Békesség a szívben

Igy szólt a nő: Nem tartalak,

Nem esküdtél nekem

A hűség úgy sem él soká

A férfilelkeken.

Menj útjaidra kedvesem

Nézz vígan szerteszét

Pihenj sok távol ágy ölén

Szorítsd sok nő kezét.

Nehéz malaga bort igyál

Hol más ital fanyar,

Es hogyha csókom édesebb

Jöjj vissza csak hamar!

Egyszer csak eljön az a durva rém

Sárga arcával, ádáz csontkezével,

S szigonyát vadul taszítja belém

Hogy feladatát rajtam végezné el.

Szemeim lehunyom, lelkem elsuhan

Föld nyeli el a vénhedt-korhadt testet

E sorsra jutnak itt mindannyian

Akik a sivár mélységbe leestek.

Az egyik pihen a jég mezőiben,

Másik alatt, forró, égető talaj van

Am az én sokat szenvedett szívem

A vadvirágos jó magyar talajban.

De én szeretnék mégis valamit

ha az Isten meghallgatná szómat 

Ezer év múlva, egy pillanatig

Megfordítaná evező hajómat.

S a délibábos rónán valahol

Kiköthetnék egy ősi tanya mellett

S míg a virágos akác rám hajol

Én hallgatnám az édes magyar nyelvet.

Gerlekacajt, s hogy búg a szélmalom, 

Pacsirta hangját, pásztor tilinkóját

S a Maros mentén lomha szárnyakon

Keringve szálló piros orrú gólyát

Ezer év múlva! Édes Istenem!

Lesz-e magyar még? ki felel meg erre?

Hiszen amennyi kárhozat terem,

Mind rácsapott már a magyar emberre!