Perzsi.blogja (novella,vers ,elbeszélés)

Szeresd felebarátodat! -szól az ige, de süket fülekre, vak szívekre talál. 

Azon a télen, rengeteg hó esett. Olyan sűrű pelyhekben hullt az égí áldás, hogy az orrunkig alig láttunk. Kint csikorgó hideg volt, bent, a nagyszülői házban ölelő meleg. Húsleves és töltöttkáposzta illata szállt, vegyülve a már kisült bejgli és zserbó édes vonzásával. Mama fáradtan nézett szét a konyhában. Jó lenne, ha valaki átvinné az ebédet dédinek és a bátyámnak.-suttogta halkan maga elé. Én, én!- kiáltottam örömmel, nem tudván mire vállalkozom. Csak a hózuhatag lebegett a szemem előtt, és a büszkeség, hogy rám merik bízni a feladatot. Nem volt ugyan messze dédike háza, a szomszéd utcában, annak is majdnem az elején, mégis kisebb szóváltas kerekedett. Engedjenek-e? Végül elengedtek. Elindultam hát, de már a kapuban megtorpantam. Az út igen csúszós volt, lévén a hózápor előtt ónos eső esett, és ráfagyott mindenre. Ezt betakarta a frissen, nagy mennyiségben ráesett hó, mely így elrejtette, merre bújnak meg a járhatóbb részek, s merre a gödrök. Megcsappant önbizalommal léptem ki a ház előtti járdára, s onnan a szélesebb útra. Tehettem, hisz ebben a családi házas városrészben akkoriban még ritkasàgnak számított az autós forgalom, s ha mégis előfordult, dudaszóval jelezték jöttüket. Ebben a biztonságérzetben araszolgattam az étellel teli szatyorral a szomszéd utcába. Az meg sem fordult a fejemben, hogy a sűrű hózáporban az autós nem láthat engem, csak ha már a jármű előtt vagyok. Bizony, az ördög nem alszik! Talán az egyetlen autó a környéken, de az épp arra tévedt, amerre én jártam! Szerencsére a sofőr figyelembe vette az időjárási viszonyokat, és időben megállt. Arcán látszott az ijedtség, ahogyan az enyémen is. Nem szólt, nem kiabált, csak szigorú arccal a járdára parancsolt a mutató ujjával. S én lehajtott fejjel szót fogadtam. Féltem a járdán. Annyira rossz állapotban volt némelyik ház előtt, hogy nagy esélyem volt egy bokatörésre. Centiről centire csúsztattam a csizmám, s jó sokára megérkeztem dédihez. Az ebéd teljesen kihűlt. Nem baj kislányom, majd megmelegítem!-mondta dédikém. Gyere, igyál egy forró teát vagy kakaót, mielőtt visszaindulsz!-invitált kedvesen. Természetesen az általa sütött bejgliből, hájas sütiből jól beetetett, s csomagolt is bőségesen, és tett mellé jó pár tanyér kocsonyát is. Így a visszaúton is jól megpakolva csoszogtam , feszülten kutatva emlékeimben, hol vannak a nagyobb bukkanók a járdán. Mikor megérkeztem,  az estebédet jó kedvvel fogyasztottuk el, utána következett az ajándékozás és beszélgetés. Elpilledtünk, nehezen akaródzott hazafelé indulni. Már teljesen sötét volt, mikor  elköszöntünk mamáéktól, és óvatosan elindultunk  a buszmegálló felé. A megállóban krízishelyzet alakult ki. Nehezen, nagyon nehezen tudtuk csak megközelíteni, mert az arra járó hókotrók , ki tudja milyen okból a megállóba és a járdára kotorták a havat, így a busz beállni nem tudott a helyére, az utasok pedig csak úgy tudtak felszállni rá, hogy leléptek az úttestre, átverekedve magukat a hóbuckákon , és az út közepén szabálytalanul megálló buszra feltornázták magukat. A szerencsésebbek. A többiek várták a következő buszt a fagyos szélviharban, ami az aláhulló havat az emberek arcába, nyakába verte, s fájdalmasan vörösre csípte. A következő busz érkezésekor a tömeg, mint egy feldühödött csorda, úgy indult meg. Az emberek kiabáltak, lökdösődtek, a gyerekek rémülten kapaszkodtak a szüleikbe, némelyikük felsírt. A sofőr azonban látva, hogy nem tud beállni a megállóba, úgy döntött, tovább halad. Nem kockáztatott, mögötte jelentős forgalom volt. A dühödt tömegből sokan kiabálni kezdtek, amolyan lincshangulat alakult ki. Egyesek veszekedni kezdtek. Ment a licit, ki hány megállót kíván utazni, ki érkezett előbb, kivel van kisgyermek, ki idős. A káosz közepette végre megérkezett a következő járat.  Egyszerre három. Megkönnyebbült sóhajok szálltak, egészen addig, míg a járművek ajtajai ki nem nyíltak. Mindenki egyszerre kezdett el csúszkálni a neki megfelelő busz felé, ugyanis a megálló egy híd előtt helyezkedett el, s mindegyik számozott jármű más felé haladt tovább. A kavarodásban anyu erősen szorította a kezem. Láttam az arcán, hogy a sírás kerülgeti, mert a tolakodásban  mindenki csak saját magát nézte, azt már nem, hogy eltapos -e egy gyermeket vagy sem. Nagy küzdelmek árán feljutottunk a buszra, a becsukódó ajtó majdnem súrolta a hátunkat. A zsúfolásig megtömött busz nehezen indult el. A sofőr kilátásba helyezte, hogy pár embernek esetleg majd le kell szállnia, mert a jármű túlzsúfolt és balesetveszélyes. A kiabálásban újabb sokkhatás érte anyut. Vajon apu és öcsém is feljutott a buszra, vagy a megállóban maradtak? Kétségbeesetten szólongatta aput, aki végre válaszolt. A következő megállóban le kellett szállni, hogy a busz közepére szorult utasok le tudjanak szállni. Visszafelé azonban a megállóban várakozó utasok megkezdték a harcot a feljutásért, nem törődve azokkal, akik kényszerűségből szálltak le. Ismét harc kezdődött az állóhelyekért, az ülőhelyre esélyünk sem volt. Szerencsére a következő megállónál ez nem ismétlődött meg, az azt követőnél meg leszálltunk, hazaértünk. Megkönnyebbülés volt, mikor megpillantottuk aput és öcsémet, sikerült nekik is  leszállniuk. A meleg lakás biztonsága azonban nem hozott megnyugvást. Az ablakon át láttuk a feldíszített fákat, a családi vacsora íze még a szánkban volt, de az ünnepi hangulat tova tűnt. Helyét egy gombóc vette át, ami a torkunkat szorongatta...

Kedves Naplóm!

(A buszon)

*

Emlékszem, aznap erősen  fújt a szél, csakúgy mint ma. Kezelésről jöttem hazafelé. A buszmegálló előtt az aszfalton hatalmas víztömeg gyűlt össze. A busz közeledett, majd el is ment. Egyszerűen ott hagyta az utasokat, mert senki nem mozdult a járdaszegély felé. Értetlenül néztünk a távolodó busz után: hát nem látta a sofőr a pocsolyát? Miért gondolta azt,hogy szeretnénk fürödni? A következő busznak már karmozdulatokkal jeleztük a problémát. Ez a sofőr már emberséges volt, jóval a pocsolya mögött állt meg, s türelmesen megvárt minden felszállót. A buszon meglepően sokan utaztak, mégis sikerült ülőhelyet kapnom. Gondolataimba merülve, az ablakon kinézve utaztam hazáig. Leszálláskor az ajtó előtt állva, kizökkentettek a gondolataimból. Egy idős néni rángatta meg a kabátom újját. Mi van leány, nem ismersz meg?-kérdezte felháborodott hangon.Ránéztem , és a fejem búbjáig elvörösödtem.A nagymamám nézett farkasszemet velem. Kiderült, vele szemben ültem és utaztam 15 percen át. Úgy, hogy végig az ablak felé voltam fordulva. Sokszor kellett megmagyarázni neki, hogy csak figyelmetlen voltam, egészen addig, míg el nem fogadta. Sokszor jut eszembe ez a történet, főleg a mostani időkben, mikor az emberek a nem megfelelő kommunikáció miatt képesek megsértődni, és évekig, vagy életük végéig képesek a sértődést cipelni.

#Perzsi.

 A hirtelen jött vihar feketévé varázsolta az égboltot. Beth munkából igyekezett hazafelé, s még az égi áldás előtt sikerült bemenekülnie az általános iskolába.A sötét folyosón viszonylagos csend honolt. Néha megtörte egy-egy ajtócsapódás, vagy egy kiszűrődő nevetéshullám.  Tanítás lévén a folyosón  nem égtek a lámpák. Takarékoskodtak. A majdnem koromsötétben csak az tudott tájékozódni, aki ismerte a terepet. Korán érkezett. Még jó negyedóra volt hátra a kicsengetésig, mikor is véget ér majd a harmadikos csemetéje számára az utolsó óra. Lassan sétálgatott a folyosón, a régi tablóképeket nézegetve. Nem találta a saját osztályának a tablóját, s ez szomorúsággal töltötte el. Megpróbálta felidézni azokat az éveket. Majdnem húsz év telt el azóta, mióta ebből a suliból elballagott. Emlékeiből egy felcsattanó hang térítette vissza a valóságba. István bácsi, aki anno technikát tanított a fiúknak, állt a lépcsősor tetején, ami az első emeletre vezetett. Ez a lépcsősor sok mindent "látott, hallott" már, de ilyent tán még nem... Mit csinálsz te ott lent? Miért nem vagy az osztályban? Hozd ide az ellenőrződet!-dörrent rá Bethre, majd valami zajt hallván elsietett a másik irányba. Még mielőtt magához térhetett volna a meglepetésből, kicsengettek. Türelmetlenül toporgott a tanterem ajtaja előtt, csemetéjét várva, aki utolsóként lépett ki az ajtón. Siessünk, most csitult az eső, nem fogunk elázni hazáig! Már majdnem az iskolakapuig értek, mikor az ismerős hang feldörrent a hátuk mögött: Nem felejtettelek el!Nem adtad ide az ellenőrződet, hát küldd be apukádat! Beszédem van vele!-vetette feléjük a tanárbácsi, majd elsietett. Bethnek esélye sem volt tisztázni a helyzetet. Fia kérdő tekintetére csak annyit mondott:majd otthon. Nem jutottak el hazáig, a vihar újult erővel csapott le a városra. A nagyszülők házáig jutottak. Megszárítkoztak, teát ittak, s elhelyezkedtek a kényelmes fotelban. Ekkor Beth  elérkezettnek látta az időt, megszólalt. Jut eszembe apu! István bá kéri, hétfőn menj be hozzá a suliba, beszélni akar veled! Vidd az ellenőrzőmet is, megrovásban akar részesíteni. Valahol még biztosan megvan a szekrény mélyén. Az apa pillantása magáért beszélt... Meggárgyultál édes lányom? Mit hordasz itt össze?-  Komolyan mondom. A vaksötét folyosón vártam a fiam, a tanárbá, gondolom régi emlékei alapján beazonosított ,s mivel nem az osztályteremben tartózkodtam, meg akart róni. Írásban. Nem adtam át az ellenőrzőmet  hát bekéretett téged. Na ne szórakozz velem!-mondta az apa még mindig hitetlenkedve. Rendben. Megkeresem az ellenőrzőmet, vagy veszek újat, s majd meglátod az intőt. Most már direkt ragaszkodni fogok hozzá.Megúsztam 8 évet beírás nélkül, végre tudni akarom, milyen érzés...

Az ellenőrző előkerült, csak átadni nem volt mersze, így a mai napig intő nélkül maradt...

A múlt

Szép tavaszi nap volt. Olyan kirándulni való. Barátnőmmel úgy döntöttünk, hogy a tavaszi szünet alatt, a lakásban"dühöngő" csemetéinket "kihajtjuk" a friss levegőre. Fel a hegyre. Növésben lévő gyerekek lévén tudtuk, élelem nélkül elindulni, hiba. Amúgy is, a Turul madárnál lévő kis faház-büfé már évek óta zárva volt, no meg az otthoni finomabb, s olcsóbb is. Gyorsan csináltam grízestésztát, rántottcsirkét, rengeteget, hiszen az egész napot fenn szándékoztuk tölteni. Barátnőm pedig kovászosuborkát és két nagy üdítőt, meg csokikat hozott. Visszatekintve tényleg tetemes mennyiség volt. Ahogyan sejtettük, az ifjúság nem volt lelkes. Mászni kell! Inkább tévézzünk! -kántálta kórusban a 2 fiú, és 2 lány. Emberükre akadtak. Tévé kikapcsolva, távirányító eldugva, csoki megvonva... Majd elmeséltük, a mi korunkban még lépcső sem vezetett fel a hegyre. Csak kitaposott "gerilla" ösvények, amik egy kiadós esőzés után igazi élménysporttá varázsolták a pályát. Úgy tízszer csúsztunk vissza, mire egyszer csak felértünk. S a legújabb divat szerint úgy néztünk ki, mint a varacskosdisznók. A kis beszámoló  felkeltette az érdeklődésüket, s végre elindulhattunk. Természetesen, ahogyan felértünk, megéheztek, pedig indulás előtt reggeliztek. A lépcsősortól nem messze voltak a padok, azaz erdei bútorok. ( ez a megnevezésük) Oda lecuccoltunk, s kezdődött a lakoma. Mint akik éheznek, úgy estek neki az ennivalónak. Ekkor, egy fiatalokból álló csapat haladt el mellettünk, s megvetően néztek ránk. Jó, jó, kissé hangosak voltak a gyerkőcök, de hamar elcsitultak. Tele volt a szájuk. Mikor befejezték, végigjártuk a környéket. Először a kilátóhoz mentünk,(Ranzinger Vince kilátó), majd onnan  be az erdőbe, ahol láttunk kidőlt fákat, amin csodás minták rajzolódtak ki. Olyan csipkeformák. Utólag derült ki, hogy azokat a szú formálta ilyen szépre. Majd partizán módjára átvágtunk a növényzeten, vakon betájolva, merre van az ösvény. A keskeny ösvény, mely a Szelim barlanghoz vezetett el bennünket. Ott sokáig időztünk. Még a csemetéinket is lenyűgözte a barlang szépsége, és titokzatossága. Jól esett a hűvös is, és remek mozgásfejlesztő is volt a szikladarabokon mászkálni. A barlang egy része párkányos jellegű, kiváló terep a gyerekeknek.  Pár óra elteltével visszatértünk a kiindulópontig. Nem volt egyszerű, ugyanis a barlangtól a madárszoborig nagyon kacskaringós, keskeny az ösvény. És meredek. Visszaérve ismét előkerült a hátizsákból az elemózsia. Ugyanahhoz az asztalhoz ültünk le. Ugyanaz a csapat fiatal ment el mellettünk, akik érkezésünkkor is. Megálltak, ránkcsodálkoztak, majd az egyik, aki tán azt hitte, süketek is vagyunk, felkiáltott: nézzétek, ezek a hülyék még mindig esznek! Összenéztünk a barátnőmmel, majd mélyről jővő nevetőroham kapott el minket. Percekig nem tudtuk abbahagyni a nevetést, már fuldokoltunk.  Hazaérve persze ismét éhesek voltak a lurkók, és kérték a madárlátta elemózsiát. De a hátizsák mélyén már csak morzsák voltak...

A jelen

1

A köd leple alatt szuszog,

elrejtve minden szépségét,

de ha felérsz, majd megtudod,

hogy a természet mennyit ér.

*

2 Köd a hegyet

Csendben bevonta ködmázával,

elrejtve vizsla szemek elől,

incselkedik tündék bájával,

érdeklődve hogylétük felöl.

*

Betakarja szeméremdombját,

és fehér leple alatt robbant,

majd ráolvasztja édes csókját,

mint süteményre a mézes fondant.

*

Suttogások halnak el ott,

ott, a hegy mély öle alatt,

 most vándorok lépte halkul,

ahol az idő megpihen...

2022.08.26

A verseket Keresztesi László fotója ihlette, amit 2022. 08.22-én készített a ködbe vesző lépcsősorról, ami a város büszkeségéhez, a Turul madárhoz vezet.

A facebookon megtekinthető.

Nyár végi, kissé őszies nap volt. Az erőműi tó felöl halszagú víz illatát sodort a szél kis ház felé.A kertben lassú, nyugodt munka folyt. Egy kis műhely állt rajta, ahol két férfi autót szerelt. Bodri, a kutya hangos ugatással jelzett. A lakók nem értették mi baja, senki nem állt a kapu előtt. Ám az ugatás időről időre felzendült. A gazda a kapuhoz sietett. Egy fiatalemberre figyelt fel, aki fel-alá sétálgatott az utcában. Oda-odapislantott a gazda felé, majd eltűnt. Kis időre. Mikor visszatért, már figyelték. Ki ő, és mit akarhat? Újabb 15 perc sétálgatás után lassan a kapu elé lépett. Csókolom! -szólt be mostmár magabiztosan, hangosan és mosolyogva. A gazda visszaköszönt: Jó napot! Kit keres? Hát nem tetszik megismerni?-kérdezte a fiatal férfi. Ne haragudjon, nem rémlik.-mondta elgondolkodva a gazda. Hát én vagyok az apukám fia! -mondta fejét félrebillentve az idegen. Értem, szólt a gazda, majd még 20 percig beszélgetett a fiúval mindenféléről. Politikáról, időjárásról, gazdaságról. A fiatal szemmel láthatóan elégedetten köszönt el. Ekkor jött előre a kertből a gazdasszony. Ki volt ez a fiatalember?-kérdezte érdeklődve. Az apjának a fia. -válaszolta a gazda.

(Sosem tudta meg kivel beszélgetett akkor)

2021.Október 13