LOVAS ZSUZSANNA LUX - Árnyék és Fény

Engem még úgy tanítottak 

Ma este, ahogy sétáltam az utcán,
macskaköveken megcsillant a fény,
arcom verte a a szilánkokban hulló eső
láttam, ahogy esőkabátjában 
az ősz átadja helyét.
A tél, még kicsit tétovázik,
jönne, de fél,
évek óta nem volt fehér a karácsony,
elvárják tőle, de nem tudja még.
Milyen legyen, ha megérkezik
hozza-e fehér bundáját,
vagy mutassa meg  a maga valóját,
vegyen magára feketét?


Ahogy néztem a csillogó macskaköveket,
cikáztak fejemben a gondolatok.
Mi végre élünk itt e földön,
miért ez az egész?
Mit viszünk majd az utolsó útra,
aggodalmat, vagy kincseket?
Hogy fogom elcsitítani haragvó
békétlen lelkemet?
Nagytétény csillogó kövein
meddig lelem meg jó helyem,
Lesz-e aki majd befogad,
vagy mindenki elhagy engemet?


Fénylik, csillog a kő,
az eső még csipkedi arcomat,
magam után hagyok-e valamit,
- talán egy gyermek szívében?
De most, még vár rám sok esős este,
vár még sok megválaszolandó, 
vár a felelet...
Adnék én többet is, ha lenne...
De a banké már az életem...


Mit fizetek évek óta, s nem apad,
csak dagad hitelem,
már úgy feladnám az egészet -
de tudom, hogy nem lehet!
Sebaj! A túlvilágon nem lesz tartozásom,
addig ha kell, csak fizetek,
fizetek, amíg csak csillognak
a fényes, nagytétényi
macskakövek...

Nézem becsukott kis szemed,

Megbántott lelkem viszem hozzád,
Mint mindig, megnyugvást nálad keresek.
Csobbanó hangod megnyugtató csobogásod
Zene fülemnek, vígasz szívemnek.
Ma szürke vagy, mint feletted a fellegek.
Világos van, mégsem játszanak hullámaidon

A nap sugarának fényei, nem csillogsz,
Nem ragyogsz, - talán csak nekem…
Szürkén folyik tovább a vized,
S mit ember alkotott, magadból kiveted.
Levettem cipőmet, hogy érezzelek,
Hűvös, kavicsos Duna-part.

Nézem, ahogy a vadkacsák megkerülik 
A hatalmas köveket, s felfelé úsznak
Néha elmerülve – a Dunának habjai között.
Az ősz kihűlt leheletével simogatja talpamat.
Szürke ma minden, a többi szín eltűnt
Feloldódott a szomorú szombatban…

Jó veled. Hatalmas kidőlt fa őrzi partodat, 
Üllőhelyként szolgálva nekem…
Itt ülök partodon, nézem az eget,
S te örvényeiddel vigasztalsz engemet.
Megfáradt gondolataimat eléd hoztam,
S te újra és újra elmosod minden gondomat.

Hozzád jöttem, itt voltam veled,
S te újra „tetted a dolgodat”, -
Velem lüktettél, hallgattál,
S megsimogattad szellőddel arcomat.
Itt jártam, hogy megcsodáljalak,
S hogy halljam megnyugtató dalodat…

Puha léptekkel közelít az este,

Játékra hív, lelkemet kileste,
Elő vette kártyáját, keverte és osztott,
Rám mosolygott, 
S fájdalmam köddé foszlott.
A szürkületből előlépett egy gyermek,
Mosolyával fényt adott e jelnek,
Együtt lehetünk, vidám lesz az este,
Boldogság költözött szívembe…