Békesség a szívben
VéleményEn meg hiszek
Én még hittem a végtelenben
bekötött szemmel
és furcsálltam a kegyetlen
elvetemült érdekeket .
Én még hittem a szépségben
szívemben erős lendülettel
térdeltem tenger előtt
varázs köpönyeggel kőrbe terítve ,
s furcsán ,sejtelmesen
hullámai furcsa neszbe
egymásba merültek ,
míg aranyhomok lábam alatt
ropogott megrendülten .
Akkor még kék volt a felhők leple
ma ellenségesen mered felém
zöld árnyalata csupa rettegés ,
s a meztelen igék ,tettek
a túlvilági szirtekbe vész.
Mennyi öröm,mennyi szépség
halmozott el régen
csókos melegségben
tejjel ,mézzel
csörgedezett a szerelem
lelkem csöndjében
míg ajkam felrepedt.
Én még hiszek a jövő keresztjében
szent bölcs szelek üzenetében
új ébredések kékebb tengerében
hol szívem lüktet hevesen
a hullámok egy szintjével
élvezettel eltűnődve benne {W.B.}
Nincs jol
Szígorú álom merevül
lehunyt szempilláim alá
fülem ébren őrködik
mintha mindig hallaná
a nap sürgető ricsaját.
Soha semmit nem álmodom.
Kínzó kérdések kopognak,
meghalni nemtudó tudatom
fáraszt,nappal összetör
és éjszaka nincs pihenés.
Igy is ,még így is kevés
szigorú álom ösztöne
egyetlen vigaszom csak az
hogy nincs jól,hogy nincs túlvilág.
Séta a nyárban
Tüzesen izzik az árnyék,
a forró évszak kedvére
s a gyűszűvirág halványkék
szellőn gyűszűit rezzenti..
Izzad a föld s láthatatlan
a felhőkre párák szállnak
míg vizek fölött szitakötők
rázzák aranyban selymük.
Lépteink nyomában lebegés
lombok susognak,sötétzölden
fecske szárnyak felettünk
kéken csillognak eget seperve.
Suhannak kasul-keresztül
nyitott szemmel utaznak
mindenféle szárnyalással
részegre szédítik magukat.
Mi csak langyos álmokban
kémeljük a zöldellő réteket,
természet erejét figyelve
mintha mesékben élnénk.
S hirtelen elfogy az út előttünk
elénk tárul a fény rezgésén
egy mosolygós homály, harmattal
s a hajnal bíbor fényt ragyog.
Nem emlékszünk semmire
csak áttetsző közeli tűzre,
mi sárgán ereszkedik felénk
a napnak árnyékot keresve.
Érezzük szívünk dobogását
a nyárnak forró kedvében,
fejünk felett áttetsző ég nyílásán
szüntelen víg zene leng ütemre.
Alkonyi hajnal
Néma fegyvereit köszörüli fölötted a hajnal
halványsárga nyila csiklintja a cifra eget
gőzölög a sötétség s távolodik most indulatosan.
Piruló fák közt hajtja a szél az éji ködöt már
súlyos szárnnyal szállnak a göndör fellegek ott,
bár szállana így el az életed egyszer!
Barátod nézne utánad, mint csapkodsz az égi magányban,
és a síkos párába mosdatva meg arcát
kínzott lélekkel intene néha feléd.
S te köszönnél habzó, fénylő búcsúszóval
szavaid tiszta szelétől reszketne a fű s a magas part,
s hullámzani kezdne az erdő meg a mart..
Felhő lapul az égen,mint pecsét szöveten.
S árnyék tapad a fűben,mint moha a köveken
Óriás madár a táj,a csorgó holdban felragyog,
s ha mozdítja szárnyait,reszketnek a csillagok.
Bármerre mész
Felépülsz ,bárhova mész
a jéghegyek sapkáján is megélsz
hegyes lépteid mind merészebbek
utánad csak egy sötét űr kerget.
Meghitt csöndességemben
végső sóhajom a cigaretta füstben
száll, mint ahogy szállnak erkölcseink
csak nézek utánad s az élményeink
csendre intenek , a kihalt réten
útamban keresnek százszor felejtések
ha velem maradsz, majd rajtad csüngők
de csak vigyázz ,könnyen nem sértődőm.
S míg bennem ezernyi hiány tódul
felépült testeden idegen fogalom
üres szívemben vérem sem sokkol
de megértetted mire kell gondolj.