LOVAS ZSUZSANNA LUX - Árnyék és Fény

Szüret van ma, és Bacchus táncosa

mindent adhat és mindennek oka,

idejét múlta vidám fecsegő

olykor gyermekként kicsiny szepegő 

majd könnyű vérű léha szerető

kinek ajkát megérinti a bő

termés íze, illata, zamata - 

csapodár mint az ifjú Hispala.

Ám idővel és a szabadsággal

Hispala is - hűségével áldva -

szemenként adja magát át neki

míg köntösét többé le nem veti.

Szerelmes csókkal hinti kedvesét,

őszi napsütésben vágy, s szenvedély,

mind a forró nászi ágyra vágynak,

mint szomjas utas, hűvös forrásra.

Szőlő gyöngyének sárga aranya

hamvas bőrének fanyar zamata,

tavasz napsütésben ifjú golyhó,

őszi falevélen hamis pókhó.

Táncol a levegő ringat ágat,

csókkal szelídíti őt a bánat,

hordót dongat, abroncsot kovácsol,

űrébe issza a nagyvilágot.

Majd magába roskad egy áldott nap,

amikor a sápadt Hold fényt nem kap,

sötétség borul a kebelére,

mint fekete sas kap az egérre.

Elsiratja magát és vágyait,

kedvese pillantását, álmait,

átadja magát az őszi szélnek

ifjú, bolond léte így ér véget...

Némuljanak el a harangok,

tépje a fákat vad zivatar,

sikoltson orkán, zúgjon tenger,

keservébe dőljenek falak!

Üvöltsd az égre szenvedéllyel,

minden mi emberi volt - elhalt!

Férgek zabálják fel az igazt.

Némuljanak el a harangok,

ott, hol sírné kéne, nevetünk -

kínunkban rázkódik a vállunk -

elfojtott fájdalmat cipelünk.

Nagyapa mesél gyermekének

apjától hallja meg a fia:

bízunk a jövőben remélve,

újra lesz szép, nagy Magyar Haza!

Némuljanak el most a harangok,

álmát hagyja el, Hazám, gyermeked!

Szóljanak újra azok a dalok,

mitől megdobban a magyar szíve!

Majd zúgjanak újra a harangok!

Hirdessék hogy száz év letelt, letelt!

S ha lesz, üdv-rivalgó harsány hangon, 

vagy ha úgy kell, hát temessenek el!