A tűpárna

 Olyan különös csend volt, kifejezetten baljóslatú. Érzett már ilyent, most mégsem tudta hova tenni. Halkan lépett a nővérszobába, várva az eligazításra. A főnővér szinte tudomást sem vett róla, épp a gyógyszerkiosztással volt elfoglalva. A tanulónővér jól tudta, ilyenkor tilos megszólalni. Érdeklődve nézte a főnéni minden mozdulatát, ebből is tanulni akart. A hirtelen hang hallatán összerezdült: a 10-es/kettes ágyon fekvő betegnek ma te adod be a muscost. A tanuló gyomra görcsbe rándult. Eddig még sosem szúrt. Na, ne félj, annak nincs itt sem az ideje, sem a helye!-trillázta a főnővér. Szívd fel az algopyrint, tedd rá a kupakot, és gyere velem!-hangzott az utasítás.  Remegő lábakkal igyekezett tartani a tempót. Benéztek pár kórterembe, a fő-fő mindenhol utasításokat adott a serénykedő nővéreknek, ám ebből a tanuló mit sem hallott. Elmosódott hangfoszlányok, képek maradtak meg csupán az elméjében. Gondolatai a 10/2-es beteg körül keringtek. Nem emlékszem  az arcára!Miért nem jut az eszembe? -stresszelte magát folyamatosan. Végül csak odaértek a tizes kórteremhez. Belépve félhomály fogadta őket. Egy ablaktalan, súlyos levegőjű kis szoba volt ez, az utógondozó, vagy más nevén utóőrző. Az őrzőből nyílt, ahol életfenntartó gépek pittyegtek, különböző ütemben. A monitorok villózása, a görbék, a lélegeztető pumpáló hangja mind azt üzente: élet vagy halál. A kettes ágyon egy terebélyes, szép arcú, vidámnak tűnő hölgy feküdt. Ma a kisnővértől kapja meg az injekciót "Kovács" néni!-mondta a fő, majd kezével intett:kezd el! A kisnővér húzta az időt. Akkurátusan végzett mindent. Gondos bőrfelület fertőtlenítés után felmérte a szúrás helyét, és... és leejtette a fecskendőt, ami a takarón landolt.A főnővér egy szót sem szólt, faarccál állt az ágy végénél. Ekkor a tanonc szerencséjére elhívták. Kissé megkönnyebbülve állt neki újra a műveletnek. Arcára kiülhetett a félelem, mert a kedélyes beteg megszólalt. Ne féljen kedveske, nem fog fájni! Sosem szokott. Annyira hájas a farom, hogy már senki nem tud kárt tenni bennem! Élő tűpárna vagyok. Szúrjon csak bátran! És a tanuló szúrt. Precízen, pontosan, ügyelve, hogy fájdalmat ne okozzon. Közben pedig igyekezett visszatartani a könnyeit. Mikor végzett, a beteg udvariasan megköszönte az injekciót, a kisnővér pedig elsietett. Ment végig a folyosón, miközben egy szó dörömbölt a fejében. Tűpárna, tűpárna... S ekkor rájött, hogy a reggeli baljóslatú csend mi volt:a halál dala.