Perzsi.blogja (novella,vers ,elbeszélés)

(Perzsi.): Álmos hétfő reggelen

*

Álmos hétfő reggelen,

egy átlagos szerepben,

sír a főhős egy tetem felett,

miközben átnyúl a fejem mellett.

Csapó! Újra!-kiáltja a rendező,

de elfogyott a könny és a keszkenő,

a főhős helyet cserél a tetemmel,

s kiegyezünk a világegyetemmel.

2026.május.18

#Perzsi.

Nem ebbe a blogomba illik, de itt van a legtöbb követőm, s érdekelne

 a miértre a válasz. Az fb- n írtam egy négysoros verset , témája szerint a jövőbeli  esélyes pápáról. Kevés lájkot kapott, ami nem lep meg, már csak a téma miatt sem. Viszont egy személy azonnal lájkolta. Egy általam becsült személy, aki nem osztogat lájkokat, s nálam még sosem tette. Aztán csend. Majd egy másik személy, akinek a véleményére sokan adnak, a aki szintén szökőévente lájkol. Aztán egy színházi ember, aki szintén csínján bánik a jelekkel.. Én pedig azon töröm a fejem, mi ragadta meg őket, miért pont most lájkoltak? 

Köszönöm nekik.

Itt a vers, a renitens:

"Az egyház nem jótékonysági szervezet",

mondá egy megtévedt bíboros,

s ha miatta ont majd fehér füstöt a kémény,

megtudjuk mi igen, s mi nem ildomos.

* Az első sor végén eredetileg intêzmény szerepelt, nem szervezet. Erre rímelt a kémény.

Intézmény-kémény

A zene gyógyszer, táplálék, kapocs. Emberek, ( lények)  dimenziók , kultúrák között. A lenti zenére két napja bukkantam rá. ( Tracy Lawrence: I could use one) A hangok, érzések úgy hullámzanak benne, mint ahogyan a hegyi patak görgeti medrében az apró kavicsokat.

A víz sodrásában összekoccanó kavicsok,

súrlódnak s a kipattanó hangok,

milliónyi , ősi információt hordoznak,

miközben ők tovább sodródva csiszolódnak.

Anno az volt a bemutatkozó mondatom, a személyes profilomnál, hogy csiszolok és csiszolnak. 

Volt aki gúnyolódott rajtam ezért. Egyértelműen sebet akart ejteni rajtam. Ilyenkor tud gyógyítani a zene.

Csend van. Szomorú fátyolban,

valahol a távolban,

gyilkos fegyverek ropognak,

szívek torkokban dobognak,

a múlt beleolvad a mába,

egy név karcolódik a fába,

talán valamelyik ősünké,

emléke ne legyen az enyészeté,

mert mindenki addig él,

míg valaki róla beszél.

Májusi cserebogár,

hová tűntél az idő vonalán?

*

Emlékszem, gyerekkoromban féltem a bogaraktól. A csimasztól is. Főleg, mivel így május környékén csak úgy nyüzsogtek a háztömbök között a levegőben. Rajzásuk jól kivehető volt, esténként, mikor felkapcsolták a villanyokat az utcán. Addigra igyekeztem hazaérni, mert bizony belekapaszkodtak a hajamba, ha gyanútlan sétámmal megzavartam őket, mikor elhaladtam a lámpatest alatt. Ilyenkor visítottam, mint a vett malac. Mert féltem. Hogy mitől? Fogalmam sincs. Rossz nevelés következményeként, azt hiszem. Hisz nem csak otthon, mindenhol azt láttam, hogy míg a fiúk előszeretettel tanulmányozzák az összes bogarat, csúszó-mászót, addig a lányok menekülnek előlük. A kis csimaszok pedig ügyes rejtőzködők is voltak. Ha nem a hajba kapaszkodtak, akkor a ruha redőibe elbújva jutottak be a lakásba. Kapucniba, táskába, tornazsákba elbújva... Otthon pedig anyám vitustáncot lejtve ugrált el velük az ablakig, vagy újsággal csapkodva igyekezett félelmét csillapítani. Nálunk minden, az ablakon vagy máshogy bejutó bogár ellenség volt. Szúnyog, légy, csimasz, stb, nem léphetett ( volna) be a lakásba. Betolakodó. Ez itt az ember lakótere, vegye tudomásul minden bogár! Személyes sértés volt a jelenlétük. S a gyerekek,( lányok), ezt átvették. Amit aztán több évtizedes kőkemény munkával tudnak csak megváltoztatni. Ma már csak a poloskák, tücskök, sáskák hozzák rám a frászt. Igaz, a pókokra is "haragszom" de csak a halójuk miatt. Amúgy már egészen megszoktam, hogy Gyurika minden reggel előmászik a szekrénysor végénél, hogy megnézze, élek e még. Ma nem kukkolt meg. Eskü, hiányzik...

Manapság lassan bogár sincs, nem hogy csimaszrajzás.  Ijesztő, elkeserítő.