Perzsi. blogja ( novellák, versek)

Ahogy a hajnali fény az arcát simogatta, felbecsülhetetlen érzés volt. Lassan kelt ki az ágyból. Másképp nem is ment volna. Egészsége rottyon volt, már csak hálni járt belé az élet. Pár napja még a városban nyűglődött. A városban, mely nem hogy enyhítette volna a magányát, hanem épp ellenkezőleg. Elszigetelte. Volt "segítsége", heti egyszer egy órára, de a legutolsó találkozás feltette az i-re a pontot. Mint már több alkalommal is, most is megalázták. Emberi szükségleteit korlátozták. A táplálkozáshoz való jogát. Két napig tépelődött, aztán döntött. El innen! El, az utolsó nagy kalandra! El a hideg-rideg várostól, az emberektől. Még gyakorolhatja a szabad akaratát. Sokat telefonált, mire megtalálta a megfelelő helyet. Már csak az oda utat kell megszerveznie. Nem bíbelődött sokat a bőrönddel, csak fehérneműt, plédeket és tisztálkodószert vitt magával. A vonat éleset fütyült, ami most zene volt füleinek. Majd ötven éve nem ült gőzösön. Kevés maradt belőlük az országban. A kisvasút sokáig állt a célállomáson, így még egyszer hosszasan megcsodálhatta. A kísérővel majdnem elkerülték egymást. Mikor elindultak a kunyhó felé, a kísérő gyanakodva mérte végig. Maga meg mit keres itt?-kérdezte rekedt hangon. Pihenni jöttem.-felelte halkan. Bottal? Hisz alig jár! Igen, bottal. Kizáró ok az üdülésre? Hm.-morogta a rekedt hangú. Ide túrázni szoktak jönni. Na, hát én is épp azt fogom tenni! Baj? Bajnak nem baj, de a kunyhó gazdája tud erről? Nem tudunk folyton itt lenni, s elkóborolt embereket keresni!-nézett jelentőségteljesen a mankóra. Ne aggódjon, nem fogok elkóborolni!-felelte csípősen. Nagyon lassan haladtak, többször meg kellett állni, mert nem bírta szusszal. Levegő után kapkodva nézte a rekedt hangút. Hogyan szerelje le? Csoda, hogy eddig kísérte, s nem fordult vissza. A helyében én is gyanakodnék.-gondolta szomorúan. Ekkor a távolból egy autó motorjának a hangja dördült fel. Az erdészet dzsipje állt meg mellettük. A sofőr pár szót váltott a kísérővel, majd felajánlotta a kunyhóig az utat. Nehéz terep  tessék erősen kapaszkodni, ràzós lesz az út!  -mondta az erdész.Valóban az volt. Mire célbaértek, már erős fájdalmai voltak. A kísérő átadta a kunyhó kulcsát, megmutatta hol van a tüzelő, s egy utolsó kétkedő pillantás után magára hagyta. Megkönnyebbülten rogyott le az apró helyiség egyetlen kis fekvő alkalmatosságára, amolyan lóca félére. Kényelmetlen, kemény és hideg volt. Előkotorta a bőröndből a két plédet, amit magával hozott, és megágyazott. Begyújtani  már nem volt ereje. Épp ledőlt, mikor ijedten konstatálta, hogy nem hallotta elmenni a dzsipet. Ráadásul az ajtót be sem zárta! Eddig jutott el a gondolataiban, majd dermedten nézte végig, ahogyan valaki belép a kunyhóba. Mivel gyertyát sem gyújtott, nem látta a homályban, ki a behatoló. Akkor könnyebbült csak meg kissé, mikor az ismerős hang megszólalt. Ne féljen, az erdész vagyok! Begyújtok és világosságot varázsolok, úgy már szebb lesz minden! Tiltakozni sem volt ideje, már pattogott is a tűz a pici kandallóban. A gyertya helyett olajlámpás adta a fényt, s az erdész zsákjából még kolbász, sajt és kenyér is került az asztalra. Mondanám, hogy holnap a kis kályha tetején tud majd főzni, de gyanítom nem főzni jött ide. Enni azért fog? Ha igen, hagyok itt szalonnát, hagymát és még több kenyeret. Vizem mindig van a dzsipben, abból is hozok be bőven. Ne, ne hálálkodjon! Nekem ez így természetes!-mondta szomorú hangsúllyal, majd kiment a vízért. Mikor visszajött, egy szót sem szólt már, csak elrendezte az asztalon az enni és innivalót. Köszönés nélkül indult az ajtó felé, ahol tétován megállt még picit. Vállai előreestek, fáradt külsőt kölcsönözve neki. Végül csak egy dünnyögésre futotta tőle. A dzsip motorja felberregett, majd ahogyan távolodott, úgy halkult el egyre jobban. 

A hajnali fény lágyan simogatta az arcát. Meglepően meleg volt, pedig kint fagyközeli lehetett a hőmérséklet. Nem kelt fel fát tenni a tűzre. Kicsit tartott tőle, hogy estére jégvirágok lepik majd be az ablakot, pedig tudta, érezte, hogy havazni fog. Azt pedig még szerette volna látni. Az asztalon ott illatozott a kolbász és a hagyma, no meg a szalonna. Farkaséhes lett. Nem, nem szabad! Nem ezért jött. A táplálék erőt ad. Erőt az élethez. Ideköti, visszatartja az úttól. Attól az úttól, ahova  nagyon régen az ősök visszavonultak az élők szeme elől. Pont úgy, mint az indiánok. Csendben, emlékezve, mosolyogva.

Hideg volt a reggel. Ida fázósan húzta össze magán a sötétkék köntöst. Szerette ezt a ruhadarabot, emlékek kötötték hozzá. Elhunyt férje illatát hordozta magán, aki fél éve távozott az élők sorából, hirtelen és váratlanul. Ida azóta ha rosszkedvű, ezt a köntöst teríti magára, mint valami pajzsot. Illene már kimosni.-gondolta szomorkásan, ám tudta, akkor elillan férje illata is. Egyre jobban fázott. Már november közepe is elmúlt, lassan itt a karácsony, de ő idén még nem fűtött be. Tudta hogyan kell, csinálta is már, de ez mindig Gyulus feladata volt. Feltette a kávét főni, s fagyos ujjait masszírozva átment a nappaliba, mely egyben ebédlő is volt. Felhúzta a redőnyt,  s úgy döntött szellőztet kicsit, kint jobb a hőmérséklet. Bukóra állította az ablakot, s ekkor megpillantott egy nőt. Vörös tüsi hajával, és vastag keretes szemüvegével emlékeztette valakire, de nem tudta kire. A nő észrevette őt, és meredten bámult rá. Ida megdöbbent egy pillanatra, majd behúzta a függönyt. A nap lassan telt , ilyenkor hétvégén különösen. Délután jutott csak eszébe, hogy az ablakot nyitva felejtette. Az ablakhoz lépve megdöbbenve vette észre, hogy a  különös nő még mindig ott áll. Ida nyugtalan lett. Ki ez a nő, és mit keres itt? Nem szokott beszélgetni a szomszédokkal, az sajnos már kiment a divatból. Hallotta, hogy régen milyen összetartó volt ez a családi övezetes városrész, de mára ez már a múlté. Most azonban segítségre van szükségem!-gondolta izgatottan, és felhívta Boros szomszédékat. Jó napot kívánok Boros bácsi! Segítsen kérem! Itt áll kora délelőtt óta egy nő a házam előtt. Fogalmam sincs ki ő, de kezdek aggódni. Megtenné, hogy kinéz, hátha ön ismeri? Rendben Idácska, addig tartsa a vonalat, mindjárt kinézek!-szólt a szomszéd. Nem kellett sokat várni, a jó szomszéd igazán sietett. Semmi baj Idácska, a hölgy a volt lakó lánya. Érettségije óta nem láttam, mégis megismerem, pedig azóta eltelt vagy 35 év. Köszönöm Boros bácsi! De vajon miért álldogál itt?-kérdezte, de ezt már csak magától. Végül elszánta magát, s vállára kabátot terítve a kapu felé sietett. A nő, mikor meglátta Idát, megdermedt, majd sarkon fordulva elsietett. Ida sokáig nézett utàna, majd a házba érve a szokásos esti teendők után nyugovóra tért. Sokáig nem tudott elaludnj, a nő járt az eszében. Másnap reggel fáradtan, kedvetlenül ébredt, ennek ellenére begyújtott. Nagytakarítást tervezett, hogy ünnepekre minden tiszta legyen. Nem tervezte, hogy egyedül ünnepelni fog, azonban a tisztaságot megkövetelte magától. Egész szépen haladt, ezért úgy döntött, az utcafronti ablakpucolás is belefér a mai napba. Leszedte  a függönyt, és megpillantotta a nőt. Megint ott állt. Ida dühősen futott ki az utcára. A nő ismét el akart iszkolni, de Ida utánasietett, s karon ragadta. Ki maga, és miért álldogál a házam előtt?-vonta kérdőre a nőt. A maga háza előtt? Hogyan?-dadogta zavartan a nő. Ez a szüleim háza! -suttogta kétségbeesetten. Ida tétovázott. Tán bolond ez a nő? Nem, ez az én házam, és a férjemé.  Kilenc éve vettük meg. Kitől?-kérdezte az idegen nő. Egy ingatlankereskedőtől, de miért érdekli?- kérdezte már ingerülten Ida. Észre sem vette, hogy valaki áll a háta mögött.Gabika!Te vagy az tényleg?- szólalt meg a hàtuk mögött Boros bácsi. A nő szemlesütve felelt: igen, én. Hol vannak a szüleim?-kérdezte elcsukló hangon. Hát te nem tudod? Már több mint 20 éve elhunytak. Előbb anyukád, rá két hétre édesapád is. Mivel te voltál az örökösük, a hivatalok kerestek, de nem találtak. Hol voltál?-kérdezte Boros bácsi, de közben már ugrott is elkapni az összecsuklani készülő nőt. Vigyük be hozzám.-mondta Ida együttérzően. A házban aztán lassan megoldódott a nő nyelve, miután alaposan körbe nézett. Itt alig változott valami.-nyugtázta egy félmosollyal az arcán.Igen, valóban. Elégge lerobbant állapotban vettük a házat, sokáig állt üresen, ennyit tudtunk csak. Helyrehoztuk, de a belső tér átalakítására már nem volt időnk, azaz... szomorodott el Ida. Elhunyt a férjem. -Részvétem.-mondta a nő, majd lassan mesélni kezdett. Kamasz voltam, 17 éves. Lakott két utcával arrébb egy fiú. Egymásba szerettünk, de a szüleim ellenezték, mert Lali folyton koszos volt. Olajos munkaruhája , motorimádata, nem tetszett a szüleimnek. Tiltottak tőle, mi mégis az eljegyzést tervezgettük, méghozza az érettségi utáni nyárra. A szüleim erről valahogyan tudomást szereztek, és választás elé állítottak. Vagy szakítok a szerelmemmel, vagy kitagadnak. Nem szakítottunk, külföldre mentünk, dél- Amerikába. Úgy terveztük, amint egyenesbe érünk, értesítjük Lali szüleit, hogy hol vagyunk, de csak akkor, nem előbb. Azonban az élet mást tartogatott nekünk. Minden munkát elvállaltunk, a napszámtól kezdve egészen az idénymunkáig, de akár pár órára szólót is. Ez utóbbi lett a vesztünk. Lali futárszolgálatot vállalt, de a célnál derült ki, hogy a csomagban drog volt. Lecsukták, nem tudta bizonyítani az  ártatlanságát. Azzal vádolták, hogy a drogcsempész banda tagja. Életfogytiglani büntetést kapott, majd 3 éve amnesztiát kapott, mégis életfogytiglan bent maradt. Az amnesztiáról szóló határozatról még értesült, de szabadulása előtt bent baleset érte, meghalt. Baleset?- kérdezte Boros bácsi. Ott úgy hívják a leszámolást.-felelte a nő. A benti évek alatt sok titkot tudott meg, nem kockáztathatták a foglyok, hogy kint fecsegjen. Megölték. Az elmúlt 3 év vívódással telt. Maradjak, vagy jöjjek haza? Végül úgy döntöttem, haza jövök, ott nincs senkim sem már, itt pedig hátha rendezhetem a kapcsolatomat a szüleimmel. - mondta elfúló hangon.És most mi lesz? Mit fog csinálni? -kérdezte Ida. Van hol megszállnia? Nincs.-felelte a nő. Pár hétre való tartalékom van csak, aztán nem tudom mi lesz. Papírokat kell beszereznem, munkát, szállást keresnem, s ügyvédet a hagyatéki miatt. Boros bácsi biztos, hogy kerestek engem hivatalból,  biztos, hogy én örököltem a hàzat?-kérdezte a nő. Biztos, biztos, mikor a szüleid megírták a végrendeletet, mi voltunk a tanúk. Miután eltűntetek, az első nélküled töltött karácsony után megváltozott a véleményük.  Gőzerővel kezdtek kerestetni téged, csakúgy, mint Lali szülei. Eleinte közösen, aztán elmérgesedett köztük a kapcsolat. Lali szülei nem úgy nevelték a fiukat, hogy az ne legyen velük őszinte, hogy ne értesítse őket, hogy hol van. Ahogyan egyre kilátástalanabbá vált a keresés, az ő szívük úgy vált keménnyé. Téged okoltak Gabika, hogy miattad lett ilyen a fiuk.-mondta félősen Boros bácsi. Okolhattak is, de csak részben. Mint mondtam, értesítettük volna a szülőket, ha minden rendeződik. De azt hogyan mondhattam volna el, hogy él a fiuk, de sosem láthatják már, mert börtönben van? És utána a halálát hogyan mondtam volna el? És most már nem is fogom tudni elmondani, hiszen már ők sem élnek. Ezt tegnap sikerült kiderítenem, mikor elmentem innen. Most màr tényleg senkim sincs ebben az országban.- keseregte könnyek között. Ida megsajnálta. Lakhatsz nálam, míg az ügyeidet intézed, és egyenesbe nem jössz.- ajánlotta fel, áttérve a bizalmas tegezésre. Gabi meglepetten nézett rá, majd hálásan megköszönve elfogadta a lehetőséget. Miután elköszöntek Boros bácsitól, Ida körbe vezette az udvaron és a házon a vendéget. Gabi csendben emlékezett,s minden kedves fát megsimogatott az udvaron. A fekete szemű cseresznyefa! És az öreg diófa! Ti csodát tettetek a kerttel, hogy ezek a fák még élnek!-kíáltotta meghatottan. Nem csak élnek, még teremnek is!-büszkélkedett Ida. Már sötétedett, mikor Gabi megkapta az udvarra néző hálót éjszakára. Pont mint gyerekkoromban!- érzékenyült el könnyek között. Ez volt a szobám!

Lassan teltek a napok. Gabi nehezen birkózott meg a hivatalokkal. Hiába igazolta a személyazonosságát, hiába került elő a végrendelet, a törvények szerint az öröksége az államra szállt. Hasztalan és hosszas keresése után halottá nyilvánították, s mivel rajta kívül szüleinek nem volt más élő rokona, így a ház az államra szállt. Visszaperelhetné, de az hosszú, költséges procedúra lenne, kétes kimenetellel. Gabi egyre kedvetlenebb lett. Ida, hogy kissé elűzze a szomorúságát, úgy döntött, mégis megünneplik a karácsonyt. Gyere, díszítsük fel a lakást! Aztán kifundáljuk, hogyan tovább. Ünnepi zenéket hallgattak, sütöttek, forralt bort ittak, dekoráltak, de Ida minden igyekezete ellenére Gabi nem oldódott fel.

Reggel aztán egy levél várta Idát az ebédlőasztalon.

" Kedves Ida!

Hálás szívvel köszönök neked mindent, de nem maradok tovább. Nem köt már semmi és senki ehhez az országhoz. Sem rokonok, a ház sem az enyém, s az ország is idegen nekem. Visszamegyek dél-Amerikába  ott legalább a férjem emléke élénkebb. Voltam a temetőben a síroknál. Kérlek, ha nem teher neked, néha tegyél rájuk egy szál virágot, mikor erre jársz. Ha lecsillapodtak bennem a dolgok, írni fogok neked. Vigyázz magadra!

Üdv:Gabi"

Szomorúan  tette le a levelet. Nem is sejtette, magának sem ismerte be, mennyire jó volt, hogy nem volt egyedül. Viszont Gabi tudtán kívül is segített neki. Rádöbbentette, nincs az a harag, melyet a szeretet fel ne tudna oldani. A legmélyebb viszálynál is meg kell próbálni helyrehozni a dolgokat. S most ő épp ezt fogja tenni. Felhívja a szüleit, akikkel azóta nem találkozott, mióta Gyulussal  ideköltöztek.Akik azóta nem beszéltek vele, hogy köszönettel, de elutasították, hogy velük együtt éljenek egy határmenti kis parasztházban. Évekig kereste őket telefonon, de ahogyan meghallották a hangját, lecsapták a telefont. Még pár évig próbálkozott, de négy éve feladta. Most azonban újra éledt benne a vágy a békülésre. Félt, gyomra görcsben volt, de tárcsázta az ismerős szàmot. Egy rekedt hang szólalt meg, hirtelen fel sem ismerte. Halló! Kovács lakás!-szólt a rekedt hang. Apa?-suttogta Ida. Csend, hosszú csend. Nem csapta le a kagylót.-jutott el Ida agyáig. Apa?- kérdezte újra. Ida, Idácskám! Anya beteg!-sírta el magát az öreg. Azonnal indulok!-felelte Ida. 

Hosszú volt az út, majdnem 4 órás. Reszkető kezekkel csengetett be a szülői hàzba. Végtelenül hosszúnak tűnt a várakozás, mire édesapja a kapuig csoszogott. Sokáig vizslatták egymást, mielőtt megszólaltak volna. Bent édesanyja épp húslevest főzött, s kipirult arccal, közvetlen hanggal  köszöntötte Idát, mintha csak  tegnap találkoztak volna. Ida kérdőn nézett apjára, de az csak intett a fejével: ne most! Megebédeltek, beszélgettek. Kínos csend állt be, mikor kiderült, hogy Ida már özvegy. A feszültség akkor hagyott alább, mikor a kérdésre, mi baja van anyukának, a válasz annyi volt: semmiség. Kis folt a tüdőn , egy megfázás maradványa, rendszeres kontrollal megelőzhető a baj. Rendszeres kontroll? Itt, a világvégén? Két órai oda-vissza út a legközelebbi kórház!  És ebben a korban más vizsgálatokra is számítani kell! Ida fejét  majd szétfeszítették a gondolatok. Nem akarta újra kockára tenni a kapcsolatukat, mégis megszólalt. Apa, anya! Én már nem tudnék többé itt élni. Nem vagyok még olyan idős, a munkám is a városhoz köt. Itt kemények az életfeltételek, víz is a fúrt kútból van csak. Értsék meg, ez nekem munka mellett nagy teher lenne. Àllatok és..-hova akarsz kilyukadni Ida? Nyögd már ki!-szólt rá az apja, de érdekes módon csillogott közben a szeme, s a hangja is olyan vidáman várakozó volt. Hozzám költöznének?-szusszantott nagyott Ida! A két kisöreg pedig szó nélkül, mosolyogva bólintott, miközben átölelték a lányukat. 

A karácsony pompásra sikeredett, immár hármasban. A szülők hamar beilleszkedtek, s azt is elérték, hogy sokkal jobb legyen egymással a szomszédok kapcsolata. Már a húsvéti ünnepekre készülődtek, szomszédostul, mikor levelet hozott a posta. Gabi írt. Jól van, de nagyon egyedül, már ott sem találja a helyét.  Mire vársz? Gyere haza! Itt mindig akad számodra hely!-írta neki Ida. Ezután nem jött több levél Gabitól.

Ismét eljött a karácsony, ám ez másabb volt, mint a tavalyi. A hangulat is jobb volt, az egész utca fel volt díszítve, hála Ida szüleinek, akik összekovácsoltàk a közösséget. Rengeteg süteményt sütöttek, és csereberéltek egymással. Szenteste , mikor màr sötétedett, együtt énekelték el a mennyből az angyal kezdetű dalt az utcán. Pásztorok, pásztorok, énekelték, de a második pásztorokat egy hangos morajlás nyomta el. Egy hatalmas motor tört utat magának az éneklők közé. A vezető leszállt, majd a csomagtartóból egy csomagot vett ki. Tátott szájjal néztek a jövevényre, aki lassan vette le a bukósisakot, s rázta meg dús, vörös haját, majd széles mosollyal elindult Ida felé, aki  meglepetten sikoltott fel: Gabi! Gabi, hát végre hazajöttél?

Igen, hazajöttem...

Itt az időd!Ne félj, minden rendben lesz!-hallotta Böbe a hangot a semmiből. Egy alagútban találta magát, aminek nem voltak falai, csak fényekből, színekből, hullámokból állt. Sosem érzett ekkora izgalmat. Vajon olyan lesz a végállomás, amilyennek a földön leírták? Vagy teljesen más? Ne ábrándozz, figyelj nagyon! Minden részlet, mozzanat fontos lehet!-szólt rá saját magára,  mint valami felsőbb én.A színek szépek voltak, és egészen különlegesek. Ennek örült, de annak még jobban, hogy immár testetlenül ugyan, de egyben fájdalom nélkül létezett. Nem tudta mennyi ideig utazhatott, itt nem létezett az idő. Korlátlan és végtelen volt minden, ezt határozottan érezte.Az alagút eltűnt. Helyette egy tejes-opálos ködszerű valamibe érkezett meg.Emberi testek halvány körvonalait látta, amolyan hologram féléket. Hallotta a gondolataikat, ezért tudta, kíváncsiak rá. Mikor Böbe "elmondta", hogy ő minden lehetőséget megragad, hogy ne kelljen újra leszületnie, elhúzódtak tőle. Akkor te az ittragadtakhoz fogsz tartozni. Azokhoz, akik csak várnak és várnak, de sosem szabadulnak innen. Akik a nemlétezés foglyaivá váltak.-mondták, s egy távolabbi pontra intettek a fejükkel. Böbe elindult a megadott irányba. Nem látott alakokat, csak lelkeket érzékelt, akik valami halk zúmmögő háttérzajban lebegtek. Olyasmiben, mint a földi létben a tv adásszünetkor, a hangyák háborúja effektuskor. Ti mire vártok itt?- kérdezte tőlük. Arra, amire te is, feltehetően. -mondták, s mereven bámultak egy nagy kivetítő vászonfélét. Azon különböző bolygók, különböző életei, személyei jelentek meg. Sok-sokféle faj, különböző vágyakkal, álmokkal, célokkal. Azért vagyunk itt, hogy kiválasszuk, kinek szeretnénk segíteni, de úgy, hogy az adott segítséggel soha ne ártsunk, s az se árthasson, aki kapta a segítséget. Ha kiszemelünk egy személyt, vagy egy csoportot, népet, s minden akadály elhárul a segítségnyújtás elöl, akkor a nyíl a kivetítő mellett a zöld sávba ugrik. Ha akadály áll fenn, tehát a segítség inkább ártana, akkor a pirosba ugrik a nyíl. Ertem-mondta Böbe , és szemeivel a kijelzőre tapadt. Sorban jöttek a kivetítőre a sorsok, életek. Egyre kevesebb  jelentkezö akadt a segítésre, mivel a nyíl.mindig a piros mezőbe ugrott, ha mégis akadt jelentkező. Böbe már kezdte érteni, miért mondtàk érkezésekor, hogy ez az ittragadtak csoportja. Nem akart beletörődni. Ez az állapot még a teljes megsemmísítésnél is rosszabb lehet.-gondolta keserűen. Feleslegesen létezni, számára ez nem opció. Leszületni, testbe, ahol a fájdalom mindennapos lehet, meg a haborúk, éhezés, rabszolgaság, korlátozottság, szintén nem opció. Lázasan kereste a kiutat ebből a helyzetből. Mikor a kivetítőn egy újabb segítségre szoruló élet képkocái villantak fel, körülnézett, van e rá jelentkező. Nem volt, ezért bátran előlépett, s a fekete nyílhoz sietett. A nyíl elindult, majd lassan megállt a piros mezőben. Ekkor Böbe megérintette a nyilat, ami kis kattanás után újra megindult, s meg sem állt a zöld mezőig. Na, ahogyan sejtettem!-sóhajtott fel boldogan. A szerkezet volt hibás? Nem! A szándék volt a hibás! Elhittétek, hogy ilyen hosszú idő alatt egyikőtök sem tudott volna soha, senkin segíteni? Ebben a létezésben tényleg nemlétezővé válltatok.Hitetlenné. Nem bíztatok magatokban, de azt vártátok, hogy bennetek higyjenek. Én most megyek, taĺán még találkozunk.-intett, majd érezte, lassan beszippantja egy alagút. De nem nézted végig a segítségte váró személy kisfilmjét, így nem tudod hol és mikor kell segítened!-kiáltottak utána. Nem is kell megnéznem, ha igazán segíteni akarok, rá fogok jönni, mikor lesz szüksége rám!-üzente gondolatban, majd egy lágy melódia formájában megérkezett a célállomásra.

Fázott. Belülről rázta a hideg. Nem tudta, csak sejtette, mikor pattant el közöttúk a szeret húrja. Mióta elvált a férjétől, azóta még jobban fájt, ha kiszolgáltatottságát kihasználták.  Öltözzetek fiúk!- kiáltott be a félszobába. Indulunk a papáékhoz! A fiúk szó nélkül öltözködtek, némi "vita" után. Nem, nem elég a kabát alá a póló! Hiába csak két háznyit megyünk, mégis november van. Nem, a tornacipő sem elég! -háborgott Zsu. Kár, hogy mindjárt nem szandálba vagy papucsba akarsz átjönni! -replikázott idegesen. Amúgy is feszült volt a hangulata, lélekben igyekezett felkészülni a találkozásra. Legszívesebben zokogott volna, de a fiúk előtt nem akarta mutatni a fájdalmat. Úgyis érzékelik minden alkalommal az anyjuk feszültségét. Zsu összeszorított fogakkal és ököllel állt indulásra kész a bejárati ajtóban. Igyekezzetek, rám sül a kabát! Végre elindultak. A fiúk minden kőnél megálltak, botokat gyűjtöttek, bogarakat követtek. Sosem érünk oda!-sóhajtotta Zsu. Bár így lenne!-fohászkodott, de tudta, tekintettel kell lennie a gyerekekre. Ők igénylik a nagyszülőket. Keveset fognak még fel abból, ami Zsu és szülei között történik. És ez jó. Jó, mert ez nem az ő "harcuk". A játékos kitérők ellenére, hamar átértek, cirka 7 perc alatt. Az előszobában jó meleg volt, s egy jellegzetes szag, vagy illatféle. A lakás, a család, az otthon  kipárolgása. Ezt az illatfélét szívta be Zsu 16 éven át, míg itt élt. Egészen 3 éves korától. Érkezésüket tudomásul vették, az ölelések elmaradtak, mint mindig. Alig vetkőztek le, az előszobában elhelyezett telefon megcsörrent.  Zsu állt a telefonhoz legközelebb, hát felvette, annál is inkább, mivel senki nem indult a készülék felé. Halló, igen, itt Karmandi lakás!-szólt bele a telefonba. Ekkor a családfő, Zsu apja kimérten megszólalt: ki engedte, hogy felvedd, te nem vagy itthon!-mondta, majd fejével intett a menyének, vegye át a kagylót.  Zsu gyomra görcsbe rándult. Minden alkalommal, mielőtt idejött a gyerekekkel, igyekezett lelkileg felkészülni a szúrásokra, de ez most különösen fájt. Rájött, sosem lesz ez ellen felvértezve. Igaz a mondás, miszerint " Család ellen nincs orvosság!" Egy pillanatig tartott csak a döntés. Fiúk, én most elmegyek! Ha maradni akartok, egy óra múlva visszajövök értetek!-mondta, miközben gyorsan visszahúzta a csizmáját. Senki nem tartotta vissza.
A park lámpái gyéren világították meg a sétányt. A sétányon egy magányos nő bandukolt mélabúsan, arcán a könnyek akadálytalanul gördültek alá. Kabátját fázósan húzta össze magát, sáljával szégyenlősen takarta el az arcát. Didergett. Rázta a hideg, kìvül és belül  egyaránt. Az égbolt meglepően tiszta volt, s még a város fényei sem tudták elnyomni az ezernyi csillag fényét. A csillagokét, melyek egységesen, együtt egy családot alkottak. Egy csillagtengert.

Hideg volt és csend. Hidegrázós csend. Egy eddig sosem látott folyosó  legtávolabbi sarkában, az ablak alatt feküdt egy ágyon. Egy ütött-kopott ágyon, melyen már festék is alig volt mutatóban. Egy szál lepedővel volt letakarva, ami most lecsúszott, egészen a bokájáig, ezzel láthatóvá téve a lestrapált, agyongyötört testét. Kamilla remegni kezdett. Már megint milyen vizsgálatra hozták? Miért nem hagyják már végre békén? Feldagadt kezével igyekezett elérni a lecsúszott lepedőt. Nem tudta, de érezte, hogy arca lángba borul a szégyentől. Meztelenül van! Kétségbeesetten pillantott körbe, hátha lát egy nővért, vagy betegkísérőt, de a félhomályban szinte semmit sem látott a hályogos szemével. Pár gyötrelmes perc után rájött, egyedül nehéz lesz innen felkelnie, mégis próbálkozott. Nagy sóhajjal nyugtázta, hogy már nincs bekötve újabb infúzió, ami napok óta akadályozta az önellátásban, a szabad mozgásában. Végre nagy nehezen talpra állt. Élvezte, hogy elgémberedett végtagjaiba visszatér a keringés. Szúrt, fájt, égetett, de lüktetett benne az élet! Lassan, araszolva lépegetett , a kezével a falnak támaszkodva haladt előre. Egy ajtónál megállt, bekopogott. Néma csend volt. Újból kopogott, majd mikor nem jött válasz, a feliratot vizslatta, élénken. Proszektúra. Háromszor olvasta el. Lassan merte felfogni, mely hely folyosóján van. Meghaltam? De hiszen élek! Érzem, hogy élek! Élek, mert fáj mindenem! -suttogta maga elé. Érezte, hogy eluralkodik rajta a pánik, miközben szemeivel kiutat keresett innen. Ekkor pillantotta meg az ágy végében a dossziét, amiről az előbb leszállt. Visszacsoszogott az ágyhoz, és belelapozott az iratokba. Parka Kamilla 57 éves nő, elhunyt 2023 10.hó 30-án. A halál oka: Szívmegállás. Na, ez nem lep meg! Az a hülye szívem!-motyogta félmosollyal. Összeráncolt szemekkel igyekezett visszaemlékezni a pillanatra, arra, fájt -e? Mi váltotta ki a rohamot? Az emlék húsbavágó volt. Mindenre tisztán emlékezett. A kórteremben feküdt, jobb karja kikötve, rögzítve, az infúzió miatt, ki ne tépje magából. A táskája tőle balra, a kis széken az ágy mellett. A telefont sikerült belőle kihalászni a szabadon maradt kezével. Kikereste a fia számát, és hívta. Kérte, beszéljen az orvossal, hogy mikor engedi ki, mert szeretne ott lenni az unokája születésnapján, de a fia félbeszakította: nem is biztos, hogy lesz szülinapi buli. Ha igen, csak pár embert hívunk meg rá.-mondta a jól ismert hangsúllyal. Kamilla ismerte ezt a hangsúlyt. Azt jelentette, nincs ott helye. Ahogyan a nagyobbik unokája születésnapi bulijára sem hívták meg, úgy itt sem akarják látni. Gondot okoz az utaztatása, a jelenléte. Ekkor érte a roham. Furcsa érzés volt. Mintha az összevissza szívritmus beszélt volna helyette. Nem tartott sokáig. Szinte megkönnyebbülés volt érezni, hogyan lassul és lassul a ritmustalan dobbanások láncolata, míg egyszer csak egy sóhaj kíséretében utolsót dobbant. Még látta az orvos arcát, ahogyan tétovázva belenyom a branülbe egy adag injekciót, aztán minden sötét lett. S azután itt, a folyosón eszmélt fel. Mivel egyre jobban fázott, körülnézett, hátha talál valamilyen ruhát. És talált! Egy nagy zsákban mindenféle női és férfiruhák hevertek, a sarokban. Sebtében turkált belőle, szépérzékének köszönhetően sikerült nagyjából összeillő darabokat kiválogatnia. Cipőt és táskát is talált, így egészen elfogadhatóan nézett ki. Mire felöltözött, a terve is készen állt. Juszt is ott lesz a szülinapi bulin! Bármit is tesznek, az unokáknak tudniuk kell, hogy a nagyi szereti őket! Az épületből akadályoztatás nélkül jutott ki. Abban az időben szerencsére nem toltak le újabb "hullát". Kint újból szerencséje volt. Egy ismerős taxist sikerült fognia, akivel születésüktől kezdve ismerték egymást, és így megegyeztek, hogy a fuvart este fizeti csak ki neki. Így jutott el a fia házáig. A  ház előtt több autó parkolt, nagy volt a jövés menés, ezért a kapu tárva- nyitva volt. Besomfordált, s leült a garázs mögé, a takarásban lévő padra. Élénken fülelt, hátha meghallja, mit beszélgetnek. Mindenki ott volt a családból, csak ő hiányzott. Édeske!-hallotta fia, mély baritonját. Itt 11 teríték van, de csak  tizen vagyunk! Egyet leveszek, jó? Ne vedd le! Az a mamáé!-kiáltotta idősebbik unokája. Ne beszélj butaságokat Bimbi!-szólt a fia idegesen. Mama nem jön! Vajon megmondták neki, hogy meghaltam?-morfondírozott Kamilla. Végül a teríték maradt. A tálalásnál nagy volt a nyüzsgés, mindenki azon variált, ki hova üljön. Volt elég hely a nagy asztalnál, jó idő lévén a kertben ebédeltek. Kamilla nyugodtan sétált oda az asztalhoz, és szó nélkül ült le az egyetlen megmaradt teríték mellé. Hangosan kínálgatták egymást, járt a merőkanál körbe-körbe az asztalnál. Egészen addig, míg hozzá nem ért. A nászasszony természetes mozdulattal nyújtotta a merőkanalat: tessék Kamilla, szedjél magadnak! Pár pillanatig minden olyan természetes volt. Pár pillanatig... addig, míg Kamilla fia sápadtan ki nem ejtette kezéből a kanalat.