Perzsi.blogja (novella,vers ,elbeszélés)

Dodi! Összeszedted már a játékaidat? -kérdezte anya, aki a konyhában főzte az ebédet. Náluk ugyan nem volt ünnepi dőzsi karácsonykor, csak leves és főétel, pont az, amit Dodi szeret, de abból dupla adag. Mégis sikerült gyomorrontást kapnia a gyereknek. Így most kímélő étrenden vannak. Szerencsére Dodi szereti az üres főtt krumplit, és a rántott leves is menő nála. Most épp az készült, pirított kenyérkockákkal.  Kész az ebéd , siess!-kiáltotta anya. Ebéd után leültek tévézni, kapcsolgattak az adók között. Anya kezelte a távirányítót, megis sikerült belefutnia egy filmbe, ami a karácsonyi idillről szólt. Boldog család, nagy egyetértésben ünnepel. Nagyszülők, gyerekeik, unokák, rég nem látott  távoli rokonok, sőt még a szomszéd is, meg az ajándékboltos fiatal nő. Ez fájó pont volt Lia anya számára. Az ő szülei évek óta külföldön élnek, ráadásul Lappföldön, de nem kíváncsiak rájuk. Dodit maximum képen látták, a közösségi oldalon. Lia a mai napig nem tudja mi a távolságtartás oka. Ennek ellenére ő a "kemény" anya, aki nem képes kapcsolatot teremteni a csodálatos nagyszülőkkel, akik a Mikulás segítői,  Dodi képzeletében. "Jóindulatú" rokonok mesélték Dodinak, hogy az ismeretlen nagyszülők hol élnek, s a gyermeki fantázia előléptette a sosem látott rokonokat. Csakis az elfoglaltságuk miatt nem látogatták meg őt.-gondolta Dodi. Az ok azonban prózaibb volt. A nagyapó,  kb 15 éve,  egy sötét ügybe keveredett. Bűnrészeséggel vádolták, ártatlanságát nem tudta bizonyítani. Nem várta meg a tárgyalás végét, fondorlatos úton megszökött nejével. A sors iróniája, hogy bár elítélték ,  de a büntetése felfüggesztett börtön volt, ami 30 hónapra vonatkozott. Ők azonban mindent hátrahagytak, s hogy nyomukra ne leljenek, lányukkal is megszakítottak minden kapcsolatot. Dodiról is csak az internetről szereztek tudomást. Lia pedig hat éve minden alkalomkor, de főleg decemberben nem győz mindenféle mesét kitalálni, most épp merre járnak a nagyszülők. Színes meséket sző fiának a nagyik kalandjairól, akik világjárók, csak decemberben térnek haza Lappföldre, ahol becsomagolják a manókkal az ajándékokat, amit évközben szereztek be a világ minden tájáról. Lia ereje fogytán volt. Nem a fantáziájával volt gond  a lelke fáradt el a sok mentegetésben. Idén aztán azt találta mondani Dodinak, hogy a nagyszülei kevés ajándékot tudtak összeszedni, mert igen szegény vidéken jàrtak Ázsiában, ahol a napi élelem is mindössze három maréknyi rizs fejenként. Dodi azóta mindennap pakol. Újra és újra àtnézi a játékait, és amitől meg tud válni, azt egy dobozba teszi. Ezeket is postázd anya!-kiáltja kipirult arccal. Liát pedig a sírás fojtogatja  mert ilyen jószívű a fia, és mert a hazugsága nyomja a szívét.

Az asztalon gőzölgő rántottleves illata belengte a konyhát. Csendben kanalazták gondolataikba merülve, mikor is csengettek. Lia kíváncsian ment az ajtóhoz. Nem számított vendégekre. Az ajtó előtt a szülei álltak. Megöregedve, és szemmel láthatóan félve. Lia megnémult. Rájuk végképp nem számított. Hosszúnak tűnő percek utàn aztán Dodi kiáltása verte fel őket. Papa! Tim papa! Róz mama! Végre itt vagytok! Anya miért mondtad  hogy idén sem láthatom őket? Ez aztán a meglepetés!-ujjongott a kisfiú. Lia továbbra is dermedten állt az előszobában. Nem tudott magához térni. Egész délután ebben a zsibbadt csodálkozásban nézte ,  hogyan szövődik kapcsolat a rég nem látott szülei és a gyermeke között. Dodi rengeteg ajándékot kapott, de szinte alig nyúlt hozzájuk. Egész idő alatt az útjaikról faggatta a nagyszüleit ,  meg Lappföldről és a Mikulásról. Ők pedig feszengve igyekeztek kielégíteni a gyermeki kíváncsiságot. Most döbbentek rá , hogy lányuk,   Lia mennyi mindent kitalált, csak hogy ők kiváló nagyszülők maradhassanak Dodi szemében. Ez újabb teherként nehezült rájuk. Késő este volt mikor  Dodi végre elaludt. Megígértette a nagyszülőkkel , hogy reggel még itt lesznek. A társalgás nehezen indult meg a felnőttek között. Lia kérdezett elsőként. Miért? Miért mentetek el úgy  hogy még nekem sem szóltatok? Téged védtünk. Magunkkal akartunk vinni  de kockázatos volt. Kint pedig évekbe telt az ügyintézés. Mikor végre minden akadály elhárult volna, visszavonták az engedélyt, hogy kihozassunk magunkhoz. A felfüggesztett börtönbüntetés miatt. Most azért jöttünk, hogy perújrafelvételt kérjünk, és tiszta lappal térhessünk vissza. Ha ez sikerül, szeretnénk, ha velünk jönnétek. Nélkületek a szabadság csak vegetàció. Szabadon is rabok voltunk. Az emlékeink rabja. A hangod,  mosolyod, lényed rabja.  Be kellett volna vállalnunk azt a három év felfüggesztettet, már rég lejárt volna, azonban annak a bélyege örökre nyomot hagyott volna rajtunk, rajtad és a még meg sem született unokánkon is.  Lia sokáig gondolkozott azon amit az apukája mondott. Nem szólt egy szót sem, csak ült egész éjjel némán a fotelban. Reggel aztán, mikor Dodi felkelt, mosolyogva kérdezte meg a kisfiút: Dodikám, mit szólnál hozzá, ha pár hónap múlva nagyièkhoz költöznénk Lappföldre?

Dodi ragyogó mosolyát látva már tudta a választ.

" Ment a hűtlen, nehéz fejjel",

s ni! Mit lát? Ez milyen vegyjel?

Nem is vegyjel, inkább képlet,

ha jót akarsz,  meg se lásd e képet,

mert aszongya, hogy Cu+Fy+huhu×No Wars,

s míg a sarkon engem vársz,

eldöntheted melyik ajtón lépj be,

balra a második csúszik be a képbe,

te meg csak állsz ott, kikerekedett szemmel,

s még mindig nem érted, mit akarnak azzal a sok cementtel.

*Cu = réz

huhu= bagoly

A minap megszúrt egy rózsa, 

tövise mély, vérző sebet hagyott,

s én nem tudom mi volt baja,

hogy olyan orvul rámtámadott.

Hisz nem én téptem le tövéről,

már halottan kaptam ajándékba,

csak illata mesélt létéről,

s bágyadt szirma némán  hullt a porba.

Mégis az én vérem vette áldozatul,

tán azt hitte, csodatévő elixír,

melytől,  ha mohón szürcsölve majd  elájul,

a túlvilágon varázserővel bír.

Egy esős szombat. Pici séta a kisboltig. Rácsodálkozás a hepehupás, töredezett járda résein kikukucskáló ibolyákra. Mennyi szépség, erő van bennük! Széppé varázsolják a csúfat, élővé a holtat. Lila kis csoportjuk vidáman hirdeti a túlélést. A természet erejét, uralmát a művilág felett. Színt csempész a szürkeségbe. Reményt ad. Reményt arra, hogy ha ő, a pici virág utat talált magának az aszfalton át, akkor mi emberek is meg tudjuk találni azt a vékony mezsgyét, amin át utat törhetünk e jelenlegi börtönlét korlátain. 

lazán,  pólóban,

miközben halkan szemerkél az eső,

s lassan úszik el felettem egy felhő,

szürke, mint egy álmatlan éjszaka,

de ni!-ott kandikál egy csokor ibolya,

harsányan lila, üde szépség,

aszfalt résein át egy jelenség,

mely az élet erejét hirdeti,

ne tépd ki, adj időt neki,

hogy himnuszát vígan dalolja,

s mosolyogjon mind, ki hallja,

az élet győzni fog a gaz felett,

hát kérlek kis ibolya, adj helyet magad mellett!

*

*

Kedves naplóm! ( A lekvár-Nagyi verejtéke)

*

Tegnap az interneten,( nagyim, de utálná ezt a rákfenét!, mint ahogyan anyám is irtózik tőle), láttam egy bejegyzést egy régi befőttről. Az elmém elraktározta, aztán a szokásos éjjeli forgolódáskor eszembe jutott. Emlékek törtek rám, aminek a vége sírás lett. Történt ugyanis sok-sok éve, hogy Bánhidán, Nagyi pici konyhájában lekvár főtt. Szilvalekvár, hozzáadott cukor nélkül, üst híján nagy befőző lábosban. Mi gyerekek , a konyha melletti ebédlőben rohangáltunk, civakodtunk, zajongtunk. Nagyi meg ide-oda ugrált a két helyiség között, s egyre fogyott a türelme. Végül megkérte anyámat, hagyjuk egyedül. A lekvár készítése odafigyelést, türelmet, tiszteletet és tudást igényel. Megszeppentünk, kérleltük, hogy maradhassunk. Ezután csak suttogtunk, majd némán figyeltük, ahogyan a lekvárt üvegekbe tölti, celofánt tesz rájuk, s amelyikre jut, arra tetőt is. Azonban a többségre csak celofán jutott, jó szorosan legumizva. Erzsébet napon került asztalra leghamarabb, valamilyen édességbe töltve, aztán Karácsonykor a hókifli, hájastészta  töltelékeként. Finom volt, s gyerekfejjel természetesnek vettük, hogy van. Mikor Dédi,( fiaim hívták így) átköltözött egy másik dimenzióba, minden átértékelődött. Elkezdtem lekvárokat befőzni, szinte ipari mennyiségben. Mindenfélét. Meggy, alma, barack,vegyes,  s kis mennyiségben  szilvalekvárt is. Abból azért keveset, mert úgy gondoltam, Nagyim lekvárját nem tudom felül múlni. Igaz, nem is akartam. Azt kívántam, az ő lekvárjának az ízére emlékezzem, míg élek. 

Egyik évben, a polcot rendezgetve, ráleltem egy címke nélküli kis üvegre. Sötét valami volt benne, ránézésre lekvár. Kinyitottam. Lekvár volt benne, szinte belekövülve az üvegbe. A kanál, mellyel ki akartam szedni az üvegből, elgörbült, a kés pengéje eltörött. Már tudtam, éreztem, " Nagyi verejtéke" van az üvegben. Óvatosan addig kocogtattam az üveget, míg az szilánkmentesen ketté nem törött. Olvastam ugyan, hogy felmelegítéssel is újjá varázsolható, de én érezni akartam az időbe zárt szeretet ízét. A lekvártömböt egy hatalmas éles késsel felszeleteltem, és mint egy gumicukrot, úgy szopogattuk. Könnyeim, kis sós ízt kölcsönöztek neki, de az íze így is első osztályú volt. 

Ma rendezgettem a polcon, s találtam olyan lekvárt, melyet több mint tíz éve főztem be. Én sem címkéztem fel, majd kiderül, mi van benne, mikor én vagy gyermekeim felbontják. Celofán nincs rajta, nem azért, mert az már nem divat, hanem azért, mert sosem sikerült azzal a módszerrel tartósítani. Csak tippelni tudok, hogy meggylekvár van az üvegben. Majd beszámol róla az utókor, ha akar.

2024.Január. 29