dobosigyorgy blogja

Amíg alszol

orvul támad a halál. 

Szárnyait lengeti

égen vidáman,

közbe lepottyant

fekete leplet,

vörös fény osztogat

síró hangokat.

Menekülj!

Most még teheted, 

talán nem ér utol

vasfogak harapása. 

Szabad lehetsz, 

de utad céltalan

idegen föld nyikorgásával. 

Visszanézel, talán

könnyező romokat látva

menekülsz, 

mert keres a halál. 

Nem csak az égből, 

földről is suhan, 

vasláncos talpain

rohan előre,

forduló sapkával

ott már nem talál. 

Imára kulcsolod kezed, 

forduló sapka 

tán senkit nem talál. 

De akit elvitt, 

nem hozza vissza, 

felnőttet gyermeket

a vigyorgó halál. 

De ha majd meghal, 

többé nem támad

a csillag is ragyog. 

Mehetsz is vissza, 

síró romok közt

párnád keresed, 

majd felállsz, 

hogy újat készíts, 

mert a régi elveszett. 

Emlékekbe kapaszkodva

örökké szeretni, 

rengeteg rossz régi között

csak a jót keresni.

Vannak akik nem szeretnek, 

önmagukban vannak, 

azt sem veszik soha észre, 

ha valami baj van. 

Az a fontos csakis nekik, 

pénzzel teli spájz van, 

azt se tudja mire költse, 

szeretethiányban. 

Azért mégis jobb szeretni, 

nem üres az erszény, 

mert akkor a kicsi szívben 

boldog aki elfér. 

Megvannak a balladák, kigyúltak a fények,

szívekben a szeretet, abba van a lényeg.

Benne mindent megtalálsz, újból a jót látod,

ez ellen már nem győzhet semmi féle átok.

Egyre ahogy olvasom, meglelem a régit,

benne kicsit fűszer is, azért új ez mégis. 

Előjön a szép emlék, mi nem csak egy álom, 

olyan, mint múlt idéző, szívemben a zálog. 

Őrizzük a balladát, nem lambadát járva, 

adjuk mi ezt még tovább, Istennek lesz hála. 

A kis szívünk megnyugszik, a jó utat járjuk, 

tudják majd az utódok, ezt hagytuk mi rájuk. 

Csillagként ragyogsz az éjszakában,

érints meg engem, ahogy közeledsz,

minthogy kezem simítod hajnalon,

gyógyítod akkor fájó lelkemet.

Tudod?- a lelkek mind tovaszállnak, 

a test már nem fáj, nincs ki átkarol,

de két csillag ragyog fenn az égen,

szorosan együtt, újból átkarolsz.

Látod? - jövőt is akarom látni,

tudom, hogy soká lesz még a vége, 

de addig is még veled álmodom, 

egy jobb világ reményében élve.

Üzenet

Ha eljön az időm,

ne állj a síromnál

könnyeket hullajtva! 

Nem lesz koporsó, 

sőt, semmilyen urna,

porjaim szállnak széllel 

hosszú útra.

Repkednek szabadon,

néha meg megállva,

körül néznek gyorsan, 

hogy ott mit is látnak, 

szomorúan néznek

elromlott világra.

Porjaim útjának

el is jön a vége, 

megpihennek végleg 

tengernek mélyébe. 

Elfeledsz majd engem, 

mint a sok porszemet, 

eddigi tetteim

mind eltemetteted?