egyszer sem használta. Tán, hogy új volt, tán tudta, hogy már neki egy Karácsonyra, az utolsóra nem érdemes elővennie.
 
Az idén mégis nekem lesz a legelső igazi Karácsonyom. És a legszebb abroszom. Nem a rajta levő angyalkák, csengők, fagyöngyök okán.
Hanem a lila szín miatt. Ami a téli égről lebben be hozzám és telis-teli van szeretetfénnyel.

Pera76•  2011. november 18. 08:34

Kisszobák, ketrecek

Akkor kezdődött öcsém gyűjtögető szenvedélye, mikor a gyerekkor küszöbéről a kamaszkor feneketlen tüzeibe és csillagtornyaiba be-belépegetett. Figyelni, észlelni, látni...

Kicsi tömbházlakásban éltünk, a gyerekszobát négyen díszítettük egyszerre. A nemek aránya pontosan oszlott ketté, igazságosan ki voltunk mérve vonalzóval.
Mi lányok is hódoltunk a raktározási, tárolási mániának, úgy mint: bélyegek, csokis-papírok, plüssállatok, bigyuszok, himlők, szamárköhögések, a jó ég tudja már még miket összeszedtünk, de amikor nagyobb öcsém elsőnek hozta haza... a lányt, hát meglepődtünk.

Nem állítom, hogy csúnya volt. Sőt. Szép, formás, begyes, csillogó szemű apróság volt, de az IQ -ja gyengécskének bizonyult, kevés hangot adott ki, azt is olyan furán. Tán egy nap és egy éjjel tartotta a szobában. Aztán szélnek eresztette.

Teltek a napok, mert azoknak az a dolguk, jó tesóm meg hozogatta haza a hölgyeket. Az ízlése menet közben némileg módosult: hol fiatalabb, hol öregebb kiadásokra esett a választása. Olyan esetre is emlékszem, mikor egyszerre hármat-négyet kellett elviseljünk a szobában. Na olyan csoportos burukkolást azóta sem láttam élő műsorban. Annyi ruhátlan testű némbert sem. Hát persze, hogy néztük az ingyen mozit! Ha már előttünk zajlottak az események!

A fiatalabbak egyik-egyikére ráfogtuk hogy szépek, ívelt testükön mikor megcsillant a napfény a pihécskéken játszadozni, hát a mi fantáziánk is beindult...nem titkolom. Ami szép, szép! És semmi szégyenlősség, semmi titkolózás. Szabad az élet, a fiatalok meg meggondolatlanok.

Néha fényképezkezkedtek is, de nem mindegyik portéka került megörökítésre, csak a csinosabbak, vagy amelyikek valamiben értékesebbnek, okosabbnak tűntek: azok igen..

Mennyiféle köztes állapot is létezik: milyen változatos szemszínek, testi adottságok, hátrányok is, formák, békésebbek, szelídebbek, búgó hangúak, csivitelők, féktelen természetűek, némábbak...hajjajjj!

És persze etetni, táplálni is kellett őket, az éléskamránk, a családi buksza meg is sínylette ezeket az ínséges időket. Főleg a csoportos ügyeket, és mikor több napig besszállásolódtak hozzánk! Fejcsóválások garmadával fejeztük ki mély hálánkat tesóm felé, néha veszekedésekkel, meg egyéb fenyítő eszközök kilátásba helyezésével, de hajthatatlan maradt.

A nagy bumm akkor robbant atomokra, mikor hímneműeket is kezdett befészkelni a szobába. Még a csajokat tűrtük, tűrtük, na de a perverzió ezt a formáját! Mennyire hangoskodtak a fiúk, és rémesen sok testszőrzet ékeskedett rajtuk, mellükön, hátukon! A fejeken nem mindig... Mocskosabb, büdösebb állapotban leledztek néha, mert ki tudja az utcáról, utcasarokról, honnan szedte össze őket. Állítólag pénzt is fizetett értük egy-egy esetben. Szó szerint megvásárolta.
Ezek a bakok hagytak is takarítani való mocskot maguk után eleget. Ej miket, jobb nem is említeni!

De a nagy bumm után még egy nagyobb dolog beesett, ez már világméretű katasztrófaállapotokkal kecsegtetett: kiskorúakat is befogdosott. Ezek kiváltképpen sokat visítottak, búgtak, jajongtak...És eléggé lepusztult állapotba kerültek öcsém kezére, soványak, alultápláltak, szürke arcúak voltak... Ő feltincselgette, - ennyi finnyás, válogatós kispalántát egy csukában, kupacban elképzelni... - és pár nap után eltűntette őket. Gondolni sem mertük, hova... Kérdezni kérdeztük aztán olyan sután, félszegen, de csak somolygott az alig pihéző bajusza alatt, minket meg kivert a frász...

Borzadtok, szörnyülködtök kedves olvasóim? Nem jobban, mint annak idején mi...
Fotók, videó felvételek. Megörökíteni ennyi gaztettet.
Mikor már éppen azon voltunk, hogy valahova kivizsgálásra kellene vigyük, fehér vagy csíkos ruhaviselésre ösztökélve, elhívott minket ki a kertbe öcsikém. És ott egy rakásban megtaláltuk az összes tubicát. Hálistennek élve és virulva.


Egy nagy galambketrecben.

Pera76•  2011. november 16. 10:36

Színes bűnüldözés

Ez az egész üldözési mánia a mezőn kezdődött. És még előtte. Mikor az egyik jóindulatú szomszéd bácsi szólt, hogy menjek már ki a földünkre, mert ott járt a mancsos és a törökbúzát összetörte.Tudja ám a barna uraság, hogy mi az ízletes csemege! Nem ma szállott le a falvédőről. Sem a fákról. Olyan tarolást ember nem is tudna maga után hagyni...dehogynem...

És honnan tudjuk, hogy medvéék voltak? A kukoricaszárak földig hajlott, törött maradványaiból? Nem éppen. A lerágott csutikák szétdobált törmelékeiből? Nem. Inkább az ott hagyott szalmakalapnyi, félig emésztett kukoricaszemekből, mik a barna trutymóból röhögtek ki, mintha csúfolkodtak volna velem: - Te se eszel meg minket! Hát le van s.arva az egész...

Most kinek reklamáljak? A végtermékből ítélve nem egy méteres állatka lehetett, az annyi szent, kicsi lélek egyszerre nem belel ennyit, s nem "nyomoz"ekkorát.
Ezt hagyjuk. Ami behemót, azzal nem foglalkozunk.

Inkább pityókát ásunk. Azaz: ásnánk. De már megelőztek. Egérék. A tisztes mezeiek. Jól felszaporodtak az idén. Ők betartják azt, hogy egyet maguk helyett és a többi százat is maguk helyett hagyják.
A földben olyan járatokat vájtak, hogy egy kisebb fajta gyerek is bújócskát játszhatna azokban. A pityókák hűlt nyomát kerestük, néhol rábukkantunk a héjára, miből a keményítőt már kiették ezek a szürkebundáskenyerek.
Most azon gondolkozom, hogy kékülni és lebegni fognak-e az égen. Mert én oda kívánom őket, egyesével. Megnyúzva és kiterítve.
Mivel a háromkoronájú királyukat se lencsevégre, se farokvégre nem csíptük: a feljelentés itt is elmaradt. Mint a borravaló.

Hát jöhetnek a varjak, csókák, szarkák. A káposztadézsmálók. Azt hiszem éles karmaik vannak, vagy jatagánt viselnek a szárnyaik alatt/lábuk között.
Mindenesetre tudnak vele vagdalni. A káposztát elválasztani a fejétől. Az övéket is el lehetne.
Ilyenkor nagy ívben megnő bennem a légpuskavásárlás/engedélyszerzés ötlete.


Elég magas IQ-val rendelkeznek. Mert: képesek szortírozni. Azt a káposztát, minek az alja barnás levágják, de otthagyják mementónak.
Biztos erős a válluk, mert elbírja a kosarat, a tele zsákot. Mikulásjárásnak is felfogható ez az esemény, csekélyke változattal: egyik hoz, ezek meg visznek.
És kémtevékenységet folytatnak, mata(tós)-harival osztálytársak lehettek, jól értenek az álcázáshoz. De az is lehet rokonságban állanak Kamé Leonékkal.
De a tájba olvadás a tollak/bőr színe miatt is könnyebb, felpártolja őket a sötét.

Barna, szürke, fekete.
Jöjjenek a fehérek, kik szíveket csennek. Pirosakat. Majd visszaadják. Összetörve, fonnyadtan, színtelenül. Talán mind-közül ezek a leggazemberebbek.
Előbb szép szavak hálóznak be. Itt derül ki a pókszabásúakkal való rokonság.
Aztán foglyul ejtenek. (Kalóztevékenység.)
Mivel néha maszkot is hordanak, és nem vagyunk felkészülve a pinabankrabláshoz, de a fegyvertől félünk, hát eldőlünk. Hanem lelőnek.

Jaj, hogy  az más tányér tészta? Ámorék gyakorolják ezt a tevékenységet?

Hát nagy az isten állatkertje. Ott mindenki megtalálja a maga báránykáját. Ha keresi. Ha nem.

És nagy kanyar után a címre visszatérek. Hogy lehet a bűnt üldözni? A bűn egy fogalom. Nem lehet nyakon csípni, elagyabugyálni, térdepeltetni, papírlapot tartani az orra elé és a falhoz érinteni, úgy két óra hosszat, pénzbírságolni, kalodába zárni, barbár módszereket alkalmazni, bucis öt hónapra elcsukni...
Üldözni, elfogni a bűnözőket lehet. Nemcsak lehet. Kell is. Akkor miért nem bűnöző-üldözés ez az egész ceremónia? Nem tudom. Ti tudjátok?

 
1...202122
 

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom