LOVAS ZSUZSANNA LUX - Árnyék és Fény

áll a kislány a megállóban

bizonytalan és tétova

táskáját félvállán tartja

ma lesz-e ellenőr

vagy utazhat

mert bérletre már nem futja

talán egy kedves mosolyra még igen

a gyomra görcsben áll

de reggel sietni kell

áll a kislány a megállóban

reggel van hűvös és sötét

ha beér az iskolába

ott talán várja némi fény

pedig a szülei jó emberek

csak most ennyi jutott

a tanár majd kéri az osztálypénzt

s ő újra csak hunyorog

ha rászólnak miért ilyen pimasz

majd flegmán felel

azt hogy mit hordoz lelkében

ugyan ki az kit érdekel

áll a kislány a megállóban

sok van mi nincs

de büszkesége még maradt

nem fog kérni

nem fog nyafogni

nem mondja ha éhes

nem szól ha nincs új tolla

ha hiányzik a tornazsákja

otthon édesanyja csendben várja

tudja jól és megcsókolja

meleg szívében szeretet

de a hideg világ

megcsúfolja

és ez az amit ő nem akar

áll a kislány a megállóban

szülei szomorát hordozza

áll a kislány kicsit fázik

az eső elered ő elázik

s talán jön majd egy nagy vihar

mi felborít végre eget-földet

elsöpri összes bánatát

és megfordul kifordul végre sarkából

ez a szegény világ…

Kinn az utcán peregnek a szemek,

Esőcseppként hullanak alá.

Benn a szobában alszik a sok gyerek

Szuszogásuk adja szívem dallamát.

 

Ma éjjel én vigyázok rájuk,

Felvettem nagymama ruhám,

Este még táncoltunk, danáztunk,

Utána várt reájuk az ágy.

 

Paplan alá bújt a mese és zene,

Elringatott az esti eső-tánc,

Dübörgött és zuhogott ma este

Fényes villám – csendes éjszakán…

Lépkedek a kavicsos folyóparton

Lábam alatt fénylő ősidő-gyöngyök

Csíkos, csúszós, kerek és lapos kövek,

Víztől fényesek, naptól megrepedtek.

Arcomra halványan szűrődik sugár,

Fák magas lombjában rejtezik a fény,

Csillogni engedi még utoljára

A nyár elvonuló fecske-énekét...

Jó volna hinni, hogy barna ősz-haját

Nem örökre veti le, csak pihenni tér,

De kacérkodik szívemben a halál,

S uralkodik rajta, mint hívogató fény.

Pedig a Duna csak folyik medrében,

Bánatomnak nem okozója, de én

Idejöttem, hogy neki elmeséljem,

Sokszor érzem, elfut előlem a fény.

Megnyugtat, hangtalan dallamába rejt,

Vele mozdul az este, az árny, a fény.

Kavics-gyöngyei egyszínűvé lesznek,

Kagylóin mozdul a sötét, - jön, az éj...

 

Szeretnék játszani zenét,

gyere és légy mellettem zenész,

engedd, hogy énekeljek veled,

hogy ritmusra dobbanjon a szívem,

hogy hangom fessen tiszta fényt…

Szeretnék játszani zenét!

 

Szeretnék játszani mesét,

hallgasd ahogy mondom ami szép,

hogy új világot teremtsünk

néhány röpke percre,

velem utazz a mese-végtelenbe…

Szeretnék játszani mesét!

 

Szeretnék táncot játszani,

ritmusra veled mozdulni,

érezni, ahogy lággyá vállik a test

ahogy vidáman új kalandra kel

 gyönyörű szavakat  szó nélkül adni…

Szeretnék táncot játszani!

 

Szeretnék játszani képeket,

festett és meggyűrt életet,

nyugtatóan mozduló ecset

vonalát húzza a kezem,

a színek és formák megcsalják szemem…

Szeretnék játszani képeket!

 

Szeretnék szerelmet "játszani",

átélni régi tüzek melegét,

újat csiholni, fényt

dobni az éjszakába,

elpirulni egy érintéstől,

és égni vágyban…

Szeretnék szerelmet játszani –

de ezt már nem lehet,

az idő megszegte kedvemet!

 

Szeretnék játszani életet,

átszelni a vadul folyó vizet,

lépkedni a jéghatár felett,

megnézni mi van a fellegek felett.

Szeretnék veled életet játszani,

repülni, óriásnak látszani.

Ne engedd el hát a kezem!

Gyere és játssz velem életet!

Ha rád nézek könnyes a szemed,

Elfordítod a másik irányba fejed,

Vállad lehajtva görnyedt háttal ülsz,

Szél zúg a parton, a füledbe fütyül,

A kabát csak lóg rajtad, fejeden kalap,

-         soha nem tudni – az úr csak úr marad…

Még igyekszel, hogy legyen betevőd,

A sufni, ami megmaradt neked a tető,

Elrejt egy lavort – kevéske vizet,

Az arcod tiszta, és tiszta a kezed…

Talán ennek köszönheted jelen életed…

Még jó melléd leülni, mert megszólal a múlt,

Tudnál beszélni sok „megunt” dologról,

De nem tudtál úgy élni, ahogy azt várták a „nagyok”

S most itt ülsz, s a Dunát hallgatod.

 

A család sokáig nem beszélt veled,

Haragudtak rád, mert nem mondtál „épp akkor”

Igent…

S hogy bánod vagy sem – Isten tudja tán,

De nem látni Téged a templom oldalán.

Egy úr, az még a pokolban is az marad,

Lóg a kabát, nyakkendő, kalap…

Ülsz a hideg kövön, szappan illatban.

 

Holnap talán „valaki” meglátogat…

De már nem hiszel benne – az idő elszaladt.

Hiszen a sufniban nincs telefon,

Csak egy kopott kályha, egy rongy az ”ablakon”.

Nézed a vizet, látod a jelent,

S nem tudod eldönteni, hogy ki és mikor

Lett megalkuvó – te bűnös vagy-e benne, hogy

Ezt adta a SORS,

Hogy elhagyott asszony – vitte a gyereket -,

Hogy azt mondták nem „káder” – és nem lett

Sehol sem helyed…

 

Ők vagy Te – még magad sem tudod…

 

Csak ülsz a kövön, nézed a Dunát…

…és estére szedsz össze néhány uszifát.

 

Lehajtod fejed, szögre akasztod kalapod,

A kis kályhában parázslik a „volt”

Egy üres tea, néhány kis falat –

Egy „nem megalkuvónak”

Ennyi még maradt,

Meg a becsület.

S a szél, ha zúg –

A Duna csak folyik szakadatlanul,

- és közben lassan, bealkonyul…