Perzsi.blogja (novella,vers ,elbeszélés)

Csípős tavaszi reggel volt. A fiatal nő lassan sétált végig a járdán a munkahelye felé. A környezet szép volt, lévén egy tó mellett vitt el az útja. Ideje engedte, hogy kedvére gyönyörködjön a gazdag növény és állatvilágban, a harsogó zöldben, sárgában, kékben. Sajátos munkabeosztása miatt, számára a délutános műszak fél kilenckor kezdődött. Gyermekintézményekben ez gyakori beosztás. Még volt húsz perce a műszakkezdésig, az épület pedig öt percnyire volt, így hát akár még egy fagyit is elnyalhatott volna, de a fagyizóhoz át kellett volna mennie az úton. Erről hamar letett, az elmúlt napok történései miatt. Nem volt félős, na de... Úgy 2-3 hónapja vette észre, hogy egy fiatal lány kéthetente fel-felbukkan a túloldali járdán, és őt nézi. Nem titkon, nem lopva, hanem nyíltan és kitartóan.

 Tüskefrizurája felzselézve, erőteljes fekete sminkje, az egész külseje félelemkeltő volt. Ma ugyan nem látta a lányt, mégis biztos ami biztos alapon lemondott a fagyizásról. A következő pár hétben nem látta a lányt. Idegrendszere kezdett megnyugodni, félelme megszűnt. Vidáman lépdelt a járdán, meg-megsimogatva a járda felé lógó nektarinvirágokat. A következő pillanatban a lába földbe, azaz járdába gyökerezett. A fekete lány, ahogyan ő elnevezte magában, egyenesen szembejött vele, s már csak pár lépésnyire volt. Izmai megkeményedtek  ugrásra készen állt. Valamiért azt hitte, itt bunyó lesz. Lassan haladtak el egymás mellett. Lopva a lányra nézett, s látta, az ismét őt figyeli. Mikor végre elmentek egymás mellett, halk sóhaj szakadt fel a mellkasából. A következő lélegzet meg bennrekedt. Ugyanis egy hang szólalt meg mögötte:

- Szia! Állj meg egy percre!

Sápadtan fordult vissza, a gyomra remegett. 

-Tessék? -suttogta halkan.

-Te ugye a bölcsődében dolgozol?

-Vajon ezt honnan tudja?- villant át a nő agyán. 

-Igen, ott.-felelte gyanakvóan.

-Van nálatok betöltetlen hely?-kérdezte a fekete lány.

-Nem tudom,( de tudta), fel kell keresni az inzézményvezetőt, s meg kell kérdezni tőle.

-Mikor mehetek?-kérdezte a lány.

-7 órától 15 óráig mindig bent van.-felelte a nő. Nem kis meglepetésére zavart látott átsuhanni a lány arcán, amit nem tudott mire vélni. 

-És mit szoktatok csinálni, mi a napirendetek? -kérdezte most már félszegen a lány.

-Ha bejössz, mindent elmondanak, és ne haragudj, de most sietnem kell, mert elkések.  -mondta a nő, majd szinte futva elsietett. 

Három nap múlva látta a folyosón újra a lányt. Hát eljött, tényleg itt szeretne dolgozni! Fekete sminkje most jóval szolídabb volt, alig lehetett ráismerni. A nő meglepetésére felvételt nyert, s mellé osztották be. Így volt lehetősége megismerni a rendkívül zárkózott lányt, aki végül nem csak a munkatársa, hanem a barátnője is lett, no meg a gyerekek egyik kedvence.

( Megtörtént eset alapján)

Dodi! Összeszedted már a játékaidat? -kérdezte anya, aki a konyhában főzte az ebédet. Náluk ugyan nem volt ünnepi dőzsi karácsonykor, csak leves és főétel, pont az, amit Dodi szeret, de abból dupla adag. Mégis sikerült gyomorrontást kapnia a gyereknek. Így most kímélő étrenden vannak. Szerencsére Dodi szereti az üres főtt krumplit, és a rántott leves is menő nála. Most épp az készült, pirított kenyérkockákkal.  Kész az ebéd , siess!-kiáltotta anya. Ebéd után leültek tévézni, kapcsolgattak az adók között. Anya kezelte a távirányítót, megis sikerült belefutnia egy filmbe, ami a karácsonyi idillről szólt. Boldog család, nagy egyetértésben ünnepel. Nagyszülők, gyerekeik, unokák, rég nem látott  távoli rokonok, sőt még a szomszéd is, meg az ajándékboltos fiatal nő. Ez fájó pont volt Lia anya számára. Az ő szülei évek óta külföldön élnek, ráadásul Lappföldön, de nem kíváncsiak rájuk. Dodit maximum képen látták, a közösségi oldalon. Lia a mai napig nem tudja mi a távolságtartás oka. Ennek ellenére ő a "kemény" anya, aki nem képes kapcsolatot teremteni a csodálatos nagyszülőkkel, akik a Mikulás segítői,  Dodi képzeletében. "Jóindulatú" rokonok mesélték Dodinak, hogy az ismeretlen nagyszülők hol élnek, s a gyermeki fantázia előléptette a sosem látott rokonokat. Csakis az elfoglaltságuk miatt nem látogatták meg őt.-gondolta Dodi. Az ok azonban prózaibb volt. A nagyapó,  kb 15 éve,  egy sötét ügybe keveredett. Bűnrészeséggel vádolták, ártatlanságát nem tudta bizonyítani. Nem várta meg a tárgyalás végét, fondorlatos úton megszökött nejével. A sors iróniája, hogy bár elítélték ,  de a büntetése felfüggesztett börtön volt, ami 30 hónapra vonatkozott. Ők azonban mindent hátrahagytak, s hogy nyomukra ne leljenek, lányukkal is megszakítottak minden kapcsolatot. Dodiról is csak az internetről szereztek tudomást. Lia pedig hat éve minden alkalomkor, de főleg decemberben nem győz mindenféle mesét kitalálni, most épp merre járnak a nagyszülők. Színes meséket sző fiának a nagyik kalandjairól, akik világjárók, csak decemberben térnek haza Lappföldre, ahol becsomagolják a manókkal az ajándékokat, amit évközben szereztek be a világ minden tájáról. Lia ereje fogytán volt. Nem a fantáziájával volt gond  a lelke fáradt el a sok mentegetésben. Idén aztán azt találta mondani Dodinak, hogy a nagyszülei kevés ajándékot tudtak összeszedni, mert igen szegény vidéken jàrtak Ázsiában, ahol a napi élelem is mindössze három maréknyi rizs fejenként. Dodi azóta mindennap pakol. Újra és újra àtnézi a játékait, és amitől meg tud válni, azt egy dobozba teszi. Ezeket is postázd anya!-kiáltja kipirult arccal. Liát pedig a sírás fojtogatja  mert ilyen jószívű a fia, és mert a hazugsága nyomja a szívét.

Az asztalon gőzölgő rántottleves illata belengte a konyhát. Csendben kanalazták gondolataikba merülve, mikor is csengettek. Lia kíváncsian ment az ajtóhoz. Nem számított vendégekre. Az ajtó előtt a szülei álltak. Megöregedve, és szemmel láthatóan félve. Lia megnémult. Rájuk végképp nem számított. Hosszúnak tűnő percek utàn aztán Dodi kiáltása verte fel őket. Papa! Tim papa! Róz mama! Végre itt vagytok! Anya miért mondtad  hogy idén sem láthatom őket? Ez aztán a meglepetés!-ujjongott a kisfiú. Lia továbbra is dermedten állt az előszobában. Nem tudott magához térni. Egész délután ebben a zsibbadt csodálkozásban nézte ,  hogyan szövődik kapcsolat a rég nem látott szülei és a gyermeke között. Dodi rengeteg ajándékot kapott, de szinte alig nyúlt hozzájuk. Egész idő alatt az útjaikról faggatta a nagyszüleit ,  meg Lappföldről és a Mikulásról. Ők pedig feszengve igyekeztek kielégíteni a gyermeki kíváncsiságot. Most döbbentek rá , hogy lányuk,   Lia mennyi mindent kitalált, csak hogy ők kiváló nagyszülők maradhassanak Dodi szemében. Ez újabb teherként nehezült rájuk. Késő este volt mikor  Dodi végre elaludt. Megígértette a nagyszülőkkel , hogy reggel még itt lesznek. A társalgás nehezen indult meg a felnőttek között. Lia kérdezett elsőként. Miért? Miért mentetek el úgy  hogy még nekem sem szóltatok? Téged védtünk. Magunkkal akartunk vinni  de kockázatos volt. Kint pedig évekbe telt az ügyintézés. Mikor végre minden akadály elhárult volna, visszavonták az engedélyt, hogy kihozassunk magunkhoz. A felfüggesztett börtönbüntetés miatt. Most azért jöttünk, hogy perújrafelvételt kérjünk, és tiszta lappal térhessünk vissza. Ha ez sikerül, szeretnénk, ha velünk jönnétek. Nélkületek a szabadság csak vegetàció. Szabadon is rabok voltunk. Az emlékeink rabja. A hangod,  mosolyod, lényed rabja.  Be kellett volna vállalnunk azt a három év felfüggesztettet, már rég lejárt volna, azonban annak a bélyege örökre nyomot hagyott volna rajtunk, rajtad és a még meg sem született unokánkon is.  Lia sokáig gondolkozott azon amit az apukája mondott. Nem szólt egy szót sem, csak ült egész éjjel némán a fotelban. Reggel aztán, mikor Dodi felkelt, mosolyogva kérdezte meg a kisfiút: Dodikám, mit szólnál hozzá, ha pár hónap múlva nagyièkhoz költöznénk Lappföldre?

Dodi ragyogó mosolyát látva már tudta a választ.

" Ment a hűtlen, nehéz fejjel",

s ni! Mit lát? Ez milyen vegyjel?

Nem is vegyjel, inkább képlet,

ha jót akarsz,  meg se lásd e képet,

mert aszongya, hogy Cu+Fy+huhu×No Wars,

s míg a sarkon engem vársz,

eldöntheted melyik ajtón lépj be,

balra a második csúszik be a képbe,

te meg csak állsz ott, kikerekedett szemmel,

s még mindig nem érted, mit akarnak azzal a sok cementtel.

*Cu = réz

huhu= bagoly

A minap megszúrt egy rózsa, 

tövise mély, vérző sebet hagyott,

s én nem tudom mi volt baja,

hogy olyan orvul rámtámadott.

Hisz nem én téptem le tövéről,

már halottan kaptam ajándékba,

csak illata mesélt létéről,

s bágyadt szirma némán  hullt a porba.

Mégis az én vérem vette áldozatul,

tán azt hitte, csodatévő elixír,

melytől,  ha mohón szürcsölve majd  elájul,

a túlvilágon varázserővel bír.

Egy esős szombat. Pici séta a kisboltig. Rácsodálkozás a hepehupás, töredezett járda résein kikukucskáló ibolyákra. Mennyi szépség, erő van bennük! Széppé varázsolják a csúfat, élővé a holtat. Lila kis csoportjuk vidáman hirdeti a túlélést. A természet erejét, uralmát a művilág felett. Színt csempész a szürkeségbe. Reményt ad. Reményt arra, hogy ha ő, a pici virág utat talált magának az aszfalton át, akkor mi emberek is meg tudjuk találni azt a vékony mezsgyét, amin át utat törhetünk e jelenlegi börtönlét korlátain. 

lazán,  pólóban,

miközben halkan szemerkél az eső,

s lassan úszik el felettem egy felhő,

szürke, mint egy álmatlan éjszaka,

de ni!-ott kandikál egy csokor ibolya,

harsányan lila, üde szépség,

aszfalt résein át egy jelenség,

mely az élet erejét hirdeti,

ne tépd ki, adj időt neki,

hogy himnuszát vígan dalolja,

s mosolyogjon mind, ki hallja,

az élet győzni fog a gaz felett,

hát kérlek kis ibolya, adj helyet magad mellett!

*

*