Perzsi. blogja ( novellák, versek)

Ágnes mama fáradt volt. Ez már csak így van, ha az ember 90 éves. Félig szunyókálva emlékezett vissza egy majd 30 éve történt  hétvégére...

A konyhában barátságos meleg volt. Egy pici búboskemence duruzsolt a konyha sarkában, meleget csempészve a szívekbe is. Ágnes mama nagy munka elején volt. Kenyérsütéshez készülődött.Minden hétvégén sütött 2 darab  két kilós kenyeret a családnak.Lacika, az unokája ma rá volt bízva.Mindössze 3 éves volt. Egy csintalan, és izgága kisovódás.. Ma sem  bírt magával a gyerek, láb alatt sertepertélt. Lacika! Ne lábatlankodj, zavarod a nagyit! -szólt rá az édesanyja. Hagyd csak lányom, nekem nincs útban. Ha van kedve, még segíthet is. De anyuka! Hiszen fiú! Na és? -kérdezte Ági mama. A pékek is többnyire férfiak.-válaszolt mosolyogva. Kötényt kötött maga elé, és kis segédje elé. A kisfiút eleinte nem érdekelte a "móka", de amikor a nagyi mesélni kezdett a búzatündérről, a lisztlovagról, és a malomkirályfiról, már csillogott a szeme. Én is, én is! Gyúrhatom, nagyi? Ági mama egy gyors mosoly után az asztalhoz húzta a kisszéket. Gyere, pattanj fel rá! Gyúrta, dagasztotta Lacika a tésztát, kis arca teljesen kipirult. No, most kicsit pihenni kell a tésztának, addig te is pihenj kicsit.-kérte Ági mama a kis segédet. Nem, én nézni akarom, hogy nő meg a tészta!-kiáltotta a pici. Akkor megfázik a tészta, s nem lesz kenyér. Be kell takarni, nehogy megfázzon. Betakarom a tésztát is, és téged is. Jó? Ígérem felkeltelek,mikor a kemencébe megy a kenyér. Az alku sikerült. Mire a tészta megkelt, Lacika is kipihente magát. Izgatottan nézte nagyit, hogyan formázza a kenyeret, majd hogyan nyeli azt el a kemence szája. Mint egy kis jó házőrző kutyus, úgy ült a kemence előtt, várva mikor sül ki a kenyér. Szinte percenként kérdegette:készen van már? Mikor veszed ki a kenyeret nagyi? Ne türelmetlenkedj ! Ha nem kap elég ideig meleget a tészta, akkor hiába dolgoztunk, s a tündér, a lovag és a királyfi is szomorú lesz. Nem volt mit tenni, várni kellett. Végre! Nagyi  a kenyérszedő  lapáttal ügyesen egy tiszta konyharuhára tette ki a kenyeret. Az asztal közepén illatozott, a csodásan fényes héjú királyi eledel. Ági mamának az összes türelmére szüksége volt, hogy a forró kenyértől távol tartsa a kicsi segédet. Mikor végre már nem volt forró a kenyér, odaadta a kenyér csücskét kisfiúnak. Miért a csücskét kapom? -kérdezte legörbült szájjal Lacika. Azért, mert az a legfinomabb, legédesebb. Édes, mert ott gyűlt össze a szeretet, amivel készítettük. És mert szeretlek, azért adom neked az egyik csücskét. Megkóstoljuk? Így, üresen? -kérdezte a csöppség. Frissen így jó, hidd el nekem.Gyorsan elfogyott a csücsök. A második szeletet már kivitte a teraszra  a kis segéd. Büszkén, örömmel osztotta meg a kutyával, cicával, és a madarakkal, majd visszarohanva a konyhába kíváncsian kérdezte meg Ági mamát: a  másik csücsök  kié lesz? Kié legyen?-kérdezte a nagyi. Kis gondolkodás után így felelt a kisfiú: legyen a tied nagyi.

A fényképalbum lassan csúszott ki a kezéből. A koppanásra, mikor az földet ért, nem ébredt fel. Az ajtónyitásra sem. Lacika érkezett meg a családjával. Pszt gyerekek, alszik a dédi!-intette csendre lányait. Óvatosan takarta be a törékeny asszonyt. Gyertek, elmesélek nektek egy mesét.-szólt szinte suttogva. Élt egyszer egy búzatündér, egy lisztlovag és egy malomkirályfi...

(Október 16 a kenyér világnapja.)

 Lia alig kapott levegőt a tömött buszon. Távolsági járat  volt, ráadásul kacskaringós úton. Az egyik kanyarban megbillent. Ijedten kapott vőlegénye keze után. Erősen szorította, kissé megnyugodva. Liget felé tartottak, átadni apósának a  meghívót az esküvőre.Az első megállóban izgatottan rángatta a kezet, félt nem lesz elég idő leszállni. A sofőr  bemondta, igyekezzenek , mindjárt csukja az ajtókat. Nagy nehezen átverekedte magát a tömegen. Megdöbbenésére a megállóban már ott várta a vőlegénye Max, aki erősen vigyorgott. Lia ekkor eszmélt rá, hogy egy vadidegen kezét szorongatja. Egy szóval sem tiltakozott a férfi, akkor sem, mikor lerángatta a buszról.  -Az öreg rezignáltan fogadta a meghívást. Nem megyek el-mondta kimért hangon. Nem ismerek senkit a násznépből, s úgysem adok  ki pénzt az ajándékra. Max kérlelni kezdte, de hiába. Másfél órai könyörgés után feladták. Jól kezdődik-gondolta Lia. Ez a nap mindenki számára fontos. Mindent elterveztünk, megszerveztünk, minden csodás lesz! Ha sejtette volna, mi fog történni, nem lett volna ilyen optimista...

Három nappal az esküvő előtt bezsongott. Biztos férjhez kell mennem?-tette fel magának a kérdést. Abban a pillanatban tudta, gond van. Ilyen kérdés csak akkor tör elő az emberből, ha nem szeret eléggé. Ő legalábbis így gondolta. Kolleganője látta rajta, hogy tipródik. Mikor megtudta miről van szó, mosolygott. Ez a  bajod? De hiszen ezt a kérdést szinte mindenki felteszi magának! Ne aggódj, nem lesz semmi gond!  Ekkor, nehogy simán menjen minden,keresztapja,  a tanú bejelentette, hogy keressenek mást helyette. Neki nem engedi a Párt, hogy templomi esküvőn tanúskodjon. Kirúgják, ha megteszi. Sebtiben intézkedtek, s a nagybácsi  lett a következő jelölt. Ahogy közeledett az idő, egyre nyugtalanabb lett. Csütörtök este már csak két falat vacsorát evett. Szombat reggel már szédült az éhségtől, de nem tudott enni. A rokonok sorban érkeztek, mindenki gratulált. Előre. Biztos ami biztos. Hangzatos jókívánságokkal halmozták el. Végre! Csakhogy bekötik a fejed! A végén nehogy rajtunk maradj! Viccnek szánták, de...A másik rokon felkiáltott: Amúgy miért mész férjhez? Jön a baba? Bátyus! Hat hónapja foglaltuk le a helyet! Akkor már tolatnék, nem?-bosszankodott Lia. Ekkor érkezett meg a keresztapja, aki közölte csakis ő vezetheti a menyasszonyt az oltárhoz. De 3 napja visszamondtad!-suttogta feszülten a menyasszony. Most ez van! Én kísérlek!-szólt a keresztapa.Végre eljött a délután. A parkolóban ott várta a feldíszített hófehér autó. Amin elől, a motorháztetőn ott ült egy rézvörös  hajú baba, hófehér fátyolruhában. Lia a biztonság kedvéért jól odakötözte az ablaktörlőhöz.Ebben a kocsiban utaztak a szülei, az öccse, és saját maga. Lassan indultak el. A főútra érve gyorsabb tempót vettek fel. Dudáltak, ahogyan ilyenkor  szokás. A környékbeli lakók integettek. S akkor az a fránya baba felborult. Ami önmagában nem lett volna gond. A bibi az volt, hogy nem volt a babán bugyi. Az valahogy lemaradt a kapkodásban. Így történt, hogy a pucér fenekű, hanyat vágódott, égnek álló lábú babával "száguldottak" át a fél városon. Már nem kellett dudálni. Ujjal mutogattak az autóra, s nevettek.A házasságkötő teremnél az egyik rokon felkurjantott. Ne aggódjatok, minden esküvőn én szoktam csinálni a képeket! Most is, szívesen teszem. Van fényképészünk:mondta Max. Nem baj, biztos ami biztos. A  ceremónia jól indult. Minden ment simán, mígnem elérkeztek a nagy kérdéshez. Akarod e... intézte az anyakönyvvezető a kérdést a vőlegényhez. Csend honolt, sűrű csend. Felteszem még egyszer a kérdést. Max hallgatott.Liát elöntötte a harci ideg. Már lendítette a jobb könyökét, hogy oldalba taszajtsa Maxot, mikor nagy nevetések közepette megérkezett az igenlő válasz. Utólag derült ki, vicces keresztapja ezt előre lebeszélte az autóban a vőlegénnyel. Az aláírás is majdnem sikerült, azt leszámítva, hogy a leánykori nevét írta be a könyvbe Lia. Esélyt kapott a javításra. Az anyakönyvvezető köszöntötte az ifjú párt. Pezsgővel. Amit Max hopp!, egy hajtásra leengedett a torkán. Lia kikerekedett szemmel nézte. Mint egy gyakorlott alkoholista-gondolta csodálkozva. Sebaj, előkerült még egy pohár.Ekkor már ő is szükségét érezte, hogy megigya a nem kedvelt nedűt. Megtörtént a fényképeszkedés is.Itt vagyok! -rikkantotta az ügyeletes rokon fényképész. Én is csináltam képeket! 

-A templom a házasságkötő terem mellett volt. Átsétáltak, lassan beszivárogtak a hűvösbe. Kellemetlen meglepetésben volt részük. A kedves kis pap, Gyuri atya, aki időközben a barátjuk is lett, nem volt sehol. Helyette ott volt az öreg pap, akit Lia ki nem állhatott. Az egész lénye taszította. Mosolyogva közölte, Gyuri atya vidéki kiküldetésen van, és ő adja össze az ifjú párt. Mikor mindenki elfoglalta a helyét, belekezdett a mondókájába. Lia olyan csalódott volt, hogy oda sem figyelt. Gondolatai máshol jártak. Nézegette a freskókat, a díszes üvegeket, mígnem  arra lett figyelmes, hogy zúgolódást hall. Ekkor már a férje is rángatta a ruhája újját. Mi történt?-ocsúdott fel. Kérdezett valamit az atya.-szólt Max. Mit? Mondd már, hogy igen!-suttogta a férj. Igen, válaszolta engedelmesen. Csak remélni merte, hogy a nagy kérdésre mondott igen, nem valami másra. Örült, hogy vége van, mert sietett volna a mosdóba. Tévedett. Az atya nagy buzgalommal fogott bele egy újabb litániába.Bambulás közben észrevette, hogy egy oldalsó ajtón egy ismerős fej kukucskál befelé. Gyuri atya volt az! Liát elöntötte a düh. Tudtam, hogy becsapott az öreg tiszteletes! Az idegességtől alig látott. Közben meg sem hallotta, hogy az atya szólt, miszerint az imához le kell térdelni az előttük lévő zsámolyra. Max nyomkodta lefelé, amit ő felháborodva kikért magának. Az ima végén viszont már mindenki állt, mikor ő még térdelt. Ketten rángatták  fel. Mindenki azt hitte, ez volt a bosszúja a házasságkötő terembeli incidensért cserébe.Ki sem nézték belőle, hogy egyedül, súgás nélkül  ilyen szerencsétlen. Az esketés végén a pap gratulált, miközben Lia szeme villámokat szórt. Az ilyenkor szokásos "adományt" a templom részére a kis sekrestyésben adta át a tanú az atyának. Lia elkísérte keresztapját, viszont a férje sejtette mire készül, ezért utánasietett, s kirángatta onnan. Kint belefutottak Gyuri atyába. Ne haragudjatok!-kérlelte őket a fiatal atya. Nem én döntöttem így, ő a felettesem. A lagziba sem mehetek el. Jobb a békesség. 

A vendéglátó ipari egységbe érve újabb csalódás érte őket. A nagytermet foglalták le, már 6 hónapja. Viszont a kistermet kapták. Mire odaértek, a nagyteremben már a másik párnak szolgálták fel a vacsorát. Akkor derült ki, hogy Lia apjának a tanítványa átcseréltette a termeket,  a saját esküvőjük kedvéért. Így kénytelenek voltak beérni a kisebb teremmel, ahol alig maradt hely az asztalok mellett a táncra. A vacsorát időben tálalták, 18 órakor. Addigra már szó szerint ájuldozott Lia az éhségtől. Két napja nem evett. Ezért a húslevessel nem törődve, tömte magába a húst és a zöldségeket. Csak egy sziszegésre kapta fel a fejét.Anyja nézett rá gyilkos tekintettel. Ilyent egy nő nem csinál. Nem zabál. Ráadásul nyilvánosan. A  vacsora után nehezen indult a táncba. Sorra kérték fel, s ő táncolt. Táncolt, míg rá nem szóltak egy twistnél, illene táncolni. De hiszen azt csinálom!-szólt vissza felháborodva. Állítólag nem látszott, az abroncsos ruha miatt. Amit a rokonok nagy gondosan agyontiportak, így a ruha alja leszakadt.Csinálom a képeket!-rikkantott fel időközönként az amatőr fényképész rokon. 22 óra után a menyasszonytánc is elérkezett. Addigra már kifáradt csatalónak érezte magát. A zenekar tagjai baráti körökből kerültek ki. Profik voltak, akik egyre gyorsabb tempót diktáltak. A dobos, egy régi családi barát, felkérte Liát. Már jócskán felöntött a garatra, rángatta ide-oda a menyasszonyt.Majd sorban a többi nőrokont is megpörgette. Ezután, mint aki jól végezte dolgát, laza mozdulattal bezuhant a zenekari tagok közé, félig lefejelve a saját dobfelszerelését. Nevetgélve próbált felállni, ami nem sikerült. Liát ez már nem zavarta. Kicsit megkönnyebbült, hogy nem éppen vele táncolt a dobos. Akkor most nagy eséllyel ő kalimpálna a dobossal együtt a földön, beleakadva a szakadt ruhájával egy cintányérba.Fél óra alatt ismét üzemképes állapotba hozták a társai a dobost, így a menyecsketánc nem került veszélybe. Hajnali 5 órakor kezdtek szállingózni hazafelé a vendégek. Reggeli 6 órakor már az ifjú pár is otthon volt. Egész nap pihentek, mivel másnap indultak Siófokra, nászútra. Egy vállalati beutalóval..

Az ezüstpart csodás színekben pompázott. A szoba berendezése viszont szegényes volt, s az ágy rugói kiálltak. Lia ezért a második naptól a szőnyegen aludt, az előző borzalmas éjszaka tapasztalatai után. Másnap az étkezőben éppen az ebédet fogyasztották, mikor is jött egy fényképész. Pár forintért képet?:kérdezte, majd választ sem várva már kattintotta is a gépét. Szeptember közepe volt, még jó időt fogtak ki. 25 fok volt. Páran még fürödtek, ezért ők is bemerészkedtek a vízbe.Másnap már lázasan feküdtek a szobájukban.Max egy nap alatt helyrejött, de Lia vergődött. S ahogy  egy jól megtervezett nászúthoz illik, az eső is eleredt. Napokig a szobába zárva telt a nászút. Hazaérve meglepetés fogadta őket.Jelentős büntetést kellett kifizetni a szakadt ruha miatt. De elkészültek az esküvői képek! Kiváló minőségű képek. Profi munka. Némelyikről hiányzott a menyasszony, de hát nem lehet minden tökéletes. A nászúton készült fekete-fehér kép is megérkezett. Teljes szépségében mutatta, ahogyan a menyasszony egy hatalmas húsgombócot töm magába az ebédlőben.  Max tányérján már csak egy falat árválkodott, azt tologatta kiálló kisújjal a tányéron, a fényképezés kedvéért. A rokon fényképei is ott voltak kiterítve az ágyon. Tökéletes munka volt. Dokumentálta a pucér fenekű babát, a házasságkötő teremben a lendülő könyököt a férj felé, a templomi térdeplést,a két pofára zabáló menyasszonyt, a szakadt  menysszonyi ruhát, a hangszerek között fetrengő dobost. Lia lassan rogyott az ágyra, miközben annyit kérdezett Maxtól. Hogy lehet az,hogy ezt a rokon fényképészt eddig még senki nem fojtotta meg? 

A játszótér zsivaja most nem segített Ella közérzetén. Kislányával, Dórival mindennap ide járnak, délutánonként. Mióta özvegy lett, egyik napról a  másikra élnek. Férjével devizahitelt vettek fel annak idején a lakásra. A Gyed összegéből nem tudja törleszteni az adósságát. Közel 2 éve megy a huzavona. Ma azonban hivatalos levél jött . Három nap haladékot kapott, utána kilakoltatják őket. Ella rettegett. Nem tudta mit tegyen, hova menjen? Kihez fordulhat segítségért? Idegesen babrálta a nyakában lévő medált, amit rég elhunyt, szeretett édesapjától kapott még gyermekként. Egy angyalszárnyat formált, ezüstből. Minden alkalommal, mikor bajban volt, ebből a medálból merített erőt. Szinte hallotta apja nyugtató szavait: " Ha bajban vagy, nem tudod hogyan tovább, csak simogasd meg a szárnyakat, meglátod varázserejük van!" Gyerekként hitt benne. A gondolataiból Dóri hangja riasztotta fel. Anya, éhes vagyok, menjünk haza!Otthon vacsora után fáradtan ült be a kádba. Tisztálkodás közben vette észre, hogy nincs meg a medál. Sírva próbálta felidézni,hol hagyhatta el. Hát persze, a játszótéren még megvolt! Úgy döntött, másnap lemegy megkeresni.Reggel a bölcsödében nem tudta befizetni a jövő havi gondozási díjat, sem a havi étkeztetést. A kérdésre, hogy mi történt, őszintén válaszolt. Nem volt már veszítenivalója. A vezetőnő megdöbbent, s megígérte, segít amiben tud. Bárcsak előbb szólt volna!

A bőröndök útrakészen álltak.Pár ruha, és a legszükségesebb használati tárgyak. Ez minden amit magukkal vihettek. Anyaotthonban sikerült ideiglenes helyet szereznie számukra a lelkiismeretes bölcsödei vezetőnőnek. Dóri fel-alá futkározott a lakásban. Játéknak fogta fel, még úgy is, hogy látta, érezte anyja szomorúságát. Anya! Ahova megyünk, lesznek gyerekek? Lesz külön szobám? -érdeklődött élénken.Nem kicsim, mondtam, hogy többen leszünk egy szobában. Te velem fogsz aludni. Természetesen lesznek ott gyerekek. De te bölcsibe fogsz járni, ugyanúgy mint eddig-felelte Ella halkan. Hogy meddig lesz ez így, azt maga sem tudta. Összerándult, mikor meghallotta a csengőt. A végrehajtók érkeztek meg, hozták a hivatalos papírokat is. Rendőr is volt velük. Nem tudhatták, hogy nem lesz szükség rájuk. Ella a szomszédoknak sem szólt, el sem köszönt tőlük. Nem csinált "műsort", szép csendben hagyta el a lakást a kislánnyal együtt. Az utcán azonban megállt. Hosszasan nézte az erkélyt, ahol pár éve még boldogan altatta el a kicsi Dórát a naplementében. Ő így búcsúzott el a helytől, az emlékektől, a biztonságtól.Az anyaotthonban nem lelte a helyét. Szótlansága miatt nem ment a beilleszkedés. Nehezen viselte a magánszféra hiányát is.Dórinak szerencsére könnyebben ment. A pici gyermeki lélek simulékonyabbnak bizonyult. Eleinte hétvégenként visszajártak a régi játszótérre, de ahogyan egyre hűvösebb lett az időjárás, erről is leszoktak. Sokat kellett gyalogolni, fáztak is. Ella már a medált sem kereste, feladta. Feladta, ahogyan a reményt is, hogy egyszer kikeveredik ebből a helyzetből.Munkát nem talált, olyant nem ami gyerekbarát időbeosztást ígért, és annyi fizetést, hogy albérletbe tudjanak menni. Fél évben határozta meg a lakhatást az anyaotthon. Ha addig nem talál munkát, kilátástalan lesz a helyzetük. Ilyen esetekben az anyaotthonok igyekeznek egymás között megoldani a feladatot. Áthelyezni oda az anyákat, ahol van éppen hely. Ha ez nem sikerül, akkor a gyermek  bekerül az állam által üzemeltetett intézetbe. Az anya meg oda megy, ahova tud. Híd alá, hajléktalan szállóra, bárhova. Vészesen közeledett a Karácsony. Az anyaotthonban élők száma egyre gyarapodott, ahogyan minden évben menetrendszerűen ünnepek tájékán. Elláéknak esélyük nem volt a maradásra, ráadásul megfázott, s majd 40 fokos volt napok óta a láza. A betegszoba, ahova elhelyezték, még ridegebb volt, mint a háló. Egyik kora délután hívatta az intézmény vezetője. Ella szeretném bemutatni önnek Etelkát. A gyermekvédelemtől érkezett. Üljenek le, beszélgessenek nyugodtan. Ellával megfordult a világ. Egy szót nem hallott abból amit  Etelka mondott, mégis a homályon át tudta, hogy el akarják venni tőle Dórit. Ideiglenesen. Erre a végszóra kapta fel a fejét. Nem, ezt nem tehetik! Mindenét , mindenkijét elvesztette,most az utolsó  kapaszkodót az élethez, Dórit is veszítse el? Hogyan mondja el neki? Sírva rohant ki az ajtón.

Kint havazni kezdett. Csodás ,hófehér háttérkép egy nyomorúságosan sötét élethelyzethez. A játszótér felé futott, míg bírta szusszal.Meg-megcsúszott. A magas láz, a kétségbeesés, a közelgő, sivár kilátásokkal bíró ünnep, az emlékek, mind -mind egy őrült gondolatot ültettek a fejébe.El innen messzire! Olyan messzire, hogy senki ne találhassa meg! A lánya nélkül minden értelmetlen. Esélyt nem látott a kiútra ebből a helyzetből. Koszos aluljárókat vizionált, hideg, bűzös hajléktalanszállókat, közönyös, durva embereket. A játszótér mellett futottak a  vasúti sínek. Arra szaporázta a lépteit.Csak gyorsan, legyek túl rajta!-doboltak a szörnyű gondolatok a fejében. Ahogyan átvágott a téren, elfutott a homokozó mellett. S akkor egy villanást látott. Egy fényt, ami a homokozót belepő havon díszelgett. Megtorpant, majd egy belső sugallat  hatására  odalépett a  csillogáshoz. A hótakaró tetején egy félig behavazott angyalszárny szórta szét a rajta megpihenő fénysugarakat...

Pali fázósan húzta össze magáñ a vékony kabátot. Egyik napról a másikra lett ősz. Igyekezett időben gondoskodni mindenről még a tél előtt, de nem sikerült. Már az ősz is rendkívüli anyagi terheket rótt rá. Ketten éltek egy parányi,34m2-es önkormányzati bérakásban , rokkant édesanyjával együtt. Minden luxust nélkülöztek. Nem volt hűtő, tévé, mosógép, úgy általában semmilyen gép sem a lakásban.Még rádió sem. Könyvek, azok voltak. Nem vette őket,kapta. Hagyatékokból, könyvtári selejtezések alkalmával jutott hozzájuk. Esténként felolvasott belőle anyukának.Az ágyhoz kötött asszony semmiben nem tudott segíteni  a fiának.  A szúrást nem kérték, a krónikus és súlyos betegségek amúgy is kizárták ennek lehetőségét.A félelem, hogy egyszer csak elveszik tőlük ezt a pici lakást a bérhátralékok miatt, rányomta bélyegét a mindennapjaikra.

Egy pici, eldugott kis utcában volt a vöröskereszt elosztó helyisége. Pál most kifejezetten örült bozontos szakállának, amiről azt mondták, ápolatlannak tűnik tőle. Maga sem szerette, de pajzsnak használta. Jól eltakarta arca mimikáját, most pedig az arcpírt, amit a szégyen varázsolt rá.Ebben a hónapban már harmadjára jár itt. Anyuka gyógyszerei,és a többi váratlan kiadás miatt már nem jut élelemre pénz. A legutóbb pedig majdnem 30 ezer forintot kértek el egy tesztért.Annak hiányában nem kapott volna segítséget az asztmás anyuka.Az pont az összjövedelmük  40%-át tette ki. Most itt áll és remegő kezekkel nyomja le a kilincset. Bent jó meleg van, s keverednek a különféle gyümölcsök illatai. Hasa hangosan megkordul. Kezitcsókolom-suttogja halkan. Senki nem figyel rá, nagy munkában vannak. A beérkezett adományokat porciózzák, s csomagolják be. Jó ideig áll ott, s nézi a hölgyeket, mígnem egy nagydarab, vörös hajú nő felfigyel rá. Palika!Maga már megint itt van? Most nem érünk rá, de amúgy is, a havi csomagját már megkapta!Duplán! Folytatta volna még, de egy kolleganője karon fogta a férfit, s az ajtóig kísérte. Jöjjön vissza pénteken. Zárás után.-súgta gyorsan, szemlesütve.

Fásultan sétált be a városközpontba. Maga sem tudta miért ,arra vitte a lába. Mit remélt? Egy bevásárlóközpont elött hosszú sor állt. Keserű lett a szájíze. Nem irigységet érzett, ahhoz túl tiszta volt a lelke. Az élet igazságtalansága miatt volt keserű. A saját munkaképtelensége, a súlyos betegsége miatt, anyuka ágyhozkötöttsége, a mellette elrohanó élet, a nélkülözés, éhség jutatta ebbe a lelkiállapotba. Lám, van másfajta élet is. A jólét látványa, illata ez a sor. Közelebb óvakodott, hátha csoda történik. Sosem kéregetett, de ki tudja... A sor végén egy 60 év körüli férfi állt. Mosolyogva intett Pál felé. Kibírjuk igaz? Mit kell kibírni?-kérdezett vissza Pál. Hát azt a kis időt, míg  előre érünk aláírni! Aztán kapunk egy szatyorban krumplit. Jól jön az mindig. Bár már unjuk, adhatnának mást is . Jöjjön közelebb! A cimborám szólt, hogy a másik kerületben narancsot fognak osztani. Én oda is elmegyek. Úgysem tudják megjegyezni az arcom.-kacsintott cinkosan. Pál értetlenül nézett. A másik férfi ezt látva felnevetett. Honnan jön maga?A holdról?

Sosem politizált. Már kamasz kora óta úgy gondolta, a politikától távol kell magát tartania . Nem neki való.Vívódva sétálgatott a sor körül. Végül beállt. Lehajtott fejjel, szégyenkezve. Érezte, most adja el a lelki üdvét. Hiszen még csak szerda van, péntekig is enni kell valamit!Tudta, hogy lehetetlen, mégis úgy érezte az arcpírtól mindjárt lángra kap a szakálla. Sorra került, aláírt.Megkapta a "jussát".Lassan vonszolta magát , lábai nehezek voltak. Nem ment el a másik utcába.Aznap nem. Másnap beállt oda is.Végig arra gondolt, anyuka hogy fog örülni a narancsnak. Tavaly karácsonykor evett utoljára, akkor is a vöröskereszt ünnepi csomagja jóvoltából.Kivárta a sort, aláírt, megkapta a 2 db narancsot.Épp indult volna, mikor a tegnapi férfi felbukkant. Nocsak!Hát mégis csak aláírt?-kérdezte vigyorogva. Tudja mit? Várjon meg, s akkor együtt mehetünk a másik kerületbe. Pál felháborodott. De hiszen ott már tegnap is voltunk, felismernek!Micsoda szégyen!Dupla szégyen, motyogta maga elé, elhomályosodott szemmel.A köpcös férfi felnevetett. Miről beszél maga? Hát a másik sorba állunk be!Ahol  a hölgyek szegfűt is kapnak, a férfiak meg az alma mellé banánt is. Jól jön a potya mindig!  Megvárta. Addig félrevonult egy bokros részen, s jól kihányta a meg nem evett vacsoráját is. Hazafelé volt már nála krumpli, alma, banán, narancs. A vöröskeresztes hölgyhöz majd holnap tér be. Otthon nem merte elmondani anyukának, honnan vannak az élelmiszerek.Félve nyújtotta át édesanyjának a narancsot. Anyuka szeme felcsillant, majd halkan megszólalt:majd holnap fiacskám, tudod éjjelre savat csinál. Nehezen vette a levegőt. Pál előre retteget. Mi lesz, ha újból kórházba , ügyeletre kell vinni? Nincs pénze újabb tesztre.

Másnap délután , zárásra ott volt a vöröskeresztes elosztónál. Az ajtó hirtelen pattant fel. A kedves kis hölgy egy nagyobb szatyrot nyújtott át.  Vegye el gyorsan,  siessen! Senki meg ne lássa! Még egy köszönömöt sem tudott kinyögni, már csukódott az ajtó. Hazafelé belekukkantott a szatyorba. Kicsit csalódott volt, mert  két konzerven,1 kg liszten, s cukron kívül a tartalma burgonya, alma, narancs és banán volt. Sebaj, ez is több a semminél!-vette elő optimistább énjét. Jövő hétig elég lesz.A lakásba érve csend fogadta. Ez gyanút keltett benne. Az asztmás, sípoló lélegzetvétel hiányzott.A szobába rontva szörnyű látvány fogadta. Anyuka eltorzult, lila arca, görcsbe merevedett keze, ami a torkát szorongatta, iszonyú látvány volt. Azonnal mentőt hívott. A kiérkező egység megállapította a halált, s annak okát. Fulladás. Egy nagyobb gerezd narancs zárta el a légutakat...

Beth csüggedten emelte fel a fejét az asztalról. Belefáradt már a válóperbe. Feri minden kapcsolatát felhasználta, hogy késleltesse az amúgy gyorsnak számító ügymenetet. Azt mondták, a közös megegyezéses válóper  gyorsan lezajlik. Nem így történt. 15 hónapig tartott. És még nincs vége Keserűen emlékezett vissza...

Hajnalban koppanások zajára ébredt. Az előszoba felől hallatszott a nesz. Mire felkapta a köntösét, már csak a csukódó ajtót látta. A fürdőszobába lépve ismeretlen parfüm illata csapta meg az orrát, ami bűzzel keveredett. Az otthagyott végtermék szaga, annak látványa,  s a parfüm illatának keveredésétől hányni kezdett. Gyomra görcsberándult. Csak nem? Csak nem merte felhozni a nőjét a családi fészekbe? Hiszen a másik szobában ott alszik a két gyermekük.Mióta beadta a válópert, külön szobában éltek. Beth a nagyobbik szobában a picikkel, Feri a kisszobában. Zárral az ajtaján. Az csak az ő területe. A többi helyiséget kényére, kedvére használta. A nagyszobát is. Mint egy átjáróházat. Kegyetlen bosszút állt nején, mert be merte adni a válópert  A fél város a szeretője volt, de az ő hitvallása szerint a nőnek tűrnie kell. Ez a dolga. Tűrnie kell, mert alárendelt. Ezt a tényt akarta prezentálni akkor is, mikor egyik délután hazaérve rámászott Bethre. A tiltakozás  csak még jobban felhergelte. Lefogta a felesége kezeit, s röhögve az arcába sziszegte;még a nejem vagy, házastarsi kötelezettségeid vannak! Beth kétségbeesve védekezett. Mássz le rólam, vagy feljelentelek! Nem vagyok köteles semmilyen nemi betegséget összeszedni tőled, és a nőjeidtől, még válási ajándékként sem! A rendőrség, bíróság emlegetése megtette hatását. Feri visszavonult. Beth sosem értette férjének ezt a megnyilvánulását. Sosem tett semmilyen törvénybe ütközőt, mégis , szinte betegesen tartott a szervektől .Ez most kapóra jött neki.Pár nappal később, munkából hazaérve a nagyszobában találta a férfit. Mit keresel itt?Miért nem a saját szobádban vagy? Pihenni szeretnék, kérlek menj ki. A válasz egy durva, hangos röhögés volt. Még este 23 órakor is ott ült, mint aki beleforrott a  fotelba. Hiába kérlelte, pihenni szeretnének, a gyerekeknek reggel oviba, suliba kell menni, csak ült ott, és tévézett. Nagy hangerővel, hogy ne hallja Bethet. A gyerekek már a sírás szélén álltak a fáradtságtól.Beth megfogta Feri karját, és fel akarta állítani a fotelból. Hiba volt. A férfi felugrott, s torkon ragadva fojtogatni kezdte. Nem bírt az erejével. Az utolsó pillanatban jutott az eszébe a mentőötlet. Gyerekek, siessetek az ajtóhoz, hívjátok a szomszédokat!Apátok mindjárt megfojt!-suttogta elfúlóan. Feri elengedte a nyakát, s a gyerekek felé fordulva, riadt képpel hajtogatni kezdte:nem tettem semmit, nem tettem semmit!-s a kisszobaajtót magára zárta.Beth ekkoriban jött rá, magán kívül senkire nem számíthat. A háziorvossal látleletet vetetett. A lila véralafutasos szem,a nyomok a nyakon, karon, oldalán, mind összevetve, 8 napon belüli sérülésnek lettek minősítve. A papír azonban megtette hatását. Onnantól a testi bántalmazás megszűnt. Maradt viszont a lelki terror, és az ellehetetlenítés. A megélhetés veszélyeztetése. Feri úgy gondolta, míg ki nem mondják a válást, addig nem ad pénzt a közösbe. A gyerekekre sem.Egy fillért sem.(Fogához verte a garast, s már'már betegesen pénzmániás volt. Az utcán is lehajolt a legkisebb fillérért is.Mindig , mindenhol jól jött neki a potya.)Cserébe viszont, a nehezen kigazdálkodott kosztot jóízűen elfogyasztotta,pedig munkahelyén napi három bőséges étkezést kapott, s a lábukról levett konyhai dolgozók mindig tettek félre neki repetát.. A gyerekek részét is felfalta. Rendszeresen. Gonosz vigyorral az arcán.Hiába volt a kérés, ne tegye, nincs  több pénz az ennivalóra.Beth az őrület határán állva, a lehető legképtelenebb helyekre dugta el, lábosban a főtt ételt. Ágyneműtartóba, a dunyhák közé. Bőrönd aljára, a szekrény mélyébe.  Mire hazaért a gyerekekkel , híre hamva nem volt a főtt ételnek. Helyette hallgathatták a röhögést, és a gúnyolódást:azt hittétek nem találom meg?   Közben a  bíróságról az idézés a tárgyalásra,  még mindig  nem érkezett meg. Beth gyanút fogott. Felhívta a bíróságot, ahol azt az információt kapta, hogy xxxx ügyiratszám alatt nem lett semmilyen válóper beadva. Megtépázott idegekkel ment be másnap a bíróságra. Több órás várakozás után behívták. Bemutatta a bírósági pecséttel ellátott hivatalos papírt, amit akkor kapott, mikor benyújtotta a válópert .Azt mondták, utána néznek, s majd levélben értesítik. Hazaérve észrevette, az üzenetrögzítő betelt.Valamilyen Isteni sugallattól vezérelve visszahallgatta az üzeneteket. Köztük egy érdekeset is, amit egy , a bíróságon dolgozó nő hagyott a férjének. Minden világossá vált. Feri tagadott ugyan, de 3 nap múlva levél jött a bíróságtól, miszerint a válópert végre elindították. Az "elveszett" okmányt takarításkor megtalálták az egyik irodai bútor mögött...

Most pedig itt áll, s nem tudja miért vállalta ezt a délutánt. Feri tegnap azzal állított haza, hogy fontos megbeszélnivalója lesz, ami a munkai előmenetelét illeti. S ide, az otthonukba hívta meg a kollegákat. Rendet,  és szendvicseket parancsolt. Viszont Beth a vilag minden kincséért sem állt ki a 8. emeletre ablakot pucolni .10 éves kora óta klausztrofóbiája volt. Férje mikor látta, nincs minden kész, kivételesen besegített. Székre állva suvickolni kezdte az ablakokat. Beth fáradtan rogyott le a kanapéra, s számolgatni kezdte a bukszájában lapuló aprókat. Mire elég, meddig elég?Szíve, az összeg láttan elfacsarodott. Nem tart ki, még hó közepéig sem! Szeme sarkából látta, hogy Feri lesi minden mozdulatát. Pénz, pénz! Beth agyát félelmetes gondolatok járták át. Ismerte a férjét. Mi lenne, ha most ezt a húszforintost elhajítaná mellette, a nyitott ablakon át? Utánanyúlna?Kizuhanna? Senki nem mondaná meg, hogy nem baleset volt, hanem kitervelt emberölés. Szíve hevesen vert, levegőt nem kapott. Elájult. A kapucsengő éles hangjára eszmélt. Kábán, zavarodottan nézett az ablak felé. Megtettem!? Uramisten, mit tettem?

Az előszobából hangot hallott. Feri invitálta be a vendégeket...