Perzsi.blogja (novella,vers ,elbeszélés)

Viharos májusi szél.

Nézem, ahogyan tépi az ágakat,

felhőt kerget az égen,

könnycseppet ejt a képen,

vagy harcol a nappal, fegyvertelen,

s azt sem tudja, kit csókolt az esten.

Illatokat fú szét mindenfelé,

az egyik egy kisgyermeké,

ki az előbb szopott anyatejet,

de nem volt elég, kér még csecset.

Vagy egy kamaszleány illatozó vágyát,

ki még be sem vetette az ágyát,

álmodozik az első csókról,

az ifjú legény meg  mellbimbóról.

Öregasszony dohos szagát,

ki keményen gürcölt egy életen  át,

fát aprítani már képtelen,

át is fázott e télen.

Gyáróriások kapitalista bűzét,

megfáradt lelkek pislákoló tüzét,

háborúk piros aranyát,

a vért, a rabszolgavalutát.

S a szél csak süvít és üvölt,

felkap minden útjába kerülőt,

hírét viszi a világban,

a májusi tavaszorgiában.

Perzsi.: Ébren álmodom

*

Álmaimban nincsen tévé,

minden harc az enyészeté,

a pénz, melyért megkopik a becsület,

egy csettintésre tűnik el.

Nincs politikus, egy sem,

őket elviszi egy Batman,

s helyettük jön a szakértelem,

apanázsként  kamrányi élelem.

A korruptság már rég rémálom,

a harács csak egy öreg várrom,

s a dagadtra hízott egyedek,

olyanok akár a kopott gettónegyedek.

Az emberek fellélegeznek,

életük végéig nyugodtan élnek,

a rettegés üres frázis,

marad a hold és az fázis.

Csalfa álmok

*

Lassan ébredező idegpályák,

mint a cserépbe ültetett zsályák,

virítanak, némán, csendben,

miközben semmi sincsen rendben.

Kövér emlékképek árván,

kószálnak, s megállnak a vártán,

innen kimenőt nem kaphatnak,

a naplóba széljegyzetként leíródnak.

Értelmet sosem nyernek tán,

úgy gubbasztanak, mint holló a fán,

fekete tollukra mázat von   az őszi 

titokköd,

s torkukból előtör a harsány csönd.

2024.11.13

Ezen a ragyogó szeptember végi napon,

hallom, hogy benned él a dalom, 

s te úgy dúdolod halkan,

mint ahogyan a lehulló falevél koppan,

mit felkap a szél, s repít messzire,

de nem hull rá senkire,

mert ez a dallam csak kettőnké,

ettől váltunk egykor felnőtté.

Ólomlábon cammogó ősz,

ki most némán tűr, az egy hős,

mert oda a nyár, itt a tél,

s mindenki mástól fél.

Arcokra fagyott könnyek,

vérfagyasztó napok jönnek,

a szegény még szegényebb,

a gazdag meg még éhesebb.

A kenyér kifordul a szájból,

szövetmintát vesznek a májból,

ha kóros az elváltozás,

a diagnózis az, hogy piás.

És ha az? Kit érdekel?

Józanul mit énekel?

Az igazat ma kussoltatják,

a többit meg jól beoltják.

Keserű ma a dalom,

egyre csak azt nyafogom,

nem lesz ennek jó a vége,

önként megyünk a vesztőhelyre.