LOVAS ZSUZSANNA LUX - Árnyék és Fény

"S bár nincs hazám, borom, se feleségem

és lábaim között a szél fütyül:

lesz még pénzem és biztosan remélem,

hogy egy nap nékem minden sikerül."

(François Villon)

KOCSMA-DAL

Kopott asztalon nincsen terítő

se kockás, se viaszos, se piros,

vitte magával azt a múlt idő

de korsóba bort tölteni - tilos!

Az asztal mellett néhány régi szék,

megéltek már jó-néhány télidőt,

hideg-meleg egyaránt "járt felénk",

s a zenegépben megállt az idő.

A boros pohárban lötyög a múlt,

korsóban pedig részeg a jelen,

hajlott háttal táncol egy öregúr

s nem kérdik miért itt van csak helye...

Az ifjak fizetnek még egy zenét,

táncolnak, és énekelnek - Vele,

majd arrébb áll az öreg és beszél,

de hogy mit mond, nem hallja senki sem...

Már megszoktuk - és legyint a csapos,

Jó ember - szól egy ifjú nő, pados

faasztalnál tart ő épp pihenőt,

s nem táncol most a zenegép előtt...

A pohárba merül egy torzonborz

fehér szakállú tudós professzor,

mára szóló értekezését ott

találja meg, s mondja, - elhagyatott...

Együtt ropja táncát a múlt s jelen

 - ezt így máshol fel soha nem lelni -

szerelemről tanítja, türelmes

öregkorba vágyik, s merészelni...

Már nincs kor, és nincsenek erények,

megette mindet a bor mámora

már csak zene kell a  "csőcseléknek"

s a pultosnak lesz elég, otthonra.

Záróra jön, tart még a tivornya,

pakol a kocsmáros, majd újra tölt,

ma megéri itt lenni - éjszaka

az élet itt együtt, meg nem gyötör!

Engedd még mesélni az öreget,

hallgasd meg hát a vénséges tudóst,

amit szólnak, leírni nem lehet

ha lehet is, hidd el, nem ildomos.

Kocsmák asztalánál cseng a pohár

bennük megáll a jó bolond idő

elmondják, mit könyvekben nem találsz

hogy, hogy él a nép, - virradat előtt...

szeretném ha szépnek látnál

és nem csupán a szívemet

ha elidőznél arcomon

és nem suhanna át tekinteted

ha mozdulatom elbűvölne

ha hangomtól megremegne mind a két kezed

ha illatnak éreznéd azt is

amikor testem lélegzetet vesz

szeretném ha szépnek látnál

ha ideges vagy 

hangod nem emelkedne meg

ha gond bánat zúdul fejedre

nem rajtam csattanna rosszkedved heve

szeretném ha szépnek látnád

mind amit szemed elé teszek

ma már kicsit bátortalanabban

lassabb módon

mert tudom  vélt hibáim mindet felleled

szeretném ha szépnek látnál

de tudom ez csak képzelet

ahhoz hogy szép legyek és kedves

szívedbe kellene elrejtened engemet

s akkor megszépülne minden

szép lennék s talán 

akkor 

már nem csak neked

de ahogy leszállnak az árnyak

egyszer (hiszem)

hogy 

elfelejtelek

ha te nem tudsz szépnek látni

hát elszállnak a fellegek

remélem lesz még

kinek nézésétől

megszépülök 

és megszépülnek

a reggelek

Narancs színben fürdik a lemenő Nap,

melegsége betölti az egész vásznat.

Előtte élénk kék fodros kis virág, 

karcsú indáján szellő táncot jár.

Zöld szárával integet, szól, hogy: 

"Itt vagyok! Ne feledj el engem,

bár már búcsúzom!"

S ahogy a kis virág lehajtja fejét,

A narancssárga égből - már nem látjuk, -

de lesz nagyon sötét. 

A nap már nem aranylik, lassan eltűnik,

bársony ablakában a kép már elúszik...

Képzeletemen túl vár egy új világ...

...Ha majd felébredek, engedd, kérlek,

hogy álmodjam tovább...

A hegy tetején kanyarogva fut az út,

Az esőcseppjei nem vívnak háborút. 

Homály fedi el a dermesztő múltat,

Kétely vívja meg az égiháborút.

Letargiában a köd-fedte jelen,

A hegy tetejéről tán nem jut le sosem.

Táncolni tudnék a felhők rejtekében

Jövőt idéznék a magas föld hűsébe.

A levegő kevés, boldog már Józsika

Az utat meglelve jött rá - eufória.

Most, hogy ugrik, kutyája nem csahol,

Hűséggel nézi - a gazdi most boldog volt!

Ma még lenge ruhádban ülsz a parton,

s nézed magad előtt a tenger vizét,

álmodod a jövődet, s vársz, óhajtod,

szívedbe rejtett vonzódásod ígér

egy szebb éjszakát.

Távol tőled, a szellő fújt vitorlát

repíti a konok szél, köveken túl

már nem fodrozódik az erős hullám,

s nem neked muzsikál, szétmállik a fény -

indulj el, és élj!