dobosigyorgy blogja

Volt egyszer egy kicsi varjú,
szomorúan énekelt,
de bizony az ő hangjára
ember, s állat nem figyelt.
 
Akkor olyan messzi repült,
nem láthatta senki sem,
arra volt egy árva gólya,
akinek épp sírni kell.
 
Így énekelt szépen neki,
ne hagyja ott egyedül,
hogyha együtt marad vele,
bánata is elrepül.
 
Ketten párban így maradtak,
repkedtek is boldogan,
árva gólya a kis varjú
ezután már párosan.

Dongó szállt egy cérnaszálon,
szabadulna mindenáron,
de elrágni nem lehetett,
foga nem volt, mit tehetett.
 
Arra szállt egy dongó doktor,
rákérdezett, - mért nincs otthon?
- Mennék, mennék, de nem tudok,
cérnától nem szabadulok.
 
Kilyukadt az összes fogam,
rágnám is én, de hát, hogyan,
segíts nékem dongó doktor,
hadd legyek már végre otthon.
 
- Maradj kicsit, mindjárt jövök,
néked majd új fogat kötök,
csinálok is egy jó protkót,
egy kettőre leszel otthon.
 
Vissza is ért, protkót hozott,
jó erőset, mi nem kopott,
cérna is már kettészakadt,
átrepülte a nagy falat.
 
Vissza is szólt, megköszönte,
hogy lehetett újabb röpte,
szívvel gondol a doktorra,
el is hívta az otthonba.
 
Gyere hozzánk még ma délre,
meghívunk most mi ebédre,
nélküled az nem is volna,
ha lábam a cérna nyomja.

Kicsi ember azt álmodta,
hogy ő lett az óriás,
nem kell néki kicsi létra,
elérje a trombitát.
 
Nagy lelkesen fújta is ám
minden ember énekelt,
nagyon hamar jól elfáradt,
a zenének vége lett.
 
Elindult, mint ébren szokott,
de volt egy nagy koppanás,
a feje meg jól megfájdult,
volt is ám nagy ordítás.
 
Egy kettőre fel is riadt,
látja mégis kicsike,
feje sem fáj, nem is vérzik,
nem verte be semmibe.
 
Gondolkodott, jobb is ez így,
ebből nem lesz soha baj,
tudja, nem a nagyság számít,
hanem , mit a szív takar.

Lepke szállt a kis macira,
aki  linzert evett,
ezért gyorsan megkínálta,
hogy éhes ne legyen.
 
Ketten ettek már belőle,
de egy kicsi maradt,
zsebre tette óvatosan,
így reggelre marad.
 
De jött egy kis szorgos hangya,
odaadta neki,
tücsök meg a hegedűjét
tovább bűvölheti.
 
Játszhat éjjel szép muzsikát,
hogy ne aludjanak,
ahelyett ők majd reggelig
vígan mulassanak.
 
De a maci már álmos lett,
szólhatott a zene,
lepke repte kellet neki,
álom messzi mehet.
 
Mulattak is egész éjjel,
fáradtak is nagyon,
de aki most álmos lett már,
én aludni hagyom.

Ó! A szegény boszorkánynak
nagy seprűje elveszett,
így nem tudott már repülni.
ezért sokat mehetett.
 
Keresett, hogy legyen néki,
bizony, sehol nem talált,
járhatott az úton gyalog,
ahol volt sok akadály.
 
Szomorú lett akkor nagyon.
Gondolkodott: Mit tegyen?
Végül aztán eldöntötte,
nem lesz boszis élete.
 
Élte tovább az életét,
mint a többi emberek,
múltját senki nem is tudta,
nem ismerte Imre sem.
 
Ketten végre egybekeltek,
született is gyermekük,
nem kutatják a múltjukat,
így lett boldog életük.