ki-sebek

Gyerekeknek
Pera76•  2017. szeptember 1. 13:06

Mese a láthatárról láthatóról

 Egyszer volt, hol nem volt, ott ahol a farkatlan malac unalmában orrot túrt, és kis zöldesszürke golyóbist formálván belőle feldobta az égre, hogy majd visszaplattyanjon a saját ámuló arcára… nos, az úgy volt, hogy egy rövidlátó és roppantul mindenre ráérős, szelíd óriás birodalmában, valamikor még i.e., éppen a porkorszakban éltek vagy nemigen, de halni biztosan haltak az emberek.

 Az óriás kancsilábon forgó párkastélyban lakott, amelyiknek egyik ablaka olyan tiszta mocskos volt, hogy a napra lehetett nézni, de azon ki nem. A másik ablaknak kinyomták a szemét. Azaz megette a fene és a szú, így aszaltlével és szőlőpárhuzammal mintázott viaszosvászon abroszokkal raggatták be a lyukat, és csupán egy korán árvaságra jutott szélkislány jajgatózott esténként bebocsátásra várva. De mindhiába.

 Csak egy retoxifikálóból szabadult másfélárnyú, karikaábrázatú bagoly bagózott rá a jajokra. Néha kölcsönadta a bagólesőjét a szélkislánykának, ezáltal együttéreztek, igazándiból.

 A másik tiszta mocskos ablakot az óriáskisfiúk naponta letörölték a portól, körmük alá vakarták a légy- és méhecskekakácskákat, az ablaküveget letöpdösték igézet ellen, újságpapír csimbókokkal süfütyölték tisztára. De mindhiába.

 Másnapra a mocsok gyökerek indákat kelesztettek, újra bevirágozták az ablakot, ráadásul a harmadnapi vasárnapon a légyanyakirálynő elvette feleségül a méh-herét és a frigyből annyi gyermekük született, mint békán a tollú. Egyszóval temérdekültek, szaporodtak, sokasodtak, és benépesítették az egész földet. De főleg a szelíd óriás egyszem drága ablakozmányát.

 Az emberek jöttek-mentek az ablak előtt, csóválták a csóvájukat, megtöltötték a vár alatti falut szinonimákkal:

- Be mocskos, piszkos, szutykos, dzsuvás, koszos, pecsétes, foltos, redvás, retkes az óriás ablaka! Hordták is rá a sarat és a katyókát.

 Amikor már alig látszott ki a sarok mélyén levő saruk nyomától létrejött sárok és a sárák alul, nagyon begurult és kigurult onnan az óriás.

 Tisztába akarta rakni magát, de a falu szája folyton folyt és már fojtogatni kezdte. Rádergetett a falu szájra, azaz óvatos szavakat árasztott ki a nyelvei és a foga közül:

-         - Lécci, ne nyuvasszatok el a nyálaitokban, kérlek, legyetek tekintettel a tekintetemre! Ne akarjatok redőbe szedni, elpáholyni, felagyabugyálni a talpam búbjától a fejem lábujjkájáig! – jött ki a béke tűrögetéséből.

 De a nép, az istenadta nép csak jártatta a csamuráját, a budzáját árkon-bokron át, túlment a híres hír a hírhedt üveghegyen, a tengerzörejű nájlonerdőn, a kólaszínű feketelyukakon is.  

 Mikor már az ufólakók is kezdték kerülgetni a várat, éppen még mielőtt bevallották volnna a szerelmüket, épp azelőtt tányérszemeket meresztettek és pohárszájakat, és szép lassan egész étkészletté guruzsálódtak, és akkor az óriás leült a hátsó fertályórájára.

 Megelőzési terveket kezdett kovácsolni, minden áron és éren át meg akart szabadulni a légyottól, a méhottól és a porottól is.

 Kiment az utcára, és attól, amit észre vásárolt, attól a döbbenettől leesett az álla és kihullott az egy szem fogból álló protkója… Leesett a tánti és a fater, hogy mi okozza neki azt a sok port, amiből annyi volt, mint égen a vízcsap és tengerben a csillog: négykerekű sárkányok poroztak az utcán ki és nem ki. Egész álló nap és mozgó hold. Verték fel a port, mint az istennyilát, cseppet sem törődve avval, hogy a várban óriás lakik. Avval se, hogy a várablakot éjjel-nappal ez mián zárva kell tartani, mert ha nyitva marad, akkor istenmentsjézus. A kis porröhhencsek belepik a szekrényt, az ágy karfáját, a zongora tombolabuszjegyét, a kussoló csendéletet a falon, a kockásfülű szőnyeget, a sárgarigóhangot a kalitkában. Egyszóval mindent… és ott bugraugrálnak, fáriláriznak mindenhol.

 Ezért van az, hogy az ablak nyitva tartása éjjel-nappal zárva, a friss oxigén meg örökös száműzetésbe került, csakis az altesti és feltesti leheletek, a zamatos lábbuké és más ilyen ínyencségek otthonosodtak meg a szobában.

 Most légy okos, rózsáli. Mit lehetne itten venni-tenni? A négykerekű sárkányok roppantul szaporák, egyre többen és többen vannak és kiaszottul gyorsak. Úgy mennek, mintha sosem akarnának jönni, és úgy jönnek, mintha sosem, pedig nagyonis. És száll a por, repül, már a fellegekben jár és azon túl is, és aztán leülepedik, rakódja le magát, és hasonló, mint a víz körforgása, csak ez később lesz víz, mikor mutálódik. Most viszont nem mutagén állapotú és por. Porból lett és porrá válik. Hiába töpik le az ablakot naponta a kis óriásifjak, hiába vakarózzák le az üvegről, be a körmeik alá a koszvadást: nem ér az egész egy kiskakas-likasaz krajcárt sem. Hiába van annyi újságjuk, hogy az már régiség: végebelátástathatatlanul és végemegszakadhatatlanul és teljesensohasemmikorselelassíthatatlanul és semmisenkinemérdekel üzemmódban robognak a sárkányhadak, kerekeik verik fel az utca porát.

-         - Ki kéne rakni az utca végeire egy sebességlebealákorlátozó parancsot - így a sárkány.  – De az a bajos baj, hogy a falu szája se nem lát, se olvasni nem tud…

Tette-vette, terengette, tarangatta. Nézi jobbról, nézi balról az esetet az óriás, körbeforgatja, megszagolja alulról: nem ibolya. Ráles félszemmel, negyedszemmel: semmi sut.

-        -  Hoppá, ez az és az ez! Elkötjük pirosbélű cérnával az utat és vámot szedünk az utca leaszfaltozására! Juhhé és Juhhá! – mondókázza az óriás, és szerfelett nagy örömében bukfenceket kezdett okádni. Addig s addig hengergőzött, hőrőzött, hogy eltörött a mécsese. Mivel más lámpáska nem volt az egész királyságban, és közben bekoromfeketedett az égkétség, így a könnyektől könnyebbedő éjszaka rátehénkedett a falu szájára, a sárkányokra, az óriásra… Reggelkorán délben meg egy nagy kerek, frissen gőzölgő lepény jelezte, hogy színigaz ez az egész mese, olyannyira, hogy aki nem piszi, járjon utána. (Aztán az egyszervoltban a légy- és méhtojások gondja is majd a gongra kerül. Vagy nem. Ki tudja...)