LOVAS ZSUZSANNA LUX - Árnyék és Fény

Gondolatok
ArnyekEsFeny•  2019. szeptember 23. 22:22

Hagyj élni!

HAGYJ ÉLNI!


Hű társként kísértél át egy életen -

Félelem.

Lecsuktam szemem az utcán a téren,

mindenki előtt titkoltam, 

hogy létem részese vagy, 

bárhogy reméltem egyszer elhagysz.

Velem voltál, ha új útra léptem,

velem, ha este számoltam a bérem,

amikor kórházban feküdtem, vagy álltam,

velem voltál mindig sz iskolában.

Elhitetted velem - semmit sem érek,

olyan vagyok, akinek céltalan az élet.

Ott kell hogy tartsalak magam mellet

az ágyban,

 - nehogy megfürösszem magamat a vágyban -

mert egyedül és én, nem jutok semmire...

és elhittem, elhittem, és újra csak elhittem.


Aztán egy nap - az Égről jött fuvallat,

s már éreztem, 

hogy egyedül kell lépnem,

csontos, fájó kezed nehogy elérjen,

hogy újra ne húzz vissza a hitetlenségbe,

induljak, menjek, 

soha ne féljek!


Higgyek!

Higgyek Istenben, Hazában, magamban,

higgyek az emberi jóindulatban.


Ha lesz merszem szólni, lesz aki meghallgat,

ha elindulok, lesz ahol várnak,

ha ölelni készülök, lesz hogy visszaölelnek,

hogy higgyek a fényben, és a sötétben!


És

elindultam

és volt ahol vártak

és 

szóltam

és volt aki meghallotta

és öleltem,

és volt aki visszaöleljen

és

szerettem

és volt aki szeressen

és 

láttam fényben, homályban,

és 

árnyékok játszottak

a szép holdvilágban...


Most menj! 

Utadra bocsátlak,

ne keress mást, ha én nem akarlak!

Ne vidd el másnak a gyönge lelkét!

Ne tedd reá, a nagyvilág terhét!


Hagyj mosolyogni szabadon, BÁTRAN,!

Hagyj hát nevetni, botlani a sárban,

hagyj tévedni, szeretni, 

ölelni a fényben, a sötétben!

Ó Félelem! - Hagyj már Élni végre!

ArnyekEsFeny•  2019. szeptember 23. 22:19

Téli köntösben

Fázom. 


Vagy talán nem is érzem?


Élek. 


Vagy talán nem is élek?


Megkövülten állok, 


- én, a kő-királylány.


Csillog fejemen a kristály,


tiszta, mint a hó-papír...


Nézek, magam elé nézek,


s hidegségem nem boldogít.


Talán...


Talán, ha szerettem volna,


csak egyszer, úgy igazán...


Talán, ha mertem is volna,


 - a szerelem csupa talány!


De most fázom, nagyon fázom!


Hiába minden, túl késő már!


Tél van, örökké tél...


S a kőszívnek nem jár, 


csak 


a magány!



ArnyekEsFeny•  2019. szeptember 23. 22:14

Kocsma-dal

"S bár nincs hazám, borom, se feleségem

és lábaim között a szél fütyül:

lesz még pénzem és biztosan remélem,

hogy egy nap nékem minden sikerül."

(François Villon)



KOCSMA-DAL


Kopott asztalon nincsen terítő

se kockás, se viaszos, se piros,

vitte magával azt a múlt idő

de korsóba bort tölteni - tilos!


Az asztal mellett néhány régi szék,

megéltek már jó-néhány télidőt,

hideg-meleg egyaránt "járt felénk",

s a zenegépben megállt az idő.


A boros pohárban lötyög a múlt,

korsóban pedig részeg a jelen,

hajlott háttal táncol egy öregúr

s nem kérdik miért itt van csak helye...


Az ifjak fizetnek még egy zenét,

táncolnak, és énekelnek - Vele,

majd arrébb áll az öreg és beszél,

de hogy mit mond, nem hallja senki sem...


Már megszoktuk - és legyint a csapos,

Jó ember - szól egy ifjú nő, pados

faasztalnál tart ő épp pihenőt,

s nem táncol most a zenegép előtt...


A pohárba merül egy torzonborz

fehér szakállú tudós professzor,

mára szóló értekezését ott

találja meg, s mondja, - elhagyatott...


Együtt ropja táncát a múlt s jelen

 - ezt így máshol fel soha nem lelni -

szerelemről tanítja, türelmes

öregkorba vágyik, s merészelni...


Már nincs kor, és nincsenek erények,

megette mindet a bor mámora

már csak zene kell a  "csőcseléknek"

s a pultosnak lesz elég, otthonra.


Záróra jön, tart még a tivornya,

pakol a kocsmáros, majd újra tölt,

ma megéri itt lenni - éjszaka

az élet itt együtt, meg nem gyötör!


Engedd még mesélni az öreget,

hallgasd meg hát a vénséges tudóst,

amit szólnak, leírni nem lehet

ha lehet is, hidd el, nem ildomos.


Kocsmák asztalánál cseng a pohár

bennük megáll a jó bolond idő

elmondják, mit könyvekben nem találsz

hogy, hogy él a nép, - virradat előtt...

ArnyekEsFeny•  2019. szeptember 23. 22:12

Hosszú út

Apró tollpihe pihen meg vállamon,

Fehér felhőket küld le a szürke ég.

Hosszú útra indultam, s nem tudom még

Rejtett ösvényét értem-e, vállalom...


Idővel a selyemszínű hajnal-fény

Ragyogása oszlatja a felhőket.

Egy kéz vezet, hogy az eljövendőket

Vállalni tudjam, s ne féljek soha én.


"Szívemre száll a csöndes őszi álom "

Bármerre fordulok, Istent találom,

Mint egy magamban elbújtatott csodát.


Megrettenek néha. Ó, az út sötét!

De imára kulcsolt kézzel - vár remény...

Felfedezem énem titkos rejtekét!


Az idézet: Áprily Lajos: Szonett; című versének egy részlete


ArnyekEsFeny•  2019. szeptember 23. 22:03

hideg fényben

Miért rám hull e hideg fény

nem akarom Ó jöjj sötét

takarjon be az éjszaka

ontást ne hozzon már soha

nem látod csupaszon állok

tán rémítenek az álmok 

vagy a Hold sötét udvara

már csak én vagyok itt egymagam


eldobtam mindent palackba zártam

s most tépelődök hogy merre találjam

s ha megtalálom vele mit tegyek

palack-postám tán felleled

neked küldtem benne reményem

eldobottan a homokba tévedt

ahogy te dobtad el meleg szívem

s most itt hever álmom - csak nézhetem


csupasszá váltam bár nem akartam

de betakar majd fekete paplan

mit az éji ég terít le rám


ujjaim között egy kicsiny 

zöld faág...

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom