Békesség a szívben

Gyerekeknek
babumargareta01•  2020. május 23. 20:48

Az árvalányhaj

Hová készülsz ?- kérdi ősszel a fa a fecskét,midőn az el akarja hagyni meleg fészkét.

-Elmegyek oda, hol most a napsugár fényes és az ég kék, hol csillagok ragyognak a leánykák szemeiben, hol a citrom illata fűszerezi a levegőt, hol a narancs színe vetélkedik a napsugárral és hol nem hullanak le a fák levelei.

 

    Elmegyek abba a hazába, melyet az ég is megkoszorúzott, midőn a babérfát adta  neki.

-Hová szállsz?- kérdi a mohos háztető a gólyát,mely kiterjeszti nagy, szürke szárnyait.

-Elszállok oda, hol a hindu leány fürdik a szent folyónak, az ő termeténél is lengébb habjaiban.

Hol a mirtuszbokor illatozik és a lótusz virul.

Messze messze, hol fényesebb a nap, de hervasztóbb is hol gyorsabb, de rövidebb is az élet.

-Hová bújsz?- kérdi a patak a virágot, ha szirmaid megsárgulnak és és lehullanak  rólad.

-Le a földbe, a meleg kamrába, ott álmodom  fényes álmokat, míg visszajön a napsugár, a szellő és a harmat.

 

Mindenkinek  van valakije,  aki elmegy,  aki elbúcsúzik tőle, csak az árvalányhajat nem hagyja el senki, mert nincs senkije.

 

Ott fönn virul a hegy kopár magaslatán, magányosan, társ nélkül.Csak az őszi szél fúj el fölötte és a lenge fű elborul magában csendesen, bánatosan.

Olyan szomorú a kicsiny fű története, mint ő maga.

Bár finom,szép bársonyos teste ring jobbra -balra  keresve új lehetőséget ,hogy megszabaduljon.

 

   Elmesélem nektek, ha úgy tetszik; én a szellőtől hallottam,mely mindennap besusog ablakomon,az meg a vén akácfától tudja, mely századok óta fenn   virul a hegyen

 

 O szemtanúja volt az egésznek és mint igaz történetet, melyet ő maga átélt, mesélte  el a szellőnek.

  A mese így szól:

Ott lenn a völgyben, a szellő és a virágok hazájában,élt egy árva tündér. Nem tudta senki: honnan jött, kinek a gyermeke, de bezzeg azt tudta mindenki,hogy szép, nagyon szép, szebb mint a nap.

 

Hosszú szőke haja egész a földig ért, s ha lebegő azúr-szárnyaival virágról virágra szállott, haja mintegy nagy aranypalást repült utána.

 

Abba a szép szőke hajába szeretett bele a hegy.A hegy már öreg volt, nagyon, nagyon öreg, azt beszélték, hogy a virág teremtése óta él.

 

De azért még mindig friss, zöld ruhába öltözött, feldíszítette magát mindenféle csillogó kővel, dereka körül zöld fűből álló övét kötött s feldíszítette  magát gyönyörűen.

Mindezt hiába tette ám, mert fönt egész kopár volt, s haja hófehéren csillogott a felkelő nap fényében.

De ő azt képzelte magáról, hogy még fiatal és szép, sokkal szebb, mint más hegyek, a fiatalokat sem véve ki, s  egyszer  friss , zöldebb ruhába öltözött és elment kérőül a szép tündérhez.

 

      Igért neki rengeteg sok aranyat, ezüstöt. A völgy illatos A völgy illatos harmata helyett fényes gyémántot.A lenge szellő cserébe a tengerszem zúgását, mely ormán elterül,ígért neki egyszerű lakása helyett fényes kristálypalotát,s a virágok mosolygó, lengő játékai  helyett cserébe sötét kedélyű, de pompás öltözetű törpéket játszótársul.

 

 

 

A tündér hitt mézes szavainak s elhagyta a völgy ifjú fényben ragyogó természetes szépségét, a hegy cicomájáért és pompájáért; elhagyta meleg, napnapsugaras hazáját, s felment a magas hegyre, hová még a tavasz is fél közeledni, hol örök tél van.

 

      Eleinte elkábította  őt e fény látása és bírása, de lassanként megkezdte  szokni de  akkor kezdődött nagyravágyásának büntetése.

Észrevette,, hogy e fény hideg és érzéketlen, hogy itt minden csak külső csillogás, hogy azok a fényes napsugarak melyeket a völgyből oly ragyogóknak, életet sugárzóknak hitt, itt csak megaranyozzák, de a szívig nem hatnak.

Hogy itt csupa jólétben, pompában, mint egy jéglepel borul szívére  a bánat elhagyottságának s árvaságának érzete.

Visszavágyott egyszerű völgyébe, hol nem volt semmije, csak a megelégedés és szeretet  és kezdte érteni, hogy ez a szív valódi kincse.

 

Végre egyszer kétségbeesésében elhatározta, hogy el fog illanni, de midőn szárnyait kitérje szté, a hegy megragadta durva vas-kezével szállongó arany haját s nem akarta  elereszteni.

     Ekkor a tündér szívből fakadt, forró fohászt küldött fel minden lénynek teremtőjéhez, urához, ki a hegyek és a tündéreknek, ki mindnyájunknak atyja, Kérte, vegye áldozatul egész ragyogó szépségét,csak láthassa viszont a völgyet.

 

 

 A jó Isten meghallgatta. Pompás termete egyszerre szét kezdett foszlani, s számtalan fehér pillangó alakjában lebegett le a völgybe. Csak fényes szőke haja maradt a hegy markában, késő szerelmének bús emlékéül. Még most is ott van árván, magányosan,míg valamely ujjongó, játszó gyermek le nem szakaszba,hogy kalapjára tűzze.

babumargareta01•  2020. május 23. 11:08

Százszorszép

Volt egyszer egy kis százszorszép, olyan zöld levelű kis százszorszép, sárga volt a fejecskéje s

ragyogó harmatcsepp a kelyhében.

Egészen magában élt a száron egy öreg aszott nagynénjével. Apját, anyját, még midőn százszorszép bimbó volt, leszakasztotta a virággyűjtő professzor s öreg nagynénje nem győzte eléggé beszélni, milyen jó dolog az, ha professzor szakasztja le, könyvbe teszi és sokáig-sokáig megőrzi.

     Egész nap azért zúgolódott, mert a száron hervadt el, s kis unokatestvérét egyre intette, tegyen meg mindent, hogy a professzornak   tetszedjen meg , hadd szakassza le és préselje meg.

     Százszorszépnek nem volt ám kedve mindehhez.Jobban szeretett körülnézni a szép zöld erdőben,

bújósdit játszani a Mária bogárkákkal, enyelegni a napsugárral, egy szóval szabadon örülni és boldog

     lenni, mint ott benn valami növénygyűjteményben összezsugorodva unalomból meghalni.

   Százszorszép idővel öregebb lett, nagynénje pedig meghalt. Előbb kis unokatestvérét megáldotta s erősen lelkére kötötte, hogy az egyetlen út, mely boldogsághoz vezet, a professzor kezein át a növénygyűjteménybe visz.

.

    Százszorszép sírt, midőn nagynénje meghalt, de búja nem tartott sokáig.

Rövid idő múlva ismét játszott,nevetett, boldog volt, örült a tavasznak, s az öreg forrás, melynek partján virult, komolyan bólintgatta ezüst fürtös fejét, s azt mondta, hogy a kis virágnál könnyelműbb, vidorabb teremtést életében még nem látott - pedig a forrás már jó ideig élt.

 

      Mindennek oka abban rejlett, hogy a kis százszorszép szívében egy gyermek aludt: az érzelem, s a virág boldogsága s víg dala mind mélyebben altatták el.

      Egy csöndes nyári éjjel, midőn százszorszép fejét nyugalomra hajtotta  le, arcocskáján egyszerre égő,szenvedélyes csókot  érzett.Az égnek egyik fényes csillaga sugárcsókokat küldött a kis virágnak és s ez annyi volt, mint egy szerelmi vallomás.

  -Szeretlek!- szólt az első csók.

-Szívem fénye vagy s arra születtem, hogy szeresselek!

 - Kis százszorszép, fölemellek a fényes égbe, sugárkoronát teszek homlokodra s a szerelem belőled

csillagot teremt!

   -Szeress!- szólt a második csók.

-Hagyd el a boldogságot,- a szerelem édesebb a boldogságnál, a halál a szerelem ölén többet ér, mint egy egész élet üdvössége.

-Az élet szerelem nélkül csillagtalan ég.

-A szerelem a szív csillaga, a lélek virága. Az élet szerelem nélkül csillagtalan ég, virágtalan mező.

-Szeress, kis százszorszép!

Százszorszép szívében megmozdult valami.  Édes, kimondhatatlan fájdalom vonult  át rajta  - az első szerelem

 

 

Százszorszép illata azt felelte:

 -Szeretlek!- az elég  volt  a csillag megértette és a virág vallomása föllebegett kedveséhez, egy hosszantartó, illatos fohászban.

 

         Azóta vége volt a gyermekjátékoknak; százszorszép ábrándos és szomorú lett,

      Az öreg forrás ismét bólintgatta ezüst fürtös fejét s azt mondta, hogy olyan szerelmes kis teremtést még soha sem látott, pedig a mint mondtuk: a forrás már nagyon öreg volt

 Szásszorszép minden nap és minden éjjel kedvese  szerelméért imádkozott.

 

 Nem vonzotta őt a ragyogó égbolt, a csillagélet fénye, azután nem vágyódott, nem akart semmit, semmit, csak ajakát,ajakára nyomni, csak egyszer látni őt közelről.

 

 Százszorszép minden imájára egy szem esett le abból a láncból, melyek a csillagot az éghez kötőtték,mert a szerelem imája felhat isten trónjához, s az az egyetlen, mi törvényeit megingathatja.

      S midőn az utolsó láncszem leesett a csillagról, az leszakadt az égről, mint egy fényes golyó.

       Átrepült a légen, ezer tűzsugarat szórva, s úgy tűnt fel, mintha a levegő égett volna körülötte.

       Elmaradtak mögötte az ég fényes szférái az,.országok, városok, egyenesen az erdő felé

repült, s az erdő százados tölgyei méltóság teljesen üdvözölték lombos koronáikkal a fényes jövevényt.

   De a csillag elrepült fölöttük mint egy ragyogó gondolat s százszorszép mellett csapott le, ki sugárzó kelyheivel követte merész röptét.

  Százszorszép boldogan hajlott le kedveséhez, ajka érinteni akarta alakját, de csakhamar fonnyadtan, hervadtan, megtőrt szívvel hanyatlott vissza.

  Mert a ragyogó csillag, mely elcsábította  fényével, nem volt más fekete, érzéketlen -földnél.

A professzor, ki épen virágokat gyűjtött az erdőben, annyira megijedt e látványon, hogy kalapját s professzori tekintélyét elejtve, eszeveszetten futott,be a városba. Rövid idő múlva ismét visszatért az erdőbe s a -meteor kő-vet,  amit a földre hullott csillagot nevezte, elvitette.

 

 

    Pár hét múlva felolvasást tartott az akadémiában, tizenöt kötetet írt a nevezetes eseményről, híres  emberré lett, érdemjeleket kapott, de azt, hogy a meteor csillag volt-e, és hogy miért hullott le az égről — azt soha sem tudta kitalálni

 

 

 De azt tudta a kis százszorszép az erdőben, mely elhervadt a száron, mint a hogy már ezeren elhervadtak ezen a száron előtte.

 

 Mert vannak ezren, kik szívük kiábrándulását túl nem élik s vannak ezren ,kik ifjú  álmaik el-elmosódó árnyát amaz országba követik, hol nincs csalódás.

            Vége 

 

 

 

babumargareta01•  2020. május 12. 11:55

Ravasz tanítómester--------mese

Volt egyszer egy bugyuta királyúrfi. Fenséges édesapja iskolamestereket, tanárokat fogadott melléje, hogy tanítsák meg a betűvetésre, s verjék a fejébe a törvényt, mert anélkül, ugye, nem kormányozhatja majd az országot.
 Tanítómesterek jöttek mentek, de a kicsi királyfi nem akart a tudományoknak élni, csak az orrpiszkálásban volt hajlandó elmélyedni.
Több se kellett a királynak: a palotába hívatott egy öreg írástudót, aki mindenféle tudományban jártas volt, és akit az egész világ bölcsnek tartott. Felfogadta fia mellé tanítónak.
 Csak az az egy kikötése volt, hogy nevelje szépszerével, jó szóval a csemetéjét, mert a gyermek gyönge, ijedős. De biza  a bölcs kurtára fogta az úrfit.
     Végül, amikor már nem tűrhette tovább tökéletlenségeit, végighúzott a hátán a vesszővel egy-néhányszor, és így szólt:
- Tanuld meg, hogy pálcából fakad a bölcsesség!
 A királyfi rögvest bepanaszolta fenséges édesapjánál az agg tanítót, s a bölcset abban a szent percben tömlöcbe vetették. Az ítélkezés napján így fakadt ki:
 - Inkább egy erdőből beszabadult medvét tanítanék az ábécére, mint felséged fiát! Erre a csúfságra a király nyomban kimondta ítéletét:
- Ha egy esztendőn belül nem tanítasz meg egy medvét írni-olvasni, az akasztófán végzed! A király nyomban fogatott az erdőben egy medvebocsot, és elküldte a bölcsnek. A mester cserzett bőrből készített egy vastag könyvet, és lapjai közé hússzeleteket rakott. A medve a mancsai közé kapta a könyvet, és addig-addig forgatta, amíg az összes húst meg nem találta. Miközben evett, dörmögött, s lapozgatta a könyvet.
      Letelt az esztendő. A király maga elé rendelte a bölcset, hogy mutassa be a medvéje tudományát. A medve, amint meglátta a király asztalán a könyvet, azon nyomban a hátsó lábára ágaskodott, elvette, s forgatni kezdte a lapokat. Dörmögött, mormogott, közben végiglapozta az egész könyvet, azután elkezdte elölről.
 A jelenlévők dőltek el a kacagástól. A király megkérdezte a mestert:
 – Mit mond a medve?
– Olvas, felséges uram.
– Miféle olvasás ez? – Felséges uram, medvenyelven mondja az ábécét. Most már a király is elnevette magát, és megbocsátott a bölcsnek. Mivel látta, hogy helyén van az esze, végleg felfogadta a fia melle tanárnak.

                        Vége