Perzsi.blogja (novella,vers ,elbeszélés)

Könnytündér : A varázslatos hógömb

*

A telefon hosszan  csöngött. Bea kelletlenül nyúlt utána. Halló Beuskám! Itt Tilda! Csak érdeklődöm, minden rendben van? Este hiába vártam a videóhívásodat! Nem, nincs minden rendben!- pityeredett el Bea. Petike rosszul van. Az orvos azt mondta, csak a szokásos téli nyavalya, de majdnem 39 fokos láza van! Alig tudom ágyban tartani, tudja, hogy jöttök, s alig várja! Félek, hogyha nem fekszi ki a nyavaját, szövödménye lesz. S mi van ha titeket is megfertőz? Jaj, ez a karácsonyi jövés-menés idegörlő! -csúszott ki Bea száján, majd rögvest elpirult. Ne haragudj! Tudod, hogy szeretlek benneteket, de most nagyon fáradt vagyok! Ne aggódj!-felelte Tilda. Észre sem fogsz minket venni! Én majd elleszek Petikével, a többiek meg bevackolnak a kis házba, a nővéredék meg meghúzzák magukat az emeleten. Ha megvetted a nyersanyagokat, mi mindent megfőzünk, sütünk, te pedig pihensz. Na hisz!-sóhajtott fel Bea beletörődve. Férjének és neki két testvére van, mindenki külföldön lakik, s sajnos csak karácsonykor jönnek össze. Hol ennél, hol annál. Idén Beáek a sorosak, s lemondani nem lehet, hisz Ausztrália és Canada messze van, a repülőjegy sem olcsó. Na de egy beteg gyerek mellé 16 fő az sok. Egy is sok. Bea ideges volt. Másnap aztán egymás után érkeztek a vendégek, akik igyekeztek lábujjhegyen közlekedni. Tilda halkan nyitott be a földszinten lévő könyvtárszobába, mely egyben a ház urának a dolgozószobája is volt. Petike itt volt elkülönítve a családtól, a gyógyulás reményében. Kis arca pirosan lángolt, homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek. Vállára apja csíkos fürdőköpenye volt terítve, amit átjár az ismerős arcszesz illata. Ezt Peti nagyon szerette, titokban néha csepegtetett a ruhájára. Tilda néni! - kiáltott fel, mosollyal az arcán. Nagyon szerette ezt a nagynénjét, akivel mindig megértették egymást. Petyuska! Kis kengurubébim!- sikkantott Tilda. Mit hallok? Beteg vagy?  No majd én főzök neked kengurulevest és lajhárpörköltet!-viccelődőtt mosolyogva. Peti hangosan nevetett, majd fuldokolva köhögni kezdett. Mikor Ausztráliában nyaralt Tilda néniéknél, a húslevest hívták kengurulevesnek, és a csirkepörkölt volt a lajhárpörkölt. Aztán főzök neked csodateát, s két-három nap múlva kutya bajod sem lesz! Kora este lett, mite Tilda kész lett az étkekkel. Peti azonban alig evett valamit. Így nem fogsz meggyógyulni, s hogyan állunk majd Szenteste együtt a fa alatt?-kérdezte Tilda. Inkább a csodateát innám meg!-felelte Peti. Jó, máris hozom!-felelte élénken a nagynéni. De Peti abból is alig ivott. Kössünk üzletet Petyuskám! Ha megiszod ezt az akácmézes, citromos hagymateát, akkor kapsz meglepetést mellé! Csináltam.neked karamellából golyót, és kibontjuk az egyik ajándékod is! Hurrá! -ujjongott a kisfiú, aki egészen izgatott lett. De nem árulhatod el a többieknek!-szólt Tilda. Oké, oké, nem fogom! Izgatottan tépte le a díszes csomagolást az ajándékról, ami alatt egy régi, kopottas hógömb rejtőzött. Műanyagból készült, tele volt karccal. Közepén egy színefakult vár féleség rejtőzött, magas, hegyes tornyokkal. Körülötte pedig hatalmas, hungarocelből készült hópelyhekkel. Ormótlan egy darab volt a mai, finom, aprólékos gonddal készített hógömbök mellett. Mégis volt valami rejtélyes, valami varázslatos benne. Kint már esteledett, ezért bent Tilda felkapcsolta a pici zöld asztali lámpát, s elé tette a hógömböt. Petike szájtátva nézte, s egyszer csak felkiáltott. Tildus, mozog benne valami! Tilda szája huncut mosolyra húzódott. Ugye? De pszt, ezt nem mondhatod el senkinek! Mesélek valamit, amíg te megiszod a hagymateát. Peti mohón kapott a csésze után. Egészen elfelejtette, hogy nem is szereti a hagymateát, buzgón szürcsölgette. Tilda pedig mesélni kezdett. Mikor kicsi voltam,  egyik karácsonykor én is lebetegedtem. Akkor kaptam tántitól ezt a gömböt. A láztól nem tudtam aludni, így egész éjjel a gömböt figyeltem. Egyszer csak azt láttam, hogy apró lények repkednek benne. Elő vettem a nagyítómat, s úgy figyeltem. Addig-addig néztem, míg észrevettem, hogy kis tündérek repkednek benne. Pici szárnyukkal gyorsan verdestek, mint a madarak, hogy a levegőben maradjanak, le ne zuhanjanak. Ők laktak a gömbben lévő vár felső emeletén, míg az alsó szinten a manók tanyáztak. A tündérek közt volt egy különleges,  pici lánytündér, aki azért volt felelős, hogy ahol sírnak a gyerekek, ott felszárítsa a könnyeket. Ő volt a könnytündér. Segédje egy kövér, köpcös tündér volt, akit ha egy gyerek észrevett, azonnal mosolyogni kezdett. A kis köpcös tündér,akit guruljkának hívtak,  ugyanis alig tudott repülni, nehezen bírta a nagy hasát a levegőben tartani. Folyton le akart zuhanni, így imbolyogva repült csak. Minden lény, tündér, manó egyaránt bujdokolt, mert nem akarták, hogy fény derüljön a létezésükre. Ha egy gyerek mégis rájött, hogy  léteznek, hogy a hógömbben laknak, ahhoz minden karácsonykor el kellett jönniük, s megmutatkozniuk. Így most már Petihez is. Peti ettől különlegesnek érezte magát. Van egy titka! Tudja kik laknak a hógömbben! Az izgalomtól, fáradtságtól, elálmosodott, s mély álomba szenderült. Reggel aztán nyoma sem volt a lázának! Tilda alig tudta visszatartani, hogy futkosni kezdjen. Hékás! Csak lassan! Ma még ágyban maradsz, teázol, mesét nézünk, kenguru levest eszünk lajhárpörkölttel és csigatésztával, és holnap segíthesz feldíszíteni a fát. Megegyeztünk?-kérdezte Tilda vidáman. Meg,meg!-suttogta Peti. Renden, de ne feledd, a hógömbben lakó tündérekről, manókról nem szólhatsz senkinek, csak akkor, ha eljön az ideje!

Peti pedig egy biccentéssel jelezte, Tilda megbízhat benne.

A hógömb azóta is az éjjeliszekrényen pihen, halványzöld fénye beragyogja a szobát.

Másnap reggel, egészen korán, a lányok izgatottan ugràltak az ágyon. Keltsük fel anyát!-javasolta Lili. Ne, meg ne, mérges lesz!-csicseregte Merci. Az én anyukám mindig azt kéri, ha hétvégén korán ébredek, akkor játsszak csendben, s hagyjam őt, hogy kipihenhesse magát, hiszen olyan sokat dolgozik egész héten! Igen, nálunk is ez van, de én ilyenkor nem játszok, hanem reggelit csinálok titokban a szüleimnek, hiszen már eleg nagy vagyok hozzá öt évesen!-mondta nekik Mia. Ez jó ötlet, tegyük mi is ezt!-kontrázott rá Lili. Óvatosan kisettenkedtek a konyhába, és munkához láttak. Vettek elő bagetteket, mézet, vajat, és egy tánýérra helyezve az asztalra tették. Mellé egy másik tányérra zöldpaprikát, paradicsomot és felvágottat tettek. Bekapcsolták a vízforralót, hogy teavizet készítsenek, bár Lili tudta, ennek nem fog örülni az anyukája, mert felügyelet nélkül nem nyúlhat árammal működő tárgyakhoz. Sok szép, színes virágokkal díszített bögrékbe teafiltereket tettek, és egy nagy kancsóba kiöntötték a tejet a dobozból. Mire elkészültek, a bejárati ajtó felöl kulcszörgést hallottak. Megérkezett Lili apukája, Gyula is, s meglepett mosolyra húzta a száját. Nahát!Én azt hittem, egy lányom van, de itt hármat latok! Jaj apa, de tréfás kedvedben vagy! Hisz tudod, hogy ők a szomszédból a barátnőim!-felelte Lili. Persze , hogy tudom! Ha jól látom, itt aludtak.- intett a fejével apa a pizsamákra. Miben mesterkedtek? - kérdezte kíváncsian. Ja, már látom is! Meglepireggeli! Nagyon szép ez tőletek lányok! De nézzétek csak! A lenti pékség a ház aljában már nyitva van. Hoztam friss croissant, csokisat is,és pizzástekercseket! Épp elég lesz mindannyiunknak! Hogy ez nekünk miért nem jutott az eszünkbe!-néztek össze a lányok. A lenti pékség... Jó, hogy nem mentetek le, anyád tudta nélkül Lili.Tudod, hogy mindig tudnunk kell, hogy hol vagy!-szólt Gyula, az apa! Erre a mondatra érkezett meg Dia anya a konyhába. Pár pillanatig nézte a megterített asztalt, a reggelit, és könnyes szemmel mosolygott. Köszönöm nektek ezt a meglepetést!-suttogta elérzékenyülve.Reggelizés közben megbeszélték, hol fogják keresni Mimóza cicát. Mikor mindenki jóllakott, megmosakodtak, felöltöztek, és útnak indultak. Kivéve Gyula apát, aki lefeküdt aludni, mert az éjjeles műszak alatt igen elfáradt.

A lépcsőházban Mici néni mar türelmetlenül toporgott. De jó, hogy itt a csapat! Nélkületek nem mertem elindulni!-mondta idegesen. Siessünk, ki tudja mióta nem evett szegény cicusom, s lehet, meg is sérült!-aggódott szegény öreg néni. A padlástól indultak el, úgy haladtak sorban lefelé, de csak nem jött elő Mimóza , semmilyen hívó szóra. Kint az utcán a bérház előtt aztán nyomra akadtak. A pékség ajtaja nyitva állt, szellőztettek éppen. Ínycsiklandozó illatok szálltak ki az utcára. Beléptek, hogy érdeklődjenek az eladótól, latta e az eltűnt cicust, de sajnos a válasz annyi volt, hogy nem. Ekkor,  az egyik ott álldogáló férfi, akinek a ruhája csupa fehér volt, megszólalt. Nem ismertek meg engem kislányok? Én vagyok a tejes Berci a szomszéd boltból! Ó, tényleg!-kiáltott fel Lili. A szemben lévő házban, tudjátok, aminek a tetején van egy szélkakas, él egy bácsi, a Géza bácsi. Jó nagy lakása van, sok cica elfér benne. Őt a nyáron baleset érte, és mind a hét cicáját elvitték, mert hetekig egyedül éltek, ennivaló nélkül. Egy cicája el tudott szökni, mikor a többieket az autóba tették az állatmentők, a kis szürke fiúcica, akinek olyan különleges neve van. Mi is az, mi is a neve... Megvan! Tekegolyó! Tessék?-pislogtak a kislányok. Hogy lehet ilyen neve egy cicának? Nem tudom, kérdezzétek meg Géza bácsit. Én szoktam felvinni neki minden reggel a tejet, és a cicának is, meg a pékségből is a sütijét. Mostanában több tejet kér a bacsi mindennap, hátha tud valamit. Dia anya megköszönte Berci kedvességét, majd kézenfogta a lányokat, és átkeltek a zebrán a túloldalra. Annak a háznak az aljában egy cukrászda üzemelt, s a kirakatában sok habos sütemény hívogatta az arra járókat, hogy térjenek be az üzletbe. De kislányok! Nem ezért jöttünk, pénz sincs nálam, és most reggeliztünk!-szólt Dia. Anya, menjünk be egy kicsit!-esdekelt Lili! Valami ajándékot úgyis vinni kell a bácsinak!-mondta rafináltan a kislány. Rendben!-adta be a derekát Dia. Bent aztán megtudták, hogy Géza bácsi a cukrászda törzsvendége, minden vasárnap ebéd után itt fogyaszt el egy szelet tortát, általában diótortát, mert az a kedvence. Mára is félretetetett egy szeletet. Na, ez pont jókor jön!-sóhajtottak a lányok, és becsomagoltatták a tortát, amit Dia kivételesen bankkártyával fizetett ki. Útbaigazítás után izgatottan mentek fel a legfelső szintre, mert ott lakott a bácsi. Kopogtattak, de nem nyílt ki az ajtó. Újra és újra próbálkoztak, de csak nem nyílt ki az ajtó. Már majdnem feladták, mikor hallották, hogy valaki halkan elhúzza a biztonsági láncot. Géza bácsi kócos feje bukkant fel az ajtórésben. Tessék! Kit keresnek? -szólt ki mogorván. Nagy orra vörös volt, szeme dagadt, hangja fátyolos. Mi Géza bácsit keressük!-Mici néni cicája eltűnt. Mimóza. Vöröses bundájú, csodaszép cica. Nem tetszett látni? Nem láttam! Nekem már csak egy szürke cicám van, a többieket elvitték!-morogta, és becsapta az ajtót a döbbent társaság előtt. Mici néni sírvafakadt. Tudtam, hogy nem lesz meg az én szépségem!-szipogta hangosan. Szomorúan indultak lefelé a lépcsőn, két oldalról támogatták Mici nénit. Hazaérvén vették észre, hogy a diótortát át sem adták a bácsinak. Sebaj, Mici nénire is ráfér most egy jó süti!-mondták együtt, kórusban. Ne búsuljon Mici néni, csinálunk plakátokat, és délután kiragasztjuk az oszlopokra a környéken!-mondta Dia anya, azzal elköszöntek a nénitől. Hazamentek,elköszöntek Lili barátnőitől is, és  Dia csinált gyorsan egy kis zöldbabfőzeléket fasírttal. A jó illatokra apa is felébredt, így hárman együtt megebédeltek, és nekiláttak plakátokat, szórólapokat gyártani. Már a délután fele is eltelt, mire elkészültek vele. Felöltöztek, bekopogtak a kislányokért a szomszédokba, és elindultak. Mici nénit most otthon hagyták a fájós lába miatt. Elindultak a lépcsőn lefelé, és megpillantották Géza bácsit, aki egy rongykupacot szorongatott a karjában. Mikor meglátta a lányokat, fülig pirult. Ne haragudjatok rám! Nem mondtam igazat nektek délelőtt! Nálam volt a cica, a Mimóza. Csak tudjátok, mikor a nyár végén hazaengedtek a kórházból, annyira magányos voltam. Napokig egyedül, mire az én megmaradt cicám Tekegolyó elő mert bújni a mosókonyhából az ismerős otthoni zajokra. Teljesen megváltozott, hiányzott neki a többi cica,akiket elvittek, míg nem voltam otthon. Ők kimásztak a konyhaablakon, a környéken kunyeráltak ennivalót, s valaki ezt bejelentette az állatvédőknek. Azok kijöttek, és befogták őket, kivéve Tekegolyót, aki elfutott. Aztán napokkal ezelőtt megláttam ezt a kis vörös cicát. A cukrászda előtti kukában bújkált, élelmet keresett. Magamhoz vettem, és azóta nálunk van. Vörinek neveztem el, de már tudom, hogy Mimóza. Tekegolyó is örült neki, én is. Nem akartam visszaadni, de aztán hallottam, hogyan sír a néni az elveszett cica miatt, hát visszahoztam. Az itteni tejboltos mondta meg, hogy hol találom Mici nénit. Hoztam ajándékba tejet, meg süteményeket.-mondta még mindig pirulva a bácsi. Hogy fog örülni Mici néni!-örvendeztek a lányok, majd felkísérték Géza bácsit a nénihez. Volt nagy öröm, mikor Mici néni meglátta a cicáját! Percekig meg sem tudott szólalni, csak ölelte és ölelte a kus szőrmókot. Végül behívta magához az egész csapatot. Bent Géza bácsi neki is elmesélte, hogyan került hozzá Mimóza, majd egy bocsánatkérés után szomorúan nézett maga elé. Mi a baj? -kérdezte Mici néni, miközben kis desszertes tányérokon felszolgálta a kapott tortaszeleteket. Miközben falatoztak, Géza bácsi elmondta, hogy költöznie kell. Kell, pedig úgy érezte , ebben a cicamentő társaságban, a lányokban, Diában és Mici néniben barátokra lelt. Nagy nekem az a lakás. Három szoba és hall, meg még egy hálószoba is. Nagy fürdővel, konyhával. És most már csak egy cicával. Megoldjuk, ne aggódjon bácsi!-lelkendeztek a lányok, és segítségkérően néztek Diára. Dia azonban a fejét rázta. De hiszen még mi is új lakók vagyunk itt!-kiáltott fel kétségbeesetten. Én viszont lehet, hogy tudok segíteni!-mosolygott Mici néni. Az alattam lakó család is költözne, nekik kicsi a lakás. Holnap beszélek velük, s ha benne vannak, meg lehet oldani a cserét. Ott két szobával kisebb a lakás. Így ábrándoztak, tervezgettek, míg be nem sötétedett. Akkor a bácsi elköszönt, a lányok pedig kikísérték, hiszen őket is várták haza. Elmenőben még kíváncsian megkérdezték: de miért lett Tekegolyó a neve Géza bácsi cicájának? No azt majd elmesélem, ha sikerül ebbe a házba költöznöm. -mosolygott a bajsza alatt a bácsi.

Folytatása következik.

Lili! Ideje hazajönnöd!Vacsora, fürdés, lefekvés!-kiáltott ki a lépcsőházba Dia. Mindjár telefonál apa is! Halk, elfojtott kuncogás volt csak a válasz. Dia nagyot sóhajtott. Biztosan megint a padlásfeljárónál bújtak el. A három grácia.Lili, és két barátnője, Merci és Mia. Ők hárman voltak egykorú gyerekek a házban, ahova szinte egyidőben, tavasszal költöztek be. A ház régi volt, kétszintes, azaz a magasföldszinttel együtt három emelettel büszkélkedhetett. Büszkélkedhetett volna, ha lett volna mivel. De ütött-kopott külseje, régies ódonsága miatt inkább félelmetesnek tartották a gyerekek. Ritkán mertek felnőtt nélkül a lépcsőházban játszani. A ház recsegett-ropogott, furcsán sóhajtozott, és sokszor bűzlött is. Bizony! A nem szeretem ételek, a kelkáposztafőzelék, a tökfőzelék, a sárgaborsó szaga nem volt a gyerekek orrának való. S a krahácsolások! A vékony ajtókon átszűrődő köhintések, nyögések, apró sikolyok ijesztőek voltak, főleg a gyerekeknek. Lili!Nem szólok még egyszer!-kiáltotta Dia. De anya! Jöhetnek a lányok is? Aludhatunk együtt?-fogta könyörgőre a kislány. Miért is ne lehetne? János, az apa , úgyis csak reggel 9 óra felé ér haza, addigra a reggelivel is végezni fognak. Péntek van, nincs akadálya. Csak kérdezzétek meg a többi anyukát-szólt ki Dia, majd megterítette az asztalt a vacsorához. A lányok hamarosan meg is érkeztek, s jó étvággyal megvacsoráztak, méghozzá bőségesen. A fürdőszobában aztán gyorsan megfürödtek, elpilledve a vacsorától, mégis izgatottan. Dia esti mesét ígért nekik, egy igazi, valós történetet. Nem tévémesét, nem mesekönyvből, hanem fejből, és igazat! Ezt szerették a legjobban.  Bevackolták magukat a jó meleg takaró alá, és csillogó szemmel néztek Diára, Lili anyukájára. 

Az úgy történt, kezdte Dia, de ekkor kopogtattak. A lányok húzták a szájukat, fintorogtak, de kénytelenek voltak várni. Dia ajtót nyitott, miközben a 3 lány óvatosan leskelődött a szobaajtó mögött. Legnagyobb megdöbbenésükre az egyik idős szomszédnéni állt az ajtóban, botjára támaszkodva. Látszott, hogy nagyon szomorú, és , hogy sírt is. Kedveském! Nem látták a cicámat? Vörös bundájú, csodaszép cica, nekem legalábbis az. Még nem nagyon öreg, csak 5 éves, és eddig sosem hagyta el a lakást!-pityergett a néni.Tessék bejönni!-hívta kedvesen Dia, a szomszédot. A néni zavartan toporgott. Nem is tudom, nem szoktam én szomszédolni... De kérem, jöjjön be, kihűl a lakás, és megfáznak a lányok! Ez hatott, a néni most bélépett a lakásba. Nahát! Három lánya van? Ikrek? De aranyosak!-sorolta egyszuszra a matróna. Dehogy! Egy az enyém, mutatott Lilire, kettő pedig vendég. Ők is a házban laknak! Sziasztok kislányok, én Mici néni vagyok. Nem láttátok a cicámat? 5 éves, és Mimózának hívják! Mi is 5 évesek vagyunk! -ujjongtak a lányok. Lehet ugyanakkor van a születésnapunk? Nem, nem láttuk a cicát. Tessék leülni Mici néni, s mindent elmondani!- invitálták mindannyian. Jól van. Elmesélem, hogyan került hozzám Mimóza.-mondta könnyes szemmel a néni.Nem akartam a lakásba semmilyen állatot, még papagájt, de halat sem. Nehezen mozgok, és egy állat után sokat kell takarítani. De öt éve, azon az estén... merengett el Micike. Egy műtétről hozott haza a betegszállító mentő, s mikor beszálltam a járműbe, valahogyan besurranhatott a cica is. Nem mozgott, nem nyávogott, ezért csak itthon, mikor pakoltam ki a bőröndömet, vettem észre. Épp a szennyest pakoltam a mosógépbe, mikor azt vettem észre, hogy mozog a ruhakupac! Először nagyon megijedtem, de aztán egy ruhafogassal átkutatram a ruhákat. És ott leltem egy tündéri vőrös bundájú pici cicát! Szegény nagyon meg lehetett ijedve, mert meg sem mozdult, csak nézett rám könyörgően.Óvatosan kiemeltem a mosógépből, s a konyhakőre tettem. Remegett minden ízében. Mivel akkor jöttem haza a kórhazból, üres volt a hűtőm. Mit adjak neki?Ezen járt az agyam, míg eszembe nem jutott, hogy a kórházban, eljövetel előtt odaadták az aznapi vacsorámat is. Megnéztem, és képzeljétek, szerencsénk volt! A zsömle mellé tettek joghurtot és májkrémet is! Akkor most osztozunk cica!-suttogtam boldogan. Enyém a zsömle, tiéd a májkrém. A joghurtot reggel kapod meg, aztán csak jön valaki, aki bevásárol! De azért ne bízd el magad, keresek gazdit neked. Én már öreg vagyok hozzád! Másnap reggel felhívtam a mentősöket, akik nem tudtak a cicáról. Állították, hogy nem az övék. De akkor kié? Napok teltek el kitartó nyomozással, mígnem jó 10 nap múlva kopogtatott az egyik mentős az ajtómon. Megvan a cica gazdája, azaz volt gazdája! Egy kertes házból szökött ki a pici cica, a portásunk meg a mentőállomásra szoktatta azzal, hogy folyton etette. A néninek nem kell a cicus? Mert ha nem, akkor a menhelyre kell vinnem. Még 5 testvére van, s a gazdája csak kettőt akar megtartani. Mici néni a fejét rázta. Nem aranyoskám! Nem tudok utána takarítani, meg nem is való a tömblakásba. Mentős Ricsi furcsán nézte Mici nénit, de nem szólt semmit. Ölbe kapta a csöpp állatot, és elindult lefelé. Még az első lépcsőig sem ért, mikor a néni utánakiálltott. Ne vigye el! Kérem! De hogyan fogom gondozni? Majd segítek eleinte.-mondta fülig érő szájjal Ricsi. Hozok neki almot, pórázt, hordozót. Az öcsémék cicája után maradt meg. S Ricsi betartotta a szavát. Este, a munkája végeztével mindent hozott, sőt még szafaládét is, és tejet is. A következő napok ismerkedéssel teltek. A cica annyira félős volt, hogy enni is alig akart előbújni a szekrény mögül. Ezért kapta a Mimóza nevet. Még simogatáskor is összegömbölyödött, mert nem szerette, ha hozzá érnek. Sok gond volt vele. Mici néni nem tudta kivinni a lakásból még a hordozóban sem, így az oltások miatt az állatorvosnak házhoz kellett jönni, s ez bizony sok pénzbe került. Sokba, pedig Ricsi mentős ebben is segített, de hát minden pénzbe került. Ennek ellenére minden megoldódott, egészen addig, míg Ricsi el nem költözött. Külföldre ment, igaz csak két évre, de azóta Mici néni kénytelen bevásárolni cicusnak. Lassan mozgok már, fájnak a csontjaim. Miután  felhúzom a cipőm, hogy be ne melegedjek, mindig kinyitom a lakás ajtaját, míg a kabátomat felveszem. Így történt ez délelőtt is. Mimóza sosem hagyta el a lakást, fél, nem szökdösik el. Most mégis eltűnt.-sírta el magát Micike. Majd segítünk megkeresni, ne tessék aggódni!-ajánlotta fel Dia, s a lányok helyeslően bólogattak. Már késő van, nem zavarok tovább.- mondta Mici néni, s integetve búcsúzott el a lányoktól. Dia kikísérte, váltott még vele pár szót, majd leült az ágy szélére. Na lányok ez szerintem jobb volt, mint egy mese, mára elég is ennyi!-szólt határozottan. Igen, csak ez nem mese, és szomorú. De holnap tényleg megkeressük Mimózát? -érdeklődtek izgatottan a lányok. Igen, de most alvás! Pár percig még hallotta, hogyan pusmognak a lányok, de aztán végre minden elcsendesült.

Folytatása következik

Hosszasan, rekedten berregett a csengő. Bimbi az ajtóhoz sietett. Jó barátja, Sanci jött látogatóba, azaz... A kezében egy hatalmas vödröt tartott, mely földig húzta a kezét. Erősen lihegett. Mit hoztál?- érdeklődött Bimbi, majd kíváncsian a vödörbe lesett. Szája nyitva maradt a meglepetéstől. Látta már sokszor  Gyurcit, a teknőst, de elképzelni sem tudta, miért hozta ide Sanci. Megsétáltatod?-kérdezte viccelődve, de barátja arcát látva elhallgatott. Sanci kivörösödött arccal nézett rá. Titkolni sem tudta, hogy pár perce sírt. Mi baj van?-kérdezte Bimbi. Anyu nem engedi, hogy tovább nálunk maradjon Gyurci. Kinőtte az akváriumot, hetek óta a fürdőkádban él. Nem jó neki sem, nekünk sem. S jó ideje a szomszédok segítségével tudunk csak neki eledelt venni. Agyonetettétek, azért nőtt ekkorára. Lehet, de egy horgász azt mondta, hogy a halkereskedésben becsaptak, mikor Gyurcit megvettük. Azt mondta az eladó, ékszerteknős, nem fog nagyra nőni. De 2 év alatt hatalmas lett. A fejétől a lábáig majdnem egy méter.  Ez bizony mocsáriteknős, és tovább fog nőni.Nemrég mértem meg.- szólt szemlesütve Sanci. Gyere be!-mondta Bumbi.  Nálatok maradhat? Csak 1-2 napra?- kérdezte reménykedve Sancika. Persze!-csillant fel Bumbi szeme. Van három ékszerteknősöm, elfér itt a negyedik is! Sanci arca felderült. Jaj de jó! Akkor majd jövök érte, valamikor!-mondta gyorsan, és már ott sem volt. Bumbi öröme azonban nem tartott sokáig. Mikor Lizzi, az anya hazaérkezett, minden megváltozott. Kié ez az állat? S miért van itt?-kérdezte gyanútlanul. Mikor megtudta, miszerint pár napig ittmarad, kifakadt: mégis, hogy képzelitek ezt? Meg sem kérdeztetek! És az sem  tűnt fel nektek, hogy ezekben a tömbházakban ugyanakkora a kád mindenhol? Itt nem maradhat!-szólt határozottan, majd telefonált Sanci anyukájának. Hamar kiderült, Sanci füllentett. Azt mondta otthon, hogy Gyurcit sikerült végleg elajándékoznia. Turpisság ide vagy oda, a teknős hazakerült. A következő napok őrült keresgélésben teltek, de senkinek nem kellett a nagyra nőtt páncélos. Letörten, szomorúan pihentek meg egy pénteki nap délutánján Bumbiéknál. Ekkor Lizzinek remek ötlete támadt. Telefonáljunk be a rádióba! Hátha bemondják, hogy gazdit keresünk, és sikerrel is járhatunk! Így tettek, s lássatok csodát, estefelé jelentkezett egy férfi. A város szélén lakott, nagy kertje volt, kis tóval, amit maga készített. Szombaton reggel már el is vitte Gyurcit. Az öröm azonban nem volt felhőtlen. A gyerekek cukkolni kezdték Sancit. Biztos nem is a tóba engedi, teknőslevest főz belőle! Az jó drága, és finom is! Körbebiciklizték az elkeseredett Sancit, miközben hangosan kiabáltak: teknősleves, teknősleves! A kegyetlenkedésnek a házban lakó idős szomszéd vetett véget. Gyere, felhívjuk a befogadó bácsit. Felhívták, megtudták, hogy Gyurci kicsit meg van szeppenve az új helytől, de remekül érzi magát.

A tó vize kellemesen meleg volt. Gyurci mégis el volt keseredve. Két napja tette ki itt a magas , sovány férfi, aki Sancitól átvette. Ne haragudj pajti! Én most hosszabb időre elutazom, s a szomszédaim nem mindig tudnak figyelni rád! Itt jó helyed lesz, hidd el! Látod ott azt a nagy, magas szürke monstrumot? Az az erőmű. Ebbe a tóba löki hűlni a vizét, majd visszaszivattyúzza! Sosem fog befagyni a víz, még a leghidegebb időben sem, és mindig van benne bőségesen hal. A horgászok is ide járnak halért. Lesz mit enned, tied az egész tó! Csak a szivattyú közelébe ne menj!-intett hátra a hórihorgas férfi, majd eltűnt. Gyurci bánatos lett. Mit nekem hal, mit nekem szabadság, ha egyedül vagyok!-búslakodott hangosan. Lám, a halak is menekülnek előlem! Fogalmuk sincs, hogy sosem vadásztam még! Azt sem tudom, hogyan kell! Napok teltek el így, búslakodva, s egy árva falat nem csúszott le a torkán. Voltak ugyan apróbb élőlények, és a horgászok is dobáltak be húsdarabokat csalinak a halak számára, azonban ez kevés volt Gyurcinak. Végső elkeseredésében felfedező útra indult, hátha talál valami élelmet, és elhatározta, keres magának egy kis sarkot, amit kinevezhet otthonának. Lassan úszott, takarékoskodott az erejével. Egyszer csak egy zúgó hangra figyelt fel. Nem volt félelemérzete, viszont kíváncsi volt, de nagyon. Közelebb úszott. Túl közel, mert egyszer csak azt érezte, szívja a víz. Forgott, pörgött maga körül, és hiába kapálózott, már nem szabadult. Ijedten húzta be fejét és lábait a páncéljába. Percekig mozdulatlan maradt. A víz hirtelen lehűlt körülötte. Óvatosan kikandikált a páncélból, és egy vízzel teli teremben találta magát. A medence szélén emberek mászkáltak, hangosan beszélgettek. Az egyik, sárgaruhás, felkiáltott: nézzétek egy nagy teknős! Hogy jutott be? Biztosan a szivattyú segitségével.-szólt a társa. Csoda, hogy túlélte! Mit csináljunk vele? Semmit.-felelte a sárgaruhás. Túl nagy ahhoz, hogy gazdát találjunk neki. A szivattyú melleti  régi, használaton kívüli medencében eléldegélhet. Majd néha hozunk neki ennivalót, míg meg nem tanul vadászni. Ezek a kidobott teknősök maguktól életképtelenek. Ez itt nagy, még csak-csak fog vadászni. De a pici ékszerteknősök! Újabban megint tele van velük a tó. Minden karácsony után idedobnak párat, amit otthon meguntak, és már nem kell. Így meg veszélybe kerülnek a halak. A horgászok is tehetetlenek.Hiába van kint a tábla, hogy tilos a tóba teknőst dobni! Na, menjünk, majd kitaláljuk mit tegyünk!- mondta az erőmű dolgozója, és magára hagyták Gyurcit, aki megszeppenve úszkált le és fel. Nem értette, mit mondanak az emberek, de érezte, az ő sorsáról döntöttek. Éhes volt, fáradt, és fázott is. Ahogyan ott körbe-körbe úszkált, felfedezett egy sötét barlangfélét, ami inkább egy alagútra hasonlított. Óvatosan bedugta a fejét a homályos vízbe, majd a következő pillanatban már a meleg tóban találta magát. Hogy kerültem ide?-csodálkozott pislogva. Addig , addig úszkált, míg meg nem találta azt a helyet, ami nemrég beszippantotta. Odaúszott, és hopp! Máris megint a hideg vizű medencében volt. Ezt még párszor kipróbálta, mert élvezte, hogy ki-be tud úszkálni a tó, és az erőműi medence között. Fogalma sem volt, hogy ez mennyire veszélyes. Másnap, bent a medencében ennivaló várta. Mohón habzsolt, végre az életkedve is visszatért.  Evés után, a tegnap tanult mutatványával szórakoztatta az erőmű dolgozóit.A sárgaruhás, mikor meglátta, mit művel Gyurci, megijedt.  Ó, te buta nagy teknős! Ha nem hagyod ezt abba, fel fognak aprítani a keverőlapátok! Majd meglátod! - kiáltott mérgesen, és hadonászni kezdett. Gyurci először nem értette, mit akar a munkás, majd hosszas mutogatás után mégis rájött. Ott, ahol kijön a tóba etetés után, ott is kell visszaúszni! Ott nincsenek lapátok. Jó, jó, gondolta a teknős, de az olyan unalmas...  Mégis szótfogadott, hiszen olyan kedvesek, mindig hoznak enni.Így teltek a hetek, hónapok, s lassan kitavaszodott. Egyre több időt töltött a tóban, ahol meglepetésére több pici teknőssel találkozott. Lesoványodva, búskomoran lapultak a tó fenekén, álcázva magukat. Gyurci megsajnálta őket. Gyertek utánam!-intett, s a csapat élére úszva, a lepukkant medencéjéhez vezette őket.  Reggel a sárgaruhás hozta a szokásos teknőseledelt. Meglepve, és szomorúan nézte Gyurci új barátait. Nézd csak!-mutatta a másik dolgozónak.Ahogyan sejtettük, kidobtak még télen pár kis páncélost. Ha jól számolom épp tizen vannak. Ennivaló, és hely jut nekik, de mégis szörnyű, hogy csak úgy kidobják őket, mint valami szemetet! Minek vesznek az ilyen emberek állatot? Ők is éreznek. Fáznak, éheznek, fáj nekik, hisz élőlények, nem plüssállatok!- háborodott fel a sárgaruhás.

Azon a tavaszi napon hétágra sütött a nap. Gyurci, és kis csapata önfeledten úszkáltak, nézelődtek. Már megtanulták, hogy a horgászok stégjéhez nem úszhatnak közel, mert akkor azok nem fognak egy halat sem. Hiszen köztudott, amerre teknős úszik, onnan elmenekülnek a halak. Félnek, mert attól tartanak, Gyurciék megeszik őket. Így hát tisztes távolból nézelődik csak a teknőscsapat, élvezve a nap egyre erősebb melegét. A parton már több horgász elhelyezkedett, s helyezte vízbe a pecabotját. Közöttük Sanci is, aki barátaival érkezett halat fogni. Elgondolkodva, csendben ült a kis széken, és a vizet nézte. Nézte, és nem hitt a szemének. Gyurci? Gyurci te vagy az?-suttogta elképedve. Nem, az nem lehet! Ő a város szélén él, egy kertitóban! Hosszú hónapok múlva tudta csak meg, hogy él a tóban egy teknőscsapat, melynek a vezetője, egy nagy , góliát termetű mocsári teknős. S azóta Sanci rendszeresen visszajár az erőműi tóhoz, hátha még egyszer megpillanthatja az ő kedves, szeretett régi kis teknősét.

Vége

2023.01.08

Nyuszfi hős mentőakciója-2.rész:Az új család

*

Meglepően sokáig bírtak futni.  Egy alacsonyabb tömbház nyitott ajtaján át beugrálva,  az alagsorban bújtak meg. Bútor és biciklitároló volt itt a ház lakóinak.  Kifáradva, lihegve bújtak össze, egymást melegítették a testükkel. Másnap Nyuszfi felfedező útra indult. Egy nagyobb áruház raktárában talált rágcsálnivalót. Belakmározott, de nem tudta, hogyan cipelhetne észrevétlenül belőle Nyuszkócnak.  Szégyellte, de a szemeteskontener körül ólálkodott, hátha talál valami élelmet a nyuszilánynak is. Sokáig várt, már majdnem sötét lett, mikor egy férfi a kuka mellé dobott egy szatyrot. Fonnyadt zöldségek, gyümölcsök, és romlott sajtok voltak benne. Kiválogatta amit tudott, s futott Nyuszkóchoz, aki sirdogált. Hol voltál ilyen sokáig? Féltem egyedül. Azt hittem, egy fémszörny elütött! Ne haragudj, nehezen jutottam élelemhez. Csak fonnyadtat tudtam hozni.-szólt szemlesütve Nyuszfi. Nem baj, holnap majd együtt megyünk. Most bújjunk össze, és aludjunk, látom elfáradtál.-mondta a nyuszilány. Másnap, és azután,  együtt jártak élélemért. Ha kevés is, mindig volt pár falatjuk. Nyuszkóc azonban egyre nehezebben mozgott. Valamilyen rejtélyes oknál fogva hízott. Pedig alig volt ennivalójuk. Egyik hétvégén, mikor a közeli élelmiszerbolt felé ugráltak, találkoztak Menccsel, a kisdarázzsal. Nahát, de régen nem láttalak benneteket!-kiáltotta a zümmencs. Több hete már, hogy eltüntetek. Mi meg aggódtunk értetek. Mi?Ki az  a mi? -kérdezte Nyuszfi. Hát én, meg az öreg pók, a Pál. Mogorva egy alak, de még ő is megszeretett benneteket. Várjatok, elmegyek érte! Merre is laktok most?Miután Nyuszkóc útbaigazította Mencset, az visszaszólt. Lehet, csak holnapra érünk ide. Pál már nehezen, lassan mozog. De jövünk!-Várjatok ránk! Másnap délután meg is érkeztek, s nevetve örültek a viszontlátásnak. Pál mesélni kezdett. Húsvét után  szomorú időszakot éltem meg. Rengeteg tragédiát láttam. Sok nyuszi elpusztult. Volt akit a fazékba tettek. A kis gazdáik meg hiába keresték őket, nem találták. Sokat sírtak utánuk. Mindössze pár nyúl került vissza az otthonába. De ott fogják leélni az életüket. Rabságban, bezárva. Ti nagyon szerencsés nyuszik vagytok. Szabadok és boldogok. -Mondta Pál.  És éhesek.-szólt Nyuszfi. Maradékokon élünk, néha vacsora nélkül alszunk el. Mégis Nyuszkóc egyre gömbölyűbb. Nem tudom, hogyan csinálja. Biztosan elrontottam a hasam a zöldségekkel.-sóhajtott Nyuszkóc.Pál furcsán nézegette a nyuszilányt, de nem szólt semmit. Gondolataikba merülve ücsörögtek, mikor is hangos zörgésre figyeltek fel. Egy kamasz fiú jött le a biciklijéért a tárolóba. Belépve rögtön észrevette a két nyulat! Hangosan kiabálni kezdett. Skacok, gyertek ide, ezt nézzétek!-hívta izgatottan, a ház elött várakozó barátait. Lábak dübörgése tette félelmetessé a  menedéket. Kapjuk el őket!-kiáltotta a nagydarab fiú. Őrült kergetőzés vette kezdetét. Hosszú percek teltek el, mire  sikerült megszökniük. Nyuszkócot azonban majdnem elkapták. Az utcára rohanva körül sem néztek, csak futottak, riadtan amerre láttak.Olyan gyorsan futottak, hogy Pál és Mencs nyomukat vesztették. Egy gurulós bevásárlókocsiban,amilyet az idős nénik szoktak maguk után húzni, annak az aljában bújtak el. Szívük hevesen dobogott.Remegtek  a kimerültségtől és a félelemtől. Nyuszfi kissé megnyugodva épp ki akart kandikálni a kocsiból, mikor az megmozdult. Megrettenve, mozdulatlanul lapultak tovább. Sok idő múlva a bevásárlókocsi megállt. Idegen szagok ütötték meg az orrukat. Édes, savanyú, szúrós, mindenféle ismeretlen illat keringett körülöttük. Még felocsúdni sem volt idejük, mikor egy ráncos, foltos kéz jelent meg a kocsi tetejénél. Újból remegni kezdtek. Ekkor egy ősz hajú, szemüveges, kedves kis arcot pillantottak meg. Egy anyóka pakolta ki az ennivalót, lassan óvatosan. Nehogy összetörjem a tojásokat!-motyogta a kedves kis hangján. Mikor kipakolt, össze akarta hajtani a kocsit. Nem sikerült, mindig megakadt valamiben az alja. No, csak nem hagytam benne valamit?-kíváncsiskodott, és a táska aljára nyúlt. Gyorsan rántotta vissza a kezét meglepetésében. Majd újra benyúlt és óvatosan kiemelte először Nyuszkócot, majd Nyuszfit. Nahát!-ti hogy kerültetek a szatyromba? Nyuszkóc élénken mesélni kezdett, de Nyuszfi leintette.Hagyd csak! Nem értenek az állat nyelvén! Csak mi értjük mit mond. Ekkor a néni megszólalt:mindegy is, hogy kerültetek ide, itt jó helyetek lesz.Nem bánt benneteket senki. Tudjátok, volt egy nyuszim, 10 évig élt velem. Még a bátyámtól kaptam. Joli volt a neve. Sajnos már nem él, nagyon megöregedett. Kicsit rendbe szedem a bundátokat, kaptok enni, és kint, a fáskamrában jó vackot csinálok nektek. Napközben pedig elugrálhattok a kertemben, míg én gazolok. Elővette a puha keféjét, amivel a babákat szokták fésülni, és szépíteni kezdte a nyulakat. Nyuszkócot csodálkozva nézegette, majd felcsillanó szemmel közölte. De hiszen neked kisnyuszik vannak a hasadban! Ejj, ejj, de huncutok vagytok!. Nyuszfi elszédült. Kisnyulak ? De hogyan, kezdte a kérdést, majd elérzékenyülve nézett Nyuszkócra. És én még azt hittem, hogy kövér vagy. Én meg azt hittem, hogy a silány ennivalótól felfújódtam, s azért nagy a hasam. -közölte álmélkodva a nyuszilány. Megkapták a beígért jó meleg vackot, s még egy adag vacsorát. Kell az most neked.- mosolygott Amália néni. Békében, nyugalomban teltek a napjaik.  Egyre szebb, fényesebb  lett a szőrük, és szépen meg is híztak. Főleg Nyuszkóc. Egy reggel , mikor Amálka kiment a fáskamrába, örömmel látta, hogy megszülettek a kisnyuszik. Egyik sem lett fehér, egyik sem fekete, mindnek tarka lett a bundája.Fekete-fehér foltosak. Három kócos kislány, és négy simaszőrű fiú. Név szerint Uccu, Uncsina, Unottka és Ugri, Uzsgyi, Upszi,  no meg Ulala.Amálka néni pedig miután adott nekik friss vizet, labújjhegyen ment ki a fáskamrából.

Folytatása következik.