Perzsi.blogja(novella,vers ,elbeszélés)

Egy esős szombat. Pici séta a kisboltig. Rácsodálkozás a hepehupás, töredezett járda résein kikukucskáló ibolyákra. Mennyi szépség, erő van bennük! Széppé varázsolják a csúfat, élővé a holtat. Lila kis csoportjuk vidáman hirdeti a túlélést. A természet erejét, uralmát a művilág felett. Színt csempész a szürkeségbe. Reményt ad. Reményt arra, hogy ha ő, a pici virág utat talált magának az aszfalton át, akkor mi emberek is meg tudjuk találni azt a vékony mezsgyét, amin át utat törhetünk e jelenlegi börtönlét korlátain. 

lazán,  pólóban,

miközben halkan szemerkél az eső,

s lassan úszik el felettem egy felhő,

szürke, mint egy álmatlan éjszaka,

de ni!-ott kandikál egy csokor ibolya,

harsányan lila, üde szépség,

aszfalt résein át egy jelenség,

mely az élet erejét hirdeti,

ne tépd ki, adj időt neki,

hogy himnuszát vígan dalolja,

s mosolyogjon mind, ki hallja,

az élet győzni fog a gaz felett,

hát kérlek kis ibolya, adj helyet magad mellett!

*

*

Kedves naplóm! ( A lekvár-Nagyi verejtéke)

*

Tegnap az interneten,( nagyim, de utálná ezt a rákfenét!, mint ahogyan anyám is irtózik tőle), láttam egy bejegyzést egy régi befőttről. Az elmém elraktározta, aztán a szokásos éjjeli forgolódáskor eszembe jutott. Emlékek törtek rám, aminek a vége sírás lett. Történt ugyanis sok-sok éve, hogy Bánhidán, Nagyi pici konyhájában lekvár főtt. Szilvalekvár, hozzáadott cukor nélkül, üst híján nagy befőző lábosban. Mi gyerekek , a konyha melletti ebédlőben rohangáltunk, civakodtunk, zajongtunk. Nagyi meg ide-oda ugrált a két helyiség között, s egyre fogyott a türelme. Végül megkérte anyámat, hagyjuk egyedül. A lekvár készítése odafigyelést, türelmet, tiszteletet és tudást igényel. Megszeppentünk, kérleltük, hogy maradhassunk. Ezután csak suttogtunk, majd némán figyeltük, ahogyan a lekvárt üvegekbe tölti, celofánt tesz rájuk, s amelyikre jut, arra tetőt is. Azonban a többségre csak celofán jutott, jó szorosan legumizva. Erzsébet napon került asztalra leghamarabb, valamilyen édességbe töltve, aztán Karácsonykor a hókifli, hájastészta  töltelékeként. Finom volt, s gyerekfejjel természetesnek vettük, hogy van. Mikor Dédi,( fiaim hívták így) átköltözött egy másik dimenzióba, minden átértékelődött. Elkezdtem lekvárokat befőzni, szinte ipari mennyiségben. Mindenfélét. Meggy, alma, barack,vegyes,  s kis mennyiségben  szilvalekvárt is. Abból azért keveset, mert úgy gondoltam, Nagyim lekvárját nem tudom felül múlni. Igaz, nem is akartam. Azt kívántam, az ő lekvárjának az ízére emlékezzem, míg élek. 

Egyik évben, a polcot rendezgetve, ráleltem egy címke nélküli kis üvegre. Sötét valami volt benne, ránézésre lekvár. Kinyitottam. Lekvár volt benne, szinte belekövülve az üvegbe. A kanál, mellyel ki akartam szedni az üvegből, elgörbült, a kés pengéje eltörött. Már tudtam, éreztem, " Nagyi verejtéke" van az üvegben. Óvatosan addig kocogtattam az üveget, míg az szilánkmentesen ketté nem törött. Olvastam ugyan, hogy felmelegítéssel is újjá varázsolható, de én érezni akartam az időbe zárt szeretet ízét. A lekvártömböt egy hatalmas éles késsel felszeleteltem, és mint egy gumicukrot, úgy szopogattuk. Könnyeim, kis sós ízt kölcsönöztek neki, de az íze így is első osztályú volt. 

Ma rendezgettem a polcon, s találtam olyan lekvárt, melyet több mint tíz éve főztem be. Én sem címkéztem fel, majd kiderül, mi van benne, mikor én vagy gyermekeim felbontják. Celofán nincs rajta, nem azért, mert az már nem divat, hanem azért, mert sosem sikerült azzal a módszerrel tartósítani. Csak tippelni tudok, hogy meggylekvár van az üvegben. Majd beszámol róla az utókor, ha akar.

2024.Január. 29

Kihajtott a sok gyom között egy virág,

ha öntözöd, kinyílik számára a világ,

s úgy ontja rád háláját a százszorszép,

mint a Fibonacci számsor az aranymetszést.

Lágyan ring a tengeren egy hajó,

luxusban élőknek csudijó,

ott minden sirám ki van zárva,

a szegényeknek éhes álma,

hogy nem jut már ételre sem hó közepén,

pár szem szilva az estebéd,

de az is csak akkor, ha akciós,

látod? A te álmod szimplán fapados.

A yacht egy másik világ,egy vigadó,

s hiába mondja be a híradó,

hogy te jól élsz, megtakarításod van, többmillió nettó,

mikor fejed fölül hiányzik egy kecó.

De tudd! Pénzt a dunnacihában rejtegetsz,

kifelé meg bánatosan keseregsz,

bár csak mese, de már hab sincs rajta,

elvitte a kiváltképp magas áfa.

Hogy tud valaki dagadtra  gazdagodni?

Többmilliárd forintot összekuporgatni?

Vajon tisztességgel végzett munkával megy -e?

S a népnek van e rá szeme,

hogy észrevegye a lólábat,

vagy csak legyint rá jó párat...

Jól van az úgy, majd Isten lerendezi,

bírjuk,  míg van mit szívni...

Rajtunk röhög a fél világ,

milyen gazdagok vagyunk,

pedig gatyónkon kiviláglik a sejhajunk,

de sebaj, yachtozik akinek van miből,

ez a pofátlan kizsákmányolás felőröl.

Szinte hallom a szuszogásod, 

tarkómon érezni vélem a leheleted.

Bőröm fáj, égeti rosszalló tekinteted.

Vaj'h miért csak engem emleget?

Miért?

*

Hát Petőfi, Ady, vagy Kosztolányi ?

Ők smafu?

Pedig mindannyiunk feje felett magasan szállt a daru,

s mindegyikünk fejére egyformán sütött a nap,

csak ott lent...ott lent volt más az a bizonyos avar.

*

Volt kit ütött az élet, aljasul, kegyetlen,

betűkkel ütött vissza, nem volt fegyvertelen.

Volt kinek nem volt problémája, egy szál se,

mégis igényt tartott egy rakás venyigére.

*

S felnőttünk, ugyanazon égbolt alatt,

utánunk számtalan kiváló vers maradt,

Ezért ne emeljetek ki csak egyet,

Attila figyel, te meg csak írd a verset!