Perzsi.blogja (novella,vers ,elbeszélés)

A zene gyógyszer, táplálék, kapocs. Emberek, ( lények)  dimenziók , kultúrák között. A lenti zenére két napja bukkantam rá. ( Tracy Lawrence: I could use one) A hangok, érzések úgy hullámzanak benne, mint ahogyan a hegyi patak görgeti medrében az apró kavicsokat.

A víz sodrásában összekoccanó kavicsok,

súrlódnak s a kipattanó hangok,

milliónyi , ősi információt hordoznak,

miközben ők tovább sodródva csiszolódnak.

Anno az volt a bemutatkozó mondatom, a személyes profilomnál, hogy csiszolok és csiszolnak. 

Volt aki gúnyolódott rajtam ezért. Egyértelműen sebet akart ejteni rajtam. Ilyenkor tud gyógyítani a zene.

Csend van. Szomorú fátyolban,

valahol a távolban,

gyilkos fegyverek ropognak,

szívek torkokban dobognak,

a múlt beleolvad a mába,

egy név karcolódik a fába,

talán valamelyik ősünké,

emléke ne legyen az enyészeté,

mert mindenki addig él,

míg valaki róla beszél.

Májusi cserebogár,

hová tűntél az idő vonalán?

*

Emlékszem, gyerekkoromban féltem a bogaraktól. A csimasztól is. Főleg, mivel így május környékén csak úgy nyüzsogtek a háztömbök között a levegőben. Rajzásuk jól kivehető volt, esténként, mikor felkapcsolták a villanyokat az utcán. Addigra igyekeztem hazaérni, mert bizony belekapaszkodtak a hajamba, ha gyanútlan sétámmal megzavartam őket, mikor elhaladtam a lámpatest alatt. Ilyenkor visítottam, mint a vett malac. Mert féltem. Hogy mitől? Fogalmam sincs. Rossz nevelés következményeként, azt hiszem. Hisz nem csak otthon, mindenhol azt láttam, hogy míg a fiúk előszeretettel tanulmányozzák az összes bogarat, csúszó-mászót, addig a lányok menekülnek előlük. A kis csimaszok pedig ügyes rejtőzködők is voltak. Ha nem a hajba kapaszkodtak, akkor a ruha redőibe elbújva jutottak be a lakásba. Kapucniba, táskába, tornazsákba elbújva... Otthon pedig anyám vitustáncot lejtve ugrált el velük az ablakig, vagy újsággal csapkodva igyekezett félelmét csillapítani. Nálunk minden, az ablakon vagy máshogy bejutó bogár ellenség volt. Szúnyog, légy, csimasz, stb, nem léphetett ( volna) be a lakásba. Betolakodó. Ez itt az ember lakótere, vegye tudomásul minden bogár! Személyes sértés volt a jelenlétük. S a gyerekek,( lányok), ezt átvették. Amit aztán több évtizedes kőkemény munkával tudnak csak megváltoztatni. Ma már csak a poloskák, tücskök, sáskák hozzák rám a frászt. Igaz, a pókokra is "haragszom" de csak a halójuk miatt. Amúgy már egészen megszoktam, hogy Gyurika minden reggel előmászik a szekrénysor végénél, hogy megnézze, élek e még. Ma nem kukkolt meg. Eskü, hiányzik...

Manapság lassan bogár sincs, nem hogy csimaszrajzás.  Ijesztő, elkeserítő.

Kedves naplóm!

( Egy hétfő)

*

Semmi bajom a hétfővel. Nem tudom, Brit tudósok kimutatták e, hogy köze lenne a szomorúsághoz. Valószínűleg igen.  Olvasom a neten, hogy kozmikus sugárzás, napkitörés, pólusváltás, szurilötty, irányított időjárás, negatív, rémisztgető média, stb, az oka a letargiának. Elhiszem, miért is kételkednék. Tapasztalataim szerint azonban nem illik leírni, ha valaki épp kedvetlen. Mert az nem erőt sugároz. S aki "gyenge", azt eltiporják. Pedig nincs olyan ember, akinek ne lenne mélypontja. Van, csak nem teszi közzé. Kozmetikázzák. Minden szép és jó. Aki nem hiszi, járjon utána. Mint a népmesében. Nem azt mondom, hogy világgá kell kürtölni, ha szomorúak vagyunk, de nekem szimpatikusabb az az ember, aki ki meri írni:állapota: szomorú. Persze  nem feltétlenül a facen kell ezt megosztani, mégis olyan emberi dolognak tartom. Az állapotra kapott lájkok, szívek valószínűleg nem sokat javítanak a posztoló közérzetén, mégis jobb, mint ha átnéznének rajta. Egy a fontos: csak akkor öleljen, szívecskézzen, lájkoljon, ha szívböl jön.

Saját "bölcsesség": A hétfő mindig hétfő marad, kivéve ha átlépsz egy időzónát.

Ui: Itt fúj a szél, amit én szeretek, nem tudom miért.

Átlagos hétfőt kívánok mindenkinek! Vagy jobbat...

Mint egy keselyű, húsodba tép,

a bánat ha engeded, szívedbe lép,

de jő egy kertész, ki gyomlálni kész,

s akkor megáll a tudomány és az ész.

Kedves naplóm!-Mikor világgá akartam menni.

*

Kb 9 éves lehettem, mikor a tévében futott az Alfa holdbázis című sorozat. Roppant kíváncsi voltam rá, de szüleim nem engedték, hogy megnézzem. Így cselhez kellett folyamodnom. Két, egymásba nyíló szobánk volt, a belső szoba volt a gyerekszoba. Nagy , 3 részre osztott, nyomott virágmintás üveggel. Na, ezen ugyan át nem láttam, de lenyomva a kilincset, az ajtórésen át, kukkolhattam a filmet. Vesztemre. Azóta majdnem 50 év telt el, de ma is emlékszem arra, amit láttam. Ma, visszakeresve, a Szörnyek karneválja 2 epizódott csíptem el. Félelmetes volt, akkor, gyerekfejjel. Hetekig nem aludtam. Szüleim persze észrevették, hogy leskelődöm, de hagyták. Pedagógia célzattal. Ezután messze elkerültem minden sci-fi filmet. Egy ideig." Hála" a netnek, ma már immunis vagyok e témára. Talán ez is volt egyesek célja. A közömbösség. Mert mára olyan szinten van propagálva a nem mindennapi, a furcsa, a különleges, hogyha repülő orkák hullanának alá az égből, az sem lenne szenzáció. 

*

Nem hihetsz a szemednek,

sem a fényes eszednek,

mert azt vetítenek az égre,         

ami a kifacsart elméjük meséje.

*

2024.01.31

Kép: saját