Mikijozsa blogja

Eh, mintha még meglenne, tollba-mondd
e nosztalgiát, bát a tinta hiánycikk;
Nem tudom másnak mennyire hiányzik,
nem is lesz ebből sosem vitapont...

Sok megszokott tárgy megy egymás után
mindegy - lopják-e - avagy mi, megisszuk,
de rühelem ezt a zord albinizmust!
Maholnap megfúják a ceruzám...?

Ez a vers sem lesz saját - manuscriptum -
ezért csenték el a tintát - figyelj!
terjed a fatalizmus - és "no szignum"

Ne írj hát többé, kis kezem, pihenj!
Fatális szitu - s a kő lefelé hull,
ideje hogy veszteni megtanulj...

nem szemereg lovak hátára csepp
hópehely még szép Jóistenke könnye
hisz készül már valami újra fent
hátha végre oltalmat nyer a gyönge

nyirkos hajam őszíti türelem
van annyi időm még s nyugton kivárom
remélem nem megyek el üresen
de esküszöm összetöröm gitárom

matt üvegen sárga ujjlenyomat
beburkolja a felhőket a csempe
ezek a tollak nagyon nem írnak

arcomat a grimasz kerülgette
az erőlködés szerintem nem írmag -
lefekvés előtt eső kopoghat

Azért vers amit írok viccesen, vagy játszva -,

Mert dalol benne a szívem öntudatlan.

Dalol a lelkem is, kíséri érzelemdúsan áldva ;

Sír is  nevet is - mindvégig sohasem búsan.

 Vércsere csöpög belőlem és kifolyik a lapra.

 Kék betűje fémesen fakul s csak olvasóknak csillog.

Körbe járja a földet ez a dalféle rezgés csokra,

Úgymond erőtadó, egyébként gondosan  kigondolt.

 Óriásit lehet csúszni e szövegen hasalva

 Szükséges hozzá az igazság egyensúlya -

Nyugodtan nevezhető - szólam kivasalva.

Nincsen briliánsan hímzett hazugság takarója.

 Hol jártál tesó iskolába, ki oktatott hazudni?

 Engem hiába oktattak, lepergett rólam,

Pontosan az vagyok ki rajongásig tud súgni;

Parancs megtagadva, világtól elvonultam...

a költő ültet fülbe bolhát
irkálgat zoknis dalocskát
s ha fonyadnak strófái torzan
volt s elégett érzelme hol van?

tepnap még dalolta bátran
ma már annyira logikátlan
preciznek maradni nem tud
lényeg és az ábra elfut

kimért vallomása kevéske
ha nem sarkall jótevésre
ne pénzt mosson, hanem erényt
hős legyen noha csak ürgeként

Költészet, mintha élő
Fádról lopnánk a verset
Fogad hálánk ma értő
Ritmusában e rendnek

Mely kábító sorokba
Parancsolta az érzést
És annyira besorolta
A művészet erényét

Egykor József Attila
Szedte ráncba a strófát
Ma már majd mind utána
Csináljuk e mókát

Talán biztos örülne
Ha egyszercsak miközénk
Lejönne és leülne
poetozni a vendég