Perzsi.blogja(novella,vers ,elbeszélés)

Nyíljon a sírodon virág!

*

Lassan araszolt a temető hepehupás földútján. A közlekedés fárasztó és ijesztő volt számára. Jobb kezében a bot, a harmadik keze, a segítője, támasza. Évek óta nem járt itt. Senki nem kérdezte, kérte vagy hívta, hogy tartson velük, legalább ezen a napon. Egy évben egyszer. Jól tudta, az otthon gyújtott gyertya is megfelelő, emlékezni is bármikor lehet, mégis... Mégis az ő szíve vágyott erre a látogatásra, maga sem tudta kristálytisztán, hogy miért. Minden rokona temetésén ott volt anno. Azt utálta. Szívből.Főleg a nyitott koporsós temetést. Mikor a gyászoló tömeg úgy járult a koporsóban fekvő elhunythoz, mint valmi kiállítási tárgyhoz. Morbid szokásnak tekintette. Arról már nem is szólva, hogy bármennyire igyekezett nem odamenni, nem odanézni, a szeme sarkából mégis látott mindent. Az összatöpörödött testet,  a szeretett lény porhüvelyét, mely még az utolsó lélegzetvételkor is klasszisokkal jobban nézett ki, mint most itt, a hideg,díszes, ám  személytelen koporsóban. Aki ott feküdt a koporsóban, úgy nézett ki, mint egy viaszbábú. Nem! Nem így akart rá emlékezni!

Az emléktől összerázkódott. Mindjárt a sírhoz ér. Szerencsére ebédidőben kevesen vannak a látogatók. Nem szeretett volna senkivel sem találkozni. Rokonokkal sem. Végre odaért. Az emlékek szélsebesen járták át az elméjét. A hiány érzete könnyeket csalt a szemébe. Aztán lassan elmosolyodott. Keserédes volt ez a mosoly. Elhunyt nagymamája  szavai csengtek a fülébe: mit itatod az egereket? Jól van na, Nagyi! Most nem az egereket itatom! A sírodra ültetett virágokat öntözöm. A jácintot, amit annyira szerettél. Ami tavasszal üde lilán fogja hirdetni az életet, s illatát majd elhozza nekem a tavaszi szél...

A lány izgatottan készülődött. A szeretett fiú ugyan próbálta titkolni, hogy valamire készül, de a lány  ismerte minden rezdülését. Együtt lélegzett vele, ismerte minden mozdulatát. Mégsem a szavai, vagy mozdulatai buktatták le a fiút. A tekintete volt az. Az a mélyről fakadó rajongás, amivel szerette a lányt , most különös fényt lopott a szemébe. A külvilàg semmit nem vett észre. Ők csak két fiatal szerelmest láttak, akik  kicsit különcök. Különcök, mert szabadidejükben motorral járják a vidéket. A lány eleinte nem kedvelte a járművet. Talán kicsit félt is tőle. Azonban szerelme feloldotta ezt a gátat is benne. Egyre többször ült a fiú mögé, és egy idő után már teljes biztonságban érezte magát. Szó szerint vakon rábízta az életét a szerelmére. Csak a családja dorgálása zavarta, akik nehezen fogadták el az ő udvarlóját. Eleinte még tiltották is tőle. A motorozás pedig kiváló indok volt, hogy féltést hangoztatva megindokolják, miért ne ezt a fiút válassza a lányuk.Hiábavaló volt azon ármánykodásuk is, miszerint a szépséges lány jobbat, többet érdemel e vézna fiúnál, aki a motor súlyát is alig képes megtartani. Ám hiába minden tiltás, veszekedés, a lány kitartott szerelme mellett. Most izgatottan várta, vajon mivel lepi meg a fiú? Izgalma nőttön nőtt, ugyanis csak hétvégén állt elé a kedves. Sután, félszegen tette fel a kérdést:hozzám jössz feleségül? A szájára kapott forró csókból tudta a választ. A család ellenkezését úgy védték ki, hogy nem szóltak az eljegyzésről. A gyűrűt a lány mindig lehúzta az újjáról, mikor hazaért. Közel két évig tartott ez az állapot, mikor is egy heves otthoni vita után a menyasszony kisírt szemekkel jelent meg a parkolóban, ahol párja már várt rá. Hosszas beszélgetés után a fiú határozottan megfogta szerelme kezét, és a szülők elé álltak. Mindent elmondott, ami a szivét nyomta. Magáról, a titkos eljegyzésükről, a jövőről. Arról a jövőről, ami  szülők nélkül, szegénységben,  bérelt szobában fog bekövetkezni, de kettesben. Kidobták. Sírással telt hetek következtek, mikor az apa hirtelen rosszul lett. Senki nem volt otthon. Mikor a lany hazaért, a családfő állapota már kritikus volt. A szomszédban volt telefon, onnan hívott mentőt, és a vőlegényét. A fiú hamarabb ért oda a motorral. Ő kezdte meg az újraélesztést, majd segített levinni a súlyos testet. Mikor az apa hazaért a kórházból, mély csend fogadta. Igyekezett felvenni a fiúval a kapcsolatot, de most ő ütközött falakba. Túl sokat bántották. Eltelt a nyár, az ősz is, mire ha lassan is, de közeledni kezdtek egymáshoz. Pár hét múlva a lány szülei nagy eljegyzési bulit tartottak. Minden jó mederben folyt tovább, bár a vőlegény azóta is ritkán tette tiszteletét a majdani örömszülőknél. Lassacskán ismét kitavaszodott. Boldogan járultak a hivatalba, időpontot foglalni az esküvőre.Az orgonák  lila szirmukat bontva ontották magukból bódító illatukat, s vidáman asszisztáltak a szerelmeseknek a sokadik randevúhoz, amire a fiú nem érkezett meg. Csak a hír, miszerint halálos motorbalesetet szenvedett, miközben menyasszonyához igyekezett...

Álmaiban újra látja 

két karjába féltőn zárja,

azt a szépséges álmot,

mit annyira vágyott.

2022.május 30

Nina gyomra görcsbe rándult. A tévé napok óta az emlékezés, az elmúlás témájával foglalkozott. Bárhova kapcsolt, nem tudta kikerülni. Peti fia, hangosan berregve szaladt át a szobán. Nehezen állta meg, hogy rá ne kiabáljon.Holnap magával kell vinnie, nincs akire  bízza. Nem ilyen pici gyermeknek való hely a temető.Még élénken emlékezett arra, őt mennyire megviselte az első alkalom, amikor is kikísérte az anyját a sírokhoz...

Egy hatalmas őszirózsacsokor állt az asztalon. Nina a széken ült, illedelmesen várt. Nem mert mozdulni. Sosem bántották fizikailag, a kis lelkét azonban módszeresen törték össze a családtagjai. Szerelemgyereknek hívták. Többnyire a háta mögött, de az utóbbi időben már az sem érdekelte őket, ha meghallja. Mikor először kérdezett rá, mit jelent az a szó, nem válaszoltak. Aztán ahogyan nődögélt, megértette a szó jelentését. Azt azonban már nem, hogy ő mit vétett. Miért bánnak úgy vele, mint egy bűnbakkal? Megkapott mindent. Majdnem mindent. Kivéve a szeretetet. Sosem mondták neki, hogy szeretlek. Nem ölelték át, ha ő ölelt, eltolták maguktól. Ha puszit adott, letörölték az arcukat. Ha bújt volna, eltolták. Minek kell nyalakodni?-kérdezték ilyenkor.Az életvidám, izgága kislány emiatt egyre inkább magába roskadó, szomorú gyermekké vált. Sötétedett, mikor elindultak. A temető teljes díszében pompázott. Mécsesek tömkelege világított mindenhol. A szél a nyitott mécsesek lángjába bele-belekapott, imbolygó árnyak vetültek a sírokra. A virágok látványa, az illatok, így együtt békés hangulatot árasztottak. A nagyszülők sírboltjánál, miután elhelyezték a virágokat, Matild , az anya, imádkozni kezdett. Az imádság hosszúra nyúlt, Nina már fázott. Mocorogni kezdett. Anyja ráförmedt: Nem bírod ki, ugye? Fázol? Pedig itt nincs is hideg. Ott lent, intett a sír felé, na ott hideg van! Előbb utóbb mindenki odakerül. Te is.-szólt keményen az anyja.Nina ledermedt. Félni kezdett. Innentől kezdve mozdulni sem mert. Napokig izgatta gyermeki fantáziáját ez a mondat. Aludni nem tudott, legyengült, lebetegedett. Közel két hétig gyötörte magas láz. A láztól és  félelmében, hogy most aztán tényleg  ő is a sírba kerül, félrebeszélt. Mikor felépült, már nem volt a régi Nina.Ezután minden évben kitalált valamit, hogy ne kelljen kimennie a temetőbe. A nagyszülei, szülei temetése kész tortúra volt számára.

S most itt áll, tépelődve. Rajta kívül nincs más, aki gondozná a sírokat. Élénken emlékszik rá, mennyire adtak az ősei a külsőségekre. Mennyire figyeltek arra, mindig legyen friss virág a sírokon. Mekkora szégyen volt, és pletykaalap is, ha valakinek a sírjáról hiányzott virág. Főleg halottak napján. Nina megborzongott. Minden porcikája tiltakozott. Sosem értette, hogy miért nem az élőkkel foglalkoznak, amikor az még közöttük van. Miért holta után  kap csak figyelmet egy-egy ember. Figyelmet? Másnap lassan öltöztette fel Petikét. Amennyire tőle telt, beszélt a picinek arról, mit fog látni, és miért mennek oda. Beszélt a mennyországról, angyalokról is, csak hogy elfogadhatóbb legyen a gyermeki léleknek minden benyomás. A pici nyűgös volt.  Mindenáron magával akarta vinni a csíkos plédet, ami még Nináé volt gyermekkorában. Ráhagyta, most nem volt ereje a szócsatához. A temető kapujában jött rá, hogy idegességében nem hozott semmit. Se virágot, se mécseseket. A feszültségtől sírva fakadt. Ekkor vette észre, van egy kis bódé a sarkon, ami előtt koszorúk sorakoznak. Nagyot sóhajtva lépett oda. Miután sikerült mindent megvennie, a sírbolt felé lépkedett, erősen szorítva Petike kezét. A pici a plédet félig a földön húzva csetlett -botlott utána. Miután meggyújtotta a mécseseket, s a virágokat elhelyezte,, gondolataiba merült. Arra eszmélt, hogy fia rángatja a kezét. Tessék picim, mit szeretnél?-kérdezte halkan. A kisfiú anyja felé nyújtotta a csíkos plédet, és a sírra mutatott. Hideg van anyu, nem takarod be őket?