LOVAS ZSUZSANNA LUX - Árnyék és Fény

én nem is tudtam hogy mit gondoltál

te soha nem beszélgettél erről velem

mások mondták hogy mennyire szerettél

te csak csendben figyelted életem

néha harcoltál magaddal s a sorssal

akkor káromoltad ez életet

majd hangos voltál és feszengtél

sokáig nem értettelek

anyámmal is harcoltál hosszú éveken át

szereled nem múlt el a házasságod talán

a valóság ott csücsült melleden

s te nem hagytad hogy nélküled fusson tovább

kiálltál népért és hazáért 

bár sokszor vesztettél csatát

egy elfeledett és elfedett kor emléke

ma még igazságért kiált

s félek a történészek sok mindent 

nem értenek ma már

negyvenöt, ötvenhat, hatvannyolc

csak néhány szám

de e néhány számban megbúvik 

a kiszolgáltatottság

én csak arra emlékszem, ahogy a reggelim

készíted

hosszú úton ne sírjak énekelsz nekem

"fel torreádor öld meg a bikát"

s a sárga-buszon jobb is az utazás

s a rengeteg film amit láttam

a mozi vászonnál

s fent ahol a film forgott

el-elszakadt s nem pörgött tovább

s egy szörnyű estére amelyen 

megvert volt az igazság

később 

amit én nem tudtam

büszkén néztél reám

s mikor baj és bánat borult

reám nem fényes éjszakán

te voltál aki jöttél

segítettél de nem szóltál

aztán egyszer eljött a nap

megeredtek szavaid

s megértettem hogy miért nem mondtad 

egészen addig

elmondani sem volt könnyű

de nem volt könnyű hallani

a múlt árnyai hogyan fonnak át mindent

a mai napig

és még sorolhatnám

bár nehezen indultak most belőlem a szavak

apám voltál

s én gyermeked

ki nem nyújtottam neked vigaszt

helyettem tették ezt lányaim

hozzád szöktek ha érte őket bánat

s a papa hasán ülve érte el őket

a hajnali nap brokátja...

Virágözön hull most reád,

Szél lebbenti könnyű ruhád,

Arcodon a Nap mosolya

Szemedben az ég harmatja.

Kezeddel hűsítsd arcomat,

Mozdulatoddal simogass,

Csókot is küldj, forrót, tüzest!

Itt van a nyár! Nagyon szeress!

Ölel, ölelt, és ölelni fog,

Mert szeret, szeretett és szeretni fog.

Táncos nyári szellő 

bíborrá festi a szép eget,

távoli hegycsúcs flegmán integet.

Keres egy szivárványt az égen,

kiutat mutat a messzeségbe,

keres, keresett, keresni fog,

közelebb jönnek a holnapok.

Boldog, boldogabb

legboldogabb, aki átölel engem, 

az marad,

boldogság titkait ugyan 

ki fejti meg...

Varázslat nyugtatja meg a két szemed.

Vár, várok, - várni fog?

Távoli szerelem átkarol,

ölel a boldogság,

vagy eltaszít - boldog mosollyal

elámít.

A messzeségben még csillag gyúl,

majd lassan a szellő elsimul,

elcsendesedik tóban a víz...

Kellemes nyárban egy madár sír...

A város csillogó fényárban áll,

öledben csókomtól nincs magány!

"Ne mondj le semmiről!" mert eljön majd a hajnal,

amikor vöröslő csillagokkal s bajjal

látod a napfelkeltét a sárga láthatáron

s a akkor csak azt érzed ez már csak egy álom.

"Ne mondj le semmiről!" mert hajlott öreg hátad

kerevetnek döntöd és fájlalod a lábad,

és az út már nem lesz olyan messze,

mert nem látod a végét, szürke hályogba lesz veszve.

"Ne mondj le semmiről!" amíg fényes az éjjel,

mert eljön az idő amikor a hűvös már nem ad enyhet,

csak fázik a tested. Eljön a nap, mikor 

mindent feledve már csak emlékeidről

mesélni lesz kedved, - s ha lesz ki meghallgat

és forró lesz a lelked, áldani fogod az eget:

De jó, hogy ezt mind megélhettem!

SZERETETHÍD

Egy idős otthon lakói

várják, hogy látogatóik

örömmel érkezzenek meg

hozzájuk mosolyt vigyenek.

A gyerekek félve mennek

nem ismerik még a helyet

csodálják a sok idős nőt

kik átéltek már zord időt.

Az első megdöbbenésen

épp túl estek a gyerekek,

lassan kedvesen mosollyal 

ülnek  a padlóra is le.

Átnyúlva az évek felett

táncba, s beszédbe kezdenek

megfogva a ráncos kezet

szívük melegség önti el.

Mert jók a mai gyerekek,

csak kapjanak szeretetet,

csak vegyék őket is körül

reményben szépek örökül.