ki-sebek

  Már a csapból is a tavasz folyik. Édes löttyében áztatom hamvas, ártatlan testrészeim, s úgy, de úgy összevegyülünk... Tiszta szerencsém, hogy a fajsúlyom egyenes arányban van a kád mélységére átlósan húzott olvadozó mosolyú tavaszi kevélységgel, hanem úgy elmerülnék a boldogságban, hogy azt sem mondanám: nyikk. Pálma, Olíva nevű tengeri nimfa illatú leányzók habosítják dúsra negédes vágyaim, mámoromban a címkét kaparom le róluk, s nem mellékesen azért is, hogy férjemuram elől le tudjam tagadni, hogy ilyen drága hölgyeményekkel hancúrozgatok stikában.
  A fehérnépekkel ellentétben a fekete népeket ki nem állhatom. Nappal elveszik feleségül a fényt előlem, s az éjjelhez pedig Kiring-szoros egyetértésben kaméleongyorsasággal alkalmazkodtak. Akárcsak a Bufo béka a göröngyeihez... Hiába, ez a Dar Bor nevű tudjóska csak tudta, mi a frankó.
  Mikor ráunok Popeye elcsórt nejére, s az áztatásra - mert torkocskám is megsokkolja olykor a folyékony nektarint - akkor felcsapok erdőkerülőnek. Mondják eleget, hogy a munka nemesít - de a királ címet már másnak adtam,  nekem csak az maradt, hogy a munka neme sitt. Hát ezért kerülöm. Az erdő bájosan idillikas fejszecsattogó szélén alig várom, hogy kinyíljon a nárcisz. Elhatároztam, hogy a legszebbet leszakasztom, s abba leszek szerelmetes. Sok érv szól mellettem. A nárcisz reám hasonlít. Meg aztán nincs lábszaga. Kifordított, büdös, páratlan zoknik az ágy alatt biztos nem fognak velem szemberöhögni. Leheletétől pont annyira el tudok ájulni, mint némely feketenépétől. Szende tekintetétől pedig mámorosabb lehetek, főleg ha előtte folyékonnyal is besegítek, de az is elég ha a tükörbe bámulok. Kis szívem máris csatangolni kezd, kirándul, és be. Menet közben belém sajdul a szomszéd teljes hangerővel hallatszó zenei ízlése, de ezt már tavalytól ideje lenne megszokjam. Nem hallom sokáig, csak éppen pontosan jön a fél hatos vonattal, ha késik néha, akkor a fél hetessel és olyan jól érzi magát a szomszédságban, hogy szégyentelenül egészen este kilenc, tízig itt dávájkodik. Azt hiszi, Nyár van... Erre utal az ízlés napszemüvege is. Már mit csináljunk. Ilyen helyes kis ízlés ez. Egészen az.
  Amíg elméláztam a csapok-on, kénytelen voltam idegességemben az orromat túrni. De ezt én is ízlésesen. Előbb jól megnéztem, hogy sokan lássanak, aztán feltűrtem a hangszálaim élesre. Mire elment a vonat, örömmel megállapítottam, hogy egészen nagy, méregzöld golyót gyúrtam. Tiszta szerencse ez is. Meg az, hogy ennyire szeressük a borsófőzeléket.

 Szokásosan zajlik az életnek nevezett rianás: a telet seggberúgta hóvirágmintás cipőorrával a tavaszi szél, hónaljszagú vizeket ont a dal, olyan darabokban imádnivalóan szép ez a március. Hát nem? Vendégmarasztaló biznisz szikkad az utcákban, eteti az éhesen tátongó csónakokat és más járműveket. Az imitt-amott fellelhető, lehányt salakok élvezettel szagolják a csinhuan tartományokban megkeresztelt bőrökön át fényre kandikáló lábszagokat. Rá se rántanak a nagymama szorgos kezű zoknistopjaira.
  A konyhaablakon bőszen árad be a szomszéd jól felrovott disznószaporulatát jelző illat és hanghurrikán, aminthogy a bejárati ajtó résnyire tátottján át a harmadik szomszéd kajálási szokásait tarthatjuk számon. Sárgásbarnás végtermék per kiló visszavezethető egyenes arányban a délebéd előtti és utáni elfogyasztott vásárlásokra. No meg némibeli tényekre. Amik foghíjasak még kérem itten falu(kas) szinten. Csatornázási fémtömések pediglen szükségletekből adódóan vannak. Hiába na, a rózsaszín Szilviák takarási igyekezete gyengus álcázási hadművelet. Ilyen nagy szájakban.
 Szállnak a remények, pampás nótaszóra mokaszinozik Winettou, nyelvtudása az újszülöttekével vetekszik. De bagózik rá. Békepipafüstöt ereget szája sarkában. S hátul.
 A nappali térlátás ablakától öt méterre, na jó, hazudtam: öt és félméterre virít a pajta marha, ez mondjuk érvényes mindenféle bentre is. Mellette döglégyvirágok teszik színesebbé az agyonmosott farmerszínű reggelt, s bírják szállóigéket hajtogatni a klaviatúrát.
 Chipses zacskók úszkálnak, mint kecses origami-hajók, lócitrom-ábrázatot ölt fenn a nap. S míg meggondolja magát: arcomra kenem alunni mosolyát.

 A minap egy nagyvárosban jártam volt. Nem éppen nézelődni, de arra is volt maradék idő, csekélyke másfél órácska állt szerényen teljes rendelkezésemre. Ennek zöme lassú zünnyögéssel szálldogált a fejem körül, ezen okból kifolyólag agyonütögettem gondolatban őket egy buszmegállóban, egyfelé meredt bamba nézéssel. Mert mi a nyavalya érdekesség  lehet abban, hogy szabadon szívhatom a kipufogógázak által kreált nemesgázat és egyéb second hand áerösszetevőket? Vagy az égi és földi energiatakarékosságokból adódó tájékozódási  lehetőségek által korlátoltak miatt, félig-loccsal-merült csizmában izzadozni? Nem tudom.
  De azt igen, hogy a sógornőm finom töltött káposztájának darabjai elég vígan fickándoztak a hasamban, kiutat keresve felfelé, ígérgetve azt, hogy öcsém rekordsebességű és -fékezésű autós manőverezési tesztkísérletei eredmény nélkül ne maradjanak. Tudniillik, egy célom elérése érdekében megautóztatni szándékozott engem. S mert késésben voltunk egy apró bibi miatt - öltözködés közben leszakadt egy kabátgombom, há-má-mé-ne alapon, amit tesóm visszavarrt kétségkívül ráérős és laza nyugalommal, és aztán nem ráérős és nem laza sietséggel megvondozott keresztül a városon. Végül célt is értem, de ennek egyeneságú következménye az is, hogy éles kontrasztokkal vállott el hóttszínes arcom a fekete kalapomtól, bizonyítva a tudománynak a sötét tónus és a még sötétebb gondolatok keltette szoros összefüggéseket.
  Ezen dolgaim végeztével hadd kanyarodjak vissza az evolúció buszmegállóban bedöglött szépívű és lassú fordulataira, közben elszántan könyörögve a töltött káposztáknak, maradjanak már veszteg, nehogy gazolásért okozzak kárt már magamnak.
  Időközben teljes lett a téli késő is, miben nem kezdtem látni az orromon túl - amúgy sem szoktam - de nem tudtam azt, hogy a sötét semmi mozog, és  nagyon keleties férfias kiejtéssel megszólal.
- Nincs tüzed, vazze?
Erre válaszolhattam volna, hogy de van... Viszont abból nem adok nekije, s annak kioltási folyamata meg biztos, nem ezen kérdezettre fog tartozni. Hát csendben kuksoltam, míg gondolom a semmi felszivárgott a még nagyobb semmiben, leszűrve azt, hogy néma halat ma nem egészen itt és most akaszt horogra.
  Beóvatoskodtam a váróterem biztonságot ígérgető falai közé. Biztonság? Hát ez a fogalom nem vonható párhuzamosba a tömör falak méltóságteljes és hideg nyugalmával. Nagy meglepődéssel láttam, hogy benn, a padokon és a falak mellett mennyi köcsög virít. A színárnyalatok alatt értve vagyon a nem-idén-s nem kemencében  barnult natúr faszín - akár két sz-el is írható - és a nehéz, nagyon nehéz földbarna között minden el nem képzelhető átnyalat. Némelyik már fosszíliás formában, némelyik új reprodukált állapotban, de szagminta szerint egy - mondom egyetlen egy - sátor alá tartozó az egész bagázs összes becses darabja.
Én női Balga, azt hittem, hogy élettelenek - a dolgok - tárgyak. De nem. Némelyik a csukájával összhangban tátogni kezdett, a másik csoszogni, körbeslattyogott egy öreg bámészkodó bácsit.
- Hé öreg, hány óra van? - még kérdezni is tudott a fazekasműhely ezen egyedi terméke.
- Ott az óra a falon... - válaszolta félős hangnemben a bácsika.
- Nem üsmeröm.
- Oszt adjon má valamit, mennyi pénze van? Zajlott a jégarc tovább.
A bácsika meg jobbról-balra állt, én meg arra gondoltam, hogy az agyag törhetősége vajon mekkora hőfokon, mekkora rátenyerelt nyomásra következhetne be.
Egy padon hevert egy jobb sorsra érdemes üres csiós tasak, abba kétszer is belenézett pofátlanul a szemtelenje, hátha mégsem üres. Az volt.
"Vajegy leje nincsen" újabb, és szerfelett a műveltségre utaló kérdésére én válaszoltam.
- De van. Jófajta ostorban végződik és ki is szeretném  próbálni.
 A csendbe idomítható törékenység összemosódott, majd kisimult erre, mert az álcázás szerény tevékenységét választotta az agyagba való. Felszívódott.

 A nénike korához képest még mindig frissen lépegetett a falu főutcáján alszeg felé, kis léptei mint tündérlábacskák szelték a poros utat, szinte alig érintették a földet, s a mindig hordott fekete kendője alól meleg szeme vidáman köszöntgette egy-egy "Isten áldja meg"-gel az arra járókat. Arcán a ráncocskák nemcsak a tovagördülő szép napok sokaságát mutatták, hanem a gondok, bajok is hímezték nemesre itt-ott, pont olyan volt, mint egy szedettes szép terítő. Mint egy ünnepi abrosz. Öreg, szeretni való és értékes...
 Karján egy necc üresen lengedezett, talán szándékában volt az, hogy hazafelé benéz egyik kis üzletbe, némi hírcserére és a napi kenyérvásárlásra, de talán csak vitte magával, hogy ne menjen üres kézzel sehova. Lehetett is benne valami apróság, mert akinek sok a dédunokája, ott feljár a cukorka is a jó szó mellé.
Egy fekete, sötétített ablaküveges autó lassított le mellette. És megvillant egy árnyék.
 - Lefelé igyekezik-e néni? Én is arra megyek, szívesen elviszem, ha gondolja! - szólt ki onnan egy kellemes hang. Szép arc, mosoly, öltöny dukált mellé. Töprengett kicsit a néni, mintha ismerős lenne a fiatalember. "Biztosan az, ha megszólított engem, de ezek a mai fiatalok sokan vannak, s olyan egyformák..." Restellt is rákérdezni, ki fia-borja. Még azon kapják, hogy nem emlékszik mindenre, s megszólják aztán.
- Van nálam egy edénykészlet, teljesen ingyen magának adom!
- Ugyan, nem kell nekem már új edény - szabadkozott a néni. "Biztos, hogy ismer engem..."
- Ha szeretné, hazaviszem és odaadom, nézze csak meg!
- Hát ha már ennyire erőlteti, fiatalember, én nem bánom! - szaladtak mosolyra a csillagminták szeme körül.
Fék. De csak az autóé.
Apóka a szék mellett kopogtat a kankós pálcájával. Nem szól semmit. Csak a kopogtatások sűrűsödnek, egyre szaporábban verik a taktust, amikor mamácska odaadja a havi nyugdíjat, s még a megtakarított 10000 forintot is.
- Több nincs?
És az autóbúgás után félálomból ébredve kibomlanak a csillagok, a két doboznyi fényes sanusy-készletre hull szét a terítőkről a hímzőfonal,  és belepi a pénz még meleg helyét a párna alatt.

 Ráérősen baktatott hazafelé a két ló. Éppencsak szekérderéknyi sarjúval könnyebbnek tűnt az őszi élet, mint a nyári forrósságban szénával égig rakott terhet húzni. Vagy az esti széllebbenésben érezte  könnyebbnek magát ló, ember. Meglehet.
 Két fiúgyerek sivalkodott, vihánckolt a puha, gyógynövényekkel teli illatban. A lovak fel-fel kapták a fejüket, a férfi pedig attól tartott, hogy megvadulnak a hangoktól, hiszen alig egy éve betörött, tanított állatok voltak, ezért rászólt a siserehadra:
- Csendesebben, mert hátrasuppantok az ostorral!
Úgy tűnt, hatott az erélyes igérgetés, néhány pillanatig szétterült a kikericslilás szeptember csendje a tájon. Aztán halványpiros kuncogásokra váltott. Egymásnak meséltek valamit a megátalkodottak, amiből apjuk csak foszlányokat kapott el. Annyit megértett, hogy egy középkorú nő az aktuális téma, aki nem veti meg a kontyalávalót, s a férfimeleget sem. Sőt, egyikben sem válogatós. Azaz olyan típus, akinek már mindegy, csak folyjon valami. Hagyta. Hadd kuncorásszanak.
 Didergő-sárga nyárfalevelek sóhajtoztak az erdei út kétoldalán, mint a szerelmespárok, kiknek a közel is elérhetetlenül messze van néha. Csoportosan bújtak össze, szégyenlősen, fázva takargatva meztelenségük itt-ott kilátszó karjait. Térdig szőrfű takarta őket, s ott, a földön egy kupac tarkaság feküdt. Megálltak.
 A  középkorú nő hortyogása túltett a lovak szuszogásán. Nyála hányással vegyülve rászáradt már az arcára, szedett-vedett ruházatára. Széttárt lábain sem a fiatalság visszerei kékültek. Nem tudni, szoknyáját a szél lebbentette-e fel vagy ahogy mámorosan kidőlt: félrecsúszott. De az biztos, jó ideje fekhetett ott, ebben a helyzetben. S az is, hogy rég tisztálkodhatott. A döglegyek dungókként rajzották az alfelét. A két fiú még akkor is kimeredt szemekkel bámulta, mikor az apa néhány villányi sarjút rávetett, hogy ne fázzon meg, míg felébred...