Perzsi.blogja (novella,vers ,elbeszélés)

Dodi! Összeszedted már a játékaidat? -kérdezte anya, aki a konyhában főzte az ebédet. Náluk ugyan nem volt ünnepi dőzsi karácsonykor, csak leves és főétel, pont az, amit Dodi szeret, de abból dupla adag. Mégis sikerült gyomorrontást kapnia a gyereknek. Így most kímélő étrenden vannak. Szerencsére Dodi szereti az üres főtt krumplit, és a rántott leves is menő nála. Most épp az készült, pirított kenyérkockákkal.  Kész az ebéd , siess!-kiáltotta anya. Ebéd után leültek tévézni, kapcsolgattak az adók között. Anya kezelte a távirányítót, megis sikerült belefutnia egy filmbe, ami a karácsonyi idillről szólt. Boldog család, nagy egyetértésben ünnepel. Nagyszülők, gyerekeik, unokák, rég nem látott  távoli rokonok, sőt még a szomszéd is, meg az ajándékboltos fiatal nő. Ez fájó pont volt Lia anya számára. Az ő szülei évek óta külföldön élnek, ráadásul Lappföldön, de nem kíváncsiak rájuk. Dodit maximum képen látták, a közösségi oldalon. Lia a mai napig nem tudja mi a távolságtartás oka. Ennek ellenére ő a "kemény" anya, aki nem képes kapcsolatot teremteni a csodálatos nagyszülőkkel, akik a Mikulás segítői,  Dodi képzeletében. "Jóindulatú" rokonok mesélték Dodinak, hogy az ismeretlen nagyszülők hol élnek, s a gyermeki fantázia előléptette a sosem látott rokonokat. Csakis az elfoglaltságuk miatt nem látogatták meg őt.-gondolta Dodi. Az ok azonban prózaibb volt. A nagyapó,  kb 15 éve,  egy sötét ügybe keveredett. Bűnrészeséggel vádolták, ártatlanságát nem tudta bizonyítani. Nem várta meg a tárgyalás végét, fondorlatos úton megszökött nejével. A sors iróniája, hogy bár elítélték ,  de a büntetése felfüggesztett börtön volt, ami 30 hónapra vonatkozott. Ők azonban mindent hátrahagytak, s hogy nyomukra ne leljenek, lányukkal is megszakítottak minden kapcsolatot. Dodiról is csak az internetről szereztek tudomást. Lia pedig hat éve minden alkalomkor, de főleg decemberben nem győz mindenféle mesét kitalálni, most épp merre járnak a nagyszülők. Színes meséket sző fiának a nagyik kalandjairól, akik világjárók, csak decemberben térnek haza Lappföldre, ahol becsomagolják a manókkal az ajándékokat, amit évközben szereztek be a világ minden tájáról. Lia ereje fogytán volt. Nem a fantáziájával volt gond  a lelke fáradt el a sok mentegetésben. Idén aztán azt találta mondani Dodinak, hogy a nagyszülei kevés ajándékot tudtak összeszedni, mert igen szegény vidéken jàrtak Ázsiában, ahol a napi élelem is mindössze három maréknyi rizs fejenként. Dodi azóta mindennap pakol. Újra és újra àtnézi a játékait, és amitől meg tud válni, azt egy dobozba teszi. Ezeket is postázd anya!-kiáltja kipirult arccal. Liát pedig a sírás fojtogatja  mert ilyen jószívű a fia, és mert a hazugsága nyomja a szívét.

Az asztalon gőzölgő rántottleves illata belengte a konyhát. Csendben kanalazták gondolataikba merülve, mikor is csengettek. Lia kíváncsian ment az ajtóhoz. Nem számított vendégekre. Az ajtó előtt a szülei álltak. Megöregedve, és szemmel láthatóan félve. Lia megnémult. Rájuk végképp nem számított. Hosszúnak tűnő percek utàn aztán Dodi kiáltása verte fel őket. Papa! Tim papa! Róz mama! Végre itt vagytok! Anya miért mondtad  hogy idén sem láthatom őket? Ez aztán a meglepetés!-ujjongott a kisfiú. Lia továbbra is dermedten állt az előszobában. Nem tudott magához térni. Egész délután ebben a zsibbadt csodálkozásban nézte ,  hogyan szövődik kapcsolat a rég nem látott szülei és a gyermeke között. Dodi rengeteg ajándékot kapott, de szinte alig nyúlt hozzájuk. Egész idő alatt az útjaikról faggatta a nagyszüleit ,  meg Lappföldről és a Mikulásról. Ők pedig feszengve igyekeztek kielégíteni a gyermeki kíváncsiságot. Most döbbentek rá , hogy lányuk,   Lia mennyi mindent kitalált, csak hogy ők kiváló nagyszülők maradhassanak Dodi szemében. Ez újabb teherként nehezült rájuk. Késő este volt mikor  Dodi végre elaludt. Megígértette a nagyszülőkkel , hogy reggel még itt lesznek. A társalgás nehezen indult meg a felnőttek között. Lia kérdezett elsőként. Miért? Miért mentetek el úgy  hogy még nekem sem szóltatok? Téged védtünk. Magunkkal akartunk vinni  de kockázatos volt. Kint pedig évekbe telt az ügyintézés. Mikor végre minden akadály elhárult volna, visszavonták az engedélyt, hogy kihozassunk magunkhoz. A felfüggesztett börtönbüntetés miatt. Most azért jöttünk, hogy perújrafelvételt kérjünk, és tiszta lappal térhessünk vissza. Ha ez sikerül, szeretnénk, ha velünk jönnétek. Nélkületek a szabadság csak vegetàció. Szabadon is rabok voltunk. Az emlékeink rabja. A hangod,  mosolyod, lényed rabja.  Be kellett volna vállalnunk azt a három év felfüggesztettet, már rég lejárt volna, azonban annak a bélyege örökre nyomot hagyott volna rajtunk, rajtad és a még meg sem született unokánkon is.  Lia sokáig gondolkozott azon amit az apukája mondott. Nem szólt egy szót sem, csak ült egész éjjel némán a fotelban. Reggel aztán, mikor Dodi felkelt, mosolyogva kérdezte meg a kisfiút: Dodikám, mit szólnál hozzá, ha pár hónap múlva nagyièkhoz költöznénk Lappföldre?

Dodi ragyogó mosolyát látva már tudta a választ.

Fázósan húzta össze magán a kabátot. Már órák óta itt áll és vár. 

Rá vár. Tulajdonképpen egész évben erre az egy napra, pillanatra készül. Megpillantani őt. Feszülten figyel minden arra elhaladót. Ez sem ő, ez sem. A tolongás, a durrogó petárdák, a félve vonyító kutyák, ideges gazdáik, kezdték nyomasztani. Meddig kell még várnom? - tette fel magának a kérdést. Amíg csak kell!- adta is meg a választ magának. Rá érdemes várni. Ugyanúgy érdemes, mint ahogyan a lenyugvó nap várja a holdfelkeltét, miközben a csillagkórus szerenádot ad nekik, ugyanúgy érdemes  ahogyan az egyik szívdobbanás követi a másikat, s egyik lélegzetvétel a másikat. Mert csak így érdemes, így kap értelmet az ő léte. Ha találkoznak , részévé válik. 

A tüzijáték hangjai hirtelen felerősödtek, fanfárként jelezték, itt az idő. Felnézett, és a távolban meglátta a közeledőt. Fátyol ruhája titokzatosan lengte körbe, színe folyton változott. Sejtelmességében is gyönyörű volt. Olyan sebesen suhant el mellette, hogy alig volt ideje megejteni azt az apró csókot, amivel megpecsételte az összetartozásukat. Mégis sikerült, így az óév minden rezdülése rátetoválódott az újévre. Sok sikert, légy boldog!-integetett a fiatal szépség után, amint az hűs szellőként kacagva arcul csapta a ráncos vénséget.

Szeresd felebarátodat! -szól az ige, de süket fülekre, vak szívekre talál. 

Azon a télen, rengeteg hó esett. Olyan sűrű pelyhekben hullt az égí áldás, hogy az orrunkig alig láttunk. Kint csikorgó hideg volt, bent, a nagyszülői házban ölelő meleg. Húsleves és töltöttkáposzta illata szállt, vegyülve a már kisült bejgli és zserbó édes vonzásával. Mama fáradtan nézett szét a konyhában. Jó lenne, ha valaki átvinné az ebédet dédinek és a bátyámnak.-suttogta halkan maga elé. Én, én!- kiáltottam örömmel, nem tudván mire vállalkozom. Csak a hózuhatag lebegett a szemem előtt, és a büszkeség, hogy rám merik bízni a feladatot. Nem volt ugyan messze dédike háza, a szomszéd utcában, annak is majdnem az elején, mégis kisebb szóváltas kerekedett. Engedjenek-e? Végül elengedtek. Elindultam hát, de már a kapuban megtorpantam. Az út igen csúszós volt, lévén a hózápor előtt ónos eső esett, és ráfagyott mindenre. Ezt betakarta a frissen, nagy mennyiségben ráesett hó, mely így elrejtette, merre bújnak meg a járhatóbb részek, s merre a gödrök. Megcsappant önbizalommal léptem ki a ház előtti járdára, s onnan a szélesebb útra. Tehettem, hisz ebben a családi házas városrészben akkoriban még ritkasàgnak számított az autós forgalom, s ha mégis előfordult, dudaszóval jelezték jöttüket. Ebben a biztonságérzetben araszolgattam az étellel teli szatyorral a szomszéd utcába. Az meg sem fordult a fejemben, hogy a sűrű hózáporban az autós nem láthat engem, csak ha már a jármű előtt vagyok. Bizony, az ördög nem alszik! Talán az egyetlen autó a környéken, de az épp arra tévedt, amerre én jártam! Szerencsére a sofőr figyelembe vette az időjárási viszonyokat, és időben megállt. Arcán látszott az ijedtség, ahogyan az enyémen is. Nem szólt, nem kiabált, csak szigorú arccal a járdára parancsolt a mutató ujjával. S én lehajtott fejjel szót fogadtam. Féltem a járdán. Annyira rossz állapotban volt némelyik ház előtt, hogy nagy esélyem volt egy bokatörésre. Centiről centire csúsztattam a csizmám, s jó sokára megérkeztem dédihez. Az ebéd teljesen kihűlt. Nem baj kislányom, majd megmelegítem!-mondta dédikém. Gyere, igyál egy forró teát vagy kakaót, mielőtt visszaindulsz!-invitált kedvesen. Természetesen az általa sütött bejgliből, hájas sütiből jól beetetett, s csomagolt is bőségesen, és tett mellé jó pár tanyér kocsonyát is. Így a visszaúton is jól megpakolva csoszogtam , feszülten kutatva emlékeimben, hol vannak a nagyobb bukkanók a járdán. Mikor megérkeztem,  az estebédet jó kedvvel fogyasztottuk el, utána következett az ajándékozás és beszélgetés. Elpilledtünk, nehezen akaródzott hazafelé indulni. Már teljesen sötét volt, mikor  elköszöntünk mamáéktól, és óvatosan elindultunk  a buszmegálló felé. A megállóban krízishelyzet alakult ki. Nehezen, nagyon nehezen tudtuk csak megközelíteni, mert az arra járó hókotrók , ki tudja milyen okból a megállóba és a járdára kotorták a havat, így a busz beállni nem tudott a helyére, az utasok pedig csak úgy tudtak felszállni rá, hogy leléptek az úttestre, átverekedve magukat a hóbuckákon , és az út közepén szabálytalanul megálló buszra feltornázták magukat. A szerencsésebbek. A többiek várták a következő buszt a fagyos szélviharban, ami az aláhulló havat az emberek arcába, nyakába verte, s fájdalmasan vörösre csípte. A következő busz érkezésekor a tömeg, mint egy feldühödött csorda, úgy indult meg. Az emberek kiabáltak, lökdösődtek, a gyerekek rémülten kapaszkodtak a szüleikbe, némelyikük felsírt. A sofőr azonban látva, hogy nem tud beállni a megállóba, úgy döntött, tovább halad. Nem kockáztatott, mögötte jelentős forgalom volt. A dühödt tömegből sokan kiabálni kezdtek, amolyan lincshangulat alakult ki. Egyesek veszekedni kezdtek. Ment a licit, ki hány megállót kíván utazni, ki érkezett előbb, kivel van kisgyermek, ki idős. A káosz közepette végre megérkezett a következő járat.  Egyszerre három. Megkönnyebbült sóhajok szálltak, egészen addig, míg a járművek ajtajai ki nem nyíltak. Mindenki egyszerre kezdett el csúszkálni a neki megfelelő busz felé, ugyanis a megálló egy híd előtt helyezkedett el, s mindegyik számozott jármű más felé haladt tovább. A kavarodásban anyu erősen szorította a kezem. Láttam az arcán, hogy a sírás kerülgeti, mert a tolakodásban  mindenki csak saját magát nézte, azt már nem, hogy eltapos -e egy gyermeket vagy sem. Nagy küzdelmek árán feljutottunk a buszra, a becsukódó ajtó majdnem súrolta a hátunkat. A zsúfolásig megtömött busz nehezen indult el. A sofőr kilátásba helyezte, hogy pár embernek esetleg majd le kell szállnia, mert a jármű túlzsúfolt és balesetveszélyes. A kiabálásban újabb sokkhatás érte anyut. Vajon apu és öcsém is feljutott a buszra, vagy a megállóban maradtak? Kétségbeesetten szólongatta aput, aki végre válaszolt. A következő megállóban le kellett szállni, hogy a busz közepére szorult utasok le tudjanak szállni. Visszafelé azonban a megállóban várakozó utasok megkezdték a harcot a feljutásért, nem törődve azokkal, akik kényszerűségből szálltak le. Ismét harc kezdődött az állóhelyekért, az ülőhelyre esélyünk sem volt. Szerencsére a következő megállónál ez nem ismétlődött meg, az azt követőnél meg leszálltunk, hazaértünk. Megkönnyebbülés volt, mikor megpillantottuk aput és öcsémet, sikerült nekik is  leszállniuk. A meleg lakás biztonsága azonban nem hozott megnyugvást. Az ablakon át láttuk a feldíszített fákat, a családi vacsora íze még a szánkban volt, de az ünnepi hangulat tova tűnt. Helyét egy gombóc vette át, ami a torkunkat szorongatta...

Könnytündér : A varázslatos hógömb

*

A telefon hosszan  csöngött. Bea kelletlenül nyúlt utána. Halló Beuskám! Itt Tilda! Csak érdeklődöm, minden rendben van? Este hiába vártam a videóhívásodat! Nem, nincs minden rendben!- pityeredett el Bea. Petike rosszul van. Az orvos azt mondta, csak a szokásos téli nyavalya, de majdnem 39 fokos láza van! Alig tudom ágyban tartani, tudja, hogy jöttök, s alig várja! Félek, hogyha nem fekszi ki a nyavaját, szövödménye lesz. S mi van ha titeket is megfertőz? Jaj, ez a karácsonyi jövés-menés idegörlő! -csúszott ki Bea száján, majd rögvest elpirult. Ne haragudj! Tudod, hogy szeretlek benneteket, de most nagyon fáradt vagyok! Ne aggódj!-felelte Tilda. Észre sem fogsz minket venni! Én majd elleszek Petikével, a többiek meg bevackolnak a kis házba, a nővéredék meg meghúzzák magukat az emeleten. Ha megvetted a nyersanyagokat, mi mindent megfőzünk, sütünk, te pedig pihensz. Na hisz!-sóhajtott fel Bea beletörődve. Férjének és neki két testvére van, mindenki külföldön lakik, s sajnos csak karácsonykor jönnek össze. Hol ennél, hol annál. Idén Beáek a sorosak, s lemondani nem lehet, hisz Ausztrália és Canada messze van, a repülőjegy sem olcsó. Na de egy beteg gyerek mellé 16 fő az sok. Egy is sok. Bea ideges volt. Másnap aztán egymás után érkeztek a vendégek, akik igyekeztek lábujjhegyen közlekedni. Tilda halkan nyitott be a földszinten lévő könyvtárszobába, mely egyben a ház urának a dolgozószobája is volt. Petike itt volt elkülönítve a családtól, a gyógyulás reményében. Kis arca pirosan lángolt, homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek. Vállára apja csíkos fürdőköpenye volt terítve, amit átjár az ismerős arcszesz illata. Ezt Peti nagyon szerette, titokban néha csepegtetett a ruhájára. Tilda néni! - kiáltott fel, mosollyal az arcán. Nagyon szerette ezt a nagynénjét, akivel mindig megértették egymást. Petyuska! Kis kengurubébim!- sikkantott Tilda. Mit hallok? Beteg vagy?  No majd én főzök neked kengurulevest és lajhárpörköltet!-viccelődőtt mosolyogva. Peti hangosan nevetett, majd fuldokolva köhögni kezdett. Mikor Ausztráliában nyaralt Tilda néniéknél, a húslevest hívták kengurulevesnek, és a csirkepörkölt volt a lajhárpörkölt. Aztán főzök neked csodateát, s két-három nap múlva kutya bajod sem lesz! Kora este lett, mite Tilda kész lett az étkekkel. Peti azonban alig evett valamit. Így nem fogsz meggyógyulni, s hogyan állunk majd Szenteste együtt a fa alatt?-kérdezte Tilda. Inkább a csodateát innám meg!-felelte Peti. Jó, máris hozom!-felelte élénken a nagynéni. De Peti abból is alig ivott. Kössünk üzletet Petyuskám! Ha megiszod ezt az akácmézes, citromos hagymateát, akkor kapsz meglepetést mellé! Csináltam.neked karamellából golyót, és kibontjuk az egyik ajándékod is! Hurrá! -ujjongott a kisfiú, aki egészen izgatott lett. De nem árulhatod el a többieknek!-szólt Tilda. Oké, oké, nem fogom! Izgatottan tépte le a díszes csomagolást az ajándékról, ami alatt egy régi, kopottas hógömb rejtőzött. Műanyagból készült, tele volt karccal. Közepén egy színefakult vár féleség rejtőzött, magas, hegyes tornyokkal. Körülötte pedig hatalmas, hungarocelből készült hópelyhekkel. Ormótlan egy darab volt a mai, finom, aprólékos gonddal készített hógömbök mellett. Mégis volt valami rejtélyes, valami varázslatos benne. Kint már esteledett, ezért bent Tilda felkapcsolta a pici zöld asztali lámpát, s elé tette a hógömböt. Petike szájtátva nézte, s egyszer csak felkiáltott. Tildus, mozog benne valami! Tilda szája huncut mosolyra húzódott. Ugye? De pszt, ezt nem mondhatod el senkinek! Mesélek valamit, amíg te megiszod a hagymateát. Peti mohón kapott a csésze után. Egészen elfelejtette, hogy nem is szereti a hagymateát, buzgón szürcsölgette. Tilda pedig mesélni kezdett. Mikor kicsi voltam,  egyik karácsonykor én is lebetegedtem. Akkor kaptam tántitól ezt a gömböt. A láztól nem tudtam aludni, így egész éjjel a gömböt figyeltem. Egyszer csak azt láttam, hogy apró lények repkednek benne. Elő vettem a nagyítómat, s úgy figyeltem. Addig-addig néztem, míg észrevettem, hogy kis tündérek repkednek benne. Pici szárnyukkal gyorsan verdestek, mint a madarak, hogy a levegőben maradjanak, le ne zuhanjanak. Ők laktak a gömbben lévő vár felső emeletén, míg az alsó szinten a manók tanyáztak. A tündérek közt volt egy különleges,  pici lánytündér, aki azért volt felelős, hogy ahol sírnak a gyerekek, ott felszárítsa a könnyeket. Ő volt a könnytündér. Segédje egy kövér, köpcös tündér volt, akit ha egy gyerek észrevett, azonnal mosolyogni kezdett. A kis köpcös tündér,akit guruljkának hívtak,  ugyanis alig tudott repülni, nehezen bírta a nagy hasát a levegőben tartani. Folyton le akart zuhanni, így imbolyogva repült csak. Minden lény, tündér, manó egyaránt bujdokolt, mert nem akarták, hogy fény derüljön a létezésükre. Ha egy gyerek mégis rájött, hogy  léteznek, hogy a hógömbben laknak, ahhoz minden karácsonykor el kellett jönniük, s megmutatkozniuk. Így most már Petihez is. Peti ettől különlegesnek érezte magát. Van egy titka! Tudja kik laknak a hógömbben! Az izgalomtól, fáradtságtól, elálmosodott, s mély álomba szenderült. Reggel aztán nyoma sem volt a lázának! Tilda alig tudta visszatartani, hogy futkosni kezdjen. Hékás! Csak lassan! Ma még ágyban maradsz, teázol, mesét nézünk, kenguru levest eszünk lajhárpörkölttel és csigatésztával, és holnap segíthesz feldíszíteni a fát. Megegyeztünk?-kérdezte Tilda vidáman. Meg,meg!-suttogta Peti. Renden, de ne feledd, a hógömbben lakó tündérekről, manókról nem szólhatsz senkinek, csak akkor, ha eljön az ideje!

Peti pedig egy biccentéssel jelezte, Tilda megbízhat benne.

A hógömb azóta is az éjjeliszekrényen pihen, halványzöld fénye beragyogja a szobát.

Sűrű pelyhekben hullt a hó, varázslatos külsőt vonva a tájra. Nem minden felnőtt örült a fehér takarónak, a gyerekek viszont annál inkább. Földöntúli örömmel vetették bele magukat a hókupacokba, s dagonyázrak benne, mint kismalac a pocsolyában. A kislány némi irigységgel nézte őket. Szívesen reszt vett volna a hógolyó csatában, de édesanyja erősen szorította a kezét. Igyekeznünk kell! Öcsédre apád  vigyáz, s még ebédet is kell főzni! Így hát nem volt apelláta, sietni kellett. Bukdácsolva rótták a magas hóban az utakat. Már látni lehetett a lakótömböt, mikor is a sűrű hóesésben egy éles hang szólalt meg. Margó! Te vagy az? Nahát, de rég nem láttalak! -replikázott a szőke, kontyos hajú nő. Úgy nézett ki, mint aki egy magazin címlapjaról lépett le. Gondosan feltornyozott haját csak egy vekony kendő takarta. Az ember azt hihette, siet, hogy ebben a cudar időben megóvja a haját. No, aki ezt hitte, alaposan tévedett. Kevesen tudták, hogy egy izgalmas kis pletyka fontosabb volt számára, mint a frizura. Pedig ez így volt, ebben az esetben is. Nahát! - tettette a szőkeség a tudatlant. Ez a kislány a tied? Hány éves? Három és fél éves vagyok.-szólalt meg a xsöpp kis lány. De édes!- csiripelte a szőkeség. És az apukád hol van?-jött az újabb, lényegre törő kérdés. Otthon van az öcsémmel.-felelte a lányka. Öcséd? Hàt már testvéred is van?-képedt el a konytyos címlapnő. Igen, egy éves a fiam.-mondta most az anyuka. Ne haragudj, sietünk!-mondta, és idegesen szorította meg a kislány kezét. De hisz olyan ritkán találkozunk!-csattant fel a szőkeség, abban a reményben, hogy meghívatja magát a családhoz. Ki ne akarná látni azt az otthont  ahol egy jóképű férfi lakik? A számítása azonban nem jött be. Nem kapott meghívást. Csalódottságát rögtön megtorolta. Hogy hívnak? Mi apukád neve? És a te leánykori neved? A kislány összezavarodott, majd mit sem sejtve felelt. Apukám leánykori neve, xy. Gúnyos kacaj volt rá a válasz. A leány érezte, elbukott. Édesanyja lángvörös arca is erről árulkodott. Gyere, igyekezzünk!-szólt az anya a lányához. Apa vár! Még egy pillanat!-szólt ki a selyemkendő alól a nő. Nincs baja ennek a gyermeknek? Olyan fekete karikák vannak a szeme alatt! Nincs baja!-felelte az anya. Cuki ebben a rózsaszínü műszőrme bundácskában, de kihangsúlyozza a kreol bőrét. Mintha egy kisebbségi etnikumhoz tartozna. A gyermek érezte, hogyan rándul meg az anyja, aki nagyot rántva a kezén, vörös arccal húzta maga után a pár méterre álló házukhoz. Otthon, a lakás melegében is lassan engedett fel a hangulat. Az anya, miután bekapcsolta a mosógépet, a konyhában mesélte el férjének a kellemetlen találkozást.Az apa igyekezett csitítani őt. Tudod milyen az irigy ember! Ne foglalkozz vele! Könnyű azt mondani, nem te hallgattad őt!-felelte az anya. Miközben ők ezen társalogtak, a csöpp kis lány elmélyülten nézte, hogyan forog a rózsaszínű műszőrme bundácska, az apja olajos munkaruhái között. A konytyos néni arca lebegett a szeme előtt, mikor a  forgótárcsás gépbe dobta a bundácskát...