a lécek balladája

Nem egyforma lécek néhol gyérebben foghíjasak
este akkurátusan szűrnek fényt; szűk rések.
Bentről halványabb arcú szemekben álmatag
ősök tekintenek ki az út felé s néznek -
azt hiszem minket, nemesített utódaikat.

Látják a korán lenyugvót - izgalmas mámor;
pihenésre hajtott fővel, utánzón kihunyva
rögvest elalszanak, tente ki tudja hányadszor,
álmok tengerébe kalandozva, a gyufa

sem sercen gyertyára. Szénszagú éjben a kámfor
úgy terjed, mint a láz ifjú szívekben eped
szeretkezni kéne, ó s az utcában a lányok
háromlépés távolságot tartva egy elképzelt

erdőbe szeretnének belépni, ott ahol
a simogatások völgye buja növényzetet
nevel bozotként; puhán érintős  virágok
kísérgessék  érintések ösvényére mindet,

s a fiúk meg gyors lerohanással szeretnék
ölbe kapkodni Willendorfi Vénusz bármelyik
gömbölyded példányát... ám sok nemszeretemség
bősz akadály, mindenki mást akar - míg öregszik.

Kocsmákból a kivagyiság is kezd eltűnni,
a csapos kevesli fogyasztóit, nincs bevétel;
kivándorolnak szerre, nemsokára követi
őket s kint majd mosogatni fog ápolt kezével.

Jól sétáltatják az ebeket vastag combúék,
s a szilimánabbak pasikkal járnak - ez a divat;
olyan feneke legyen, a 20 Forintos érmét
ne takarja el, ha ráül, ez vonzza a pasikat;

á dehogy, ez csak duma, Willendorfi Vénusz 
te soha nem fogsz megunt lenni az ágyban,
a többi csak sétálgatni tud ama rébusz-
szerű kacifántos donga-vékony nadrágjában 

Egyébként a lécekről majd megfeledkeztem,
ja, igen pitymallatkor úgy merednek az ég felé
mintha lógóülepű gatyót szeretnének
karóba húzni, úgy merednek, mint a zselé...