LOVAS ZSUZSANNA LUX - Árnyék és Fény

Bármit teszünk, nincs menekvés,
Fejünk fölött mint Damoklész
Kardja ott lebeg, az időnek,
Amely lecsap könyörtelen.


Még mondogatod, hogy nem érdekel,
De reggel bánt, és nem hagy el
A gondolat, hogy egyre fogy
A holnap, és egy több  a volt.


Mosolyod még igaz lehet,
Ha elfogadod, és megszereted.
De ki tudja szeretni a szántó-vetőt,
Aki arcára barázdáit rójja...


De nem megy könnyen elfogadni
A könyörtelen múlandóságot,
S vele  elsíratni, hogy vissza nem jön
Csak játszadozik veled, s kérdezi, hogy hol van?


Majd egy napon arra ébredsz, 
Hogy gyönyörű és szép a reggel,
Már nem nem gondolsz a múltra.
Tied az egész nagy világ, s benne a holnap.


Már megbékél lelked az új külsőddel,
Örülni tudsz a szép reggelnek,
S a vele érkező minden másnak,
Melyeket eddig hiába vártad...


Szívedbe végre ott a jövő,
S beleilleszted már most is ŐT,
Hisz az évek múltak el csak.
De a szeretet még mindig vár,
Tested- lelked új táncot jár,
Mert ott a fény az út végén, 
Ahol elődeid már jártak...

Anyának lenni, nem mindig egyszerű. 

Mikor kicsiny a gyermek, nem tudod mi baja,
Aztán lassan megtanulja, és elmondja mindenütt
Mikor mi fáj neki, éppen - talán a hasa.


Akkor még elég egy gyógypuszi, kicsi karjára, lábára,
Akkor még átölel és öledben sírdogál,
Később majd a barátjaitól ha megtudod mi bántja.
Már elfordul, duzzog, és nem felel, 
hiába várod válaszát...


Felnő és boldog vagy, hogy milyen szép, és önálló lett,
De fájdalmaival már kevésbé téged keres...
Már párjával osztja meg, vagy barátaival,
De még előfordul, hogy válladon sírja el...


Anyának lenni nem mindig vidám, 
Mert látni, hogy bosszús, vagy szomorú gyermeked,
Akkor is, ha már ő is szülő - mégis téged bánt.
Elgondolkodol, mit tehetnél, hogy kedve jó legyen.


Anyának lenni, nagyon szomorú,
Ha egymásnak esnek a gyermekek,
Félreértések között nincs jó út,
Csak egy visz előre: a szeretet.


Segíts most nekem, mert ez nagyon fáj!
Segits, hogy jobb anyád legyek!
Segíts, mert tudom így nincs tovább!
Megbocsátás vezesse léptedet!


Legerősebb egység a család.
Kérlek, soha ne add ezt fel!
Feltétel nélkül téged mindenki szeret...
Szeresd te is, azt is ki téged bánt, És ha tudsz, csak felejts!


Óvd meg a kincsedet, mi most még a tiéd!
Én neked adom, minden hitemet,
Várlak, hogy újra visszatérj!
Szeretlek, Minden Gyermekem!

Nyár van, nyár,

Kinn a kertben nyílik a virág!


A medencében melegszik a víz,
A gyerekek kigondolják a csínyt.


A pavilonba kihoztam a tévét,
Nehogy már a nagyszobába nézzék!


Ebédre készül most az étel,
Az asztalt megterítjük szépen.


Most az élet kinnt zajlik a kertben,
Nagyon jó mert pórszívózni nem kell!


Éjjel sátorban az ágyunk,
Mese után mind egy ponyván alszunk...


Csillagok ragyognak az égen...
Együtt vagyunk! - ez ebben a legszebb!

Elég volt az emberekből!

Ne legyen a közelembe senkisem!
Mindenki akar valamit!
Semmi nem kell csak nyugalom!
Hagyjatok végre békén!
Magam akarok lenni,
Nem vigyázni, hogy hogy szólok, beszélek,
Vagy hogy mit eszek.
Magam akarok lenni, végre Önmagam!
Nem arra gondolni Neked mi lenne jobb. 
Nem kell, hogy megérts, hogy segíts,
Hogy elviselj!
Menj el!
Te is, Ő is,
Mindenki!
Végre nyugalmat, cseppnyi csendet, békét
AKAROK!
Ne matass mellettem a polcon!
Ne kérj tőlem egy pohár vizet!
Ne hívj fel, mikor éppen vezetek
És ne mondj semmit, és ne is kérdezz!
A saját fejembe saját gondolataimat nem
Hallom, 
Mert mindig van Valaki itt, s ha nem itt, 
Akkor ott...


Tudom, örülnöm kellene, hogy messzire elkerül
A magány.
Tudom, áldottnak kéne éreznem magam,
Hogy mindig számítanak rám.
Isten bocsássa meg, de emberből vagyok, 
És sok ami sok, 
De már nem akarom...
Isten bocsássa meg, és adjon békességet is!
Minek a pohár ha üres, szomjat csak a víz
Csillapít!

Minden amit szeretünk, 
Hozzánk tartozik, kell nekünk.
Velünk él az óra a falon, 
A kép, amelyet Vele vettél meg,
A törött váza a kis asztalon,
A levélpapír, ami már senkinek se kell.


A szekrényben sorban a ruhák
Még felidézik hogy voltak jobb napok,
Közöttük ott a nagy kabát,
Mit egykor pont Ő - itt hagyott.
Fogason lóg, egy sárga sál,
Mi egykor átfogta a Kedves nyakát.


Könyvek a polcon, - félig olvasott,
Por lepi be, így hagyott nyomot,
Néhány nipp, - ma már nem divat,
Csipke is van még, más dísz is akad,
Minden apróság, ami megmaradt,
Emlékek hosszú kényszerű mosolya.


És ezek csak a tárgyak. 
Bár mindnek lelke van.
Nem mágia adta lélek, 
Csak azé, ki benne van.
Akitől kaptad, keze nyújtotta át,
S máig hallod kedves, dudoló szavát.


Aztán a lakás, a falak, a csillár,
Együtt vettétek, vagy festettétek át,
Az ajtófélfán ott a "mennyit nőtt" jele,
A konyha pulton a kávé hűlt helye...
A szobában a fikuszt mindig Ő mosta le,
Mellette ágyad, melyre rálóg levele.


Ezer szállal megkötöz a múlt.
Ami szép volt, azért a szíved visszahúz,
Ami fájdalmat okozott, - bár felejtenéd!
De nem jött még el, az elengedés...
Pedig nem áll már semmi más, 
a Te, és az életed közé!


Embernek születtél, így hát dolgod van!
Soha nem adhatod fel! Nem szabad!
Tudom, hogy nehéz, de engedd végre el!
A sírba semmi nem száll majd veled!
Lehet, hogy nem lesz majd három szobád,
Lehet, hogy nem a régi kép néz majd le rád.


Remélem, hogy mire az óra körbejár,
Új falon új óra új időt mutat, - 
Eldobod a régi felfeslett ruhád, -
Új festék, új bútor, újabb ágyhuzat,
Minden más lesz, talán kisebb, de szép!
Engedd el a múltat! Adj -  magadnak esélyt!