Békesség a szívben

Novella
babumargareta01•  2022. február 18. 16:58

Kötelesség




Kotelesdség

Ady János  három  nap  óta  járt az  első ele- 

mibe  és  palatáblát  hordott  a  hóna  alatt. 

A  palatáblára  gömbölyű  betűkkel  azt  írta  a 

tanító  ű r:  ír,  rí.  Ami   Jánosnál  igen 

találó  kezdet  volt,  mert  ő  csakugyan  keser­

vesen  rítt,  miközben  betűvetésre  adta  az édes 

apja.Azon  a  délután  is,  mikor  újonnan  szer­

zett  cimboráival  hazafelé  tötyögött,  kis  szive 

egész  keserűségével  fordult  a világrend  igaz­

ságtalansága  ellen.  Gyönyörű  szeptemberi 

napsugár  volt,  kiválló  idő  a  zölddió-szedés-


hez  meg  a  szilvaevéshez.  Hanem  erre  most 

gondolni  sem  lehetett.  Három  nap  óta komoly 

fiú  lett,  iskolás  fiú.  Rózsi,  a pesztra,  ott várja 

a  sarki  fűszeresnél,  aztán  haza  viszi,  ott  meg­

issza  a kávéját s  aztán  .  .  .  Bizony  egy  csomó 

í,  meg  r  fog  előtte  sorakozni  zöld  diók  és 

hamvas  szilvák  helye t.  Vége  a  huszárosdinak, 

vége  a  csacsival  vaió  barátságnak,  vége  azok­

nak  a  gyönyörű  pancsolásoknak,  ott  a  kis 

kert  esőverte  virágágyai  között.  Vége,  Inában, 

vége.  Pedig  gyönyörű  délután  volt,  napsu­

garas,  meleg  őszi  délu án.És  Nagy  János  buksi  fejében  ekkor  egy 

merész gondolat támadt:  ha ő  most  nem  megy 

el  a  sarki  fűszeresig,  hanem  csak  emide  be- 

fordúl  a  Pósta-utcába,  elmegy  Kovács  Ban- 

diékhoz  a  nagy  kerbe,  ottan  nem  lesz  semmi 

baja,  meg  szilvát  is  ehetik  annyit,  hogy  no. 

Nem  sokat  gondolkodik  az  ember,  még  ha 

első  elemista  is  és  Nagy  János  amint  gon- 

dolá,  meg  is  tévé.  Sötét  este  volt,  mikor 

Kovácséktól  hazakisérték.Otthon  aztán  cudarúl  kikapott.  Anyja 

nem  élt  már  régen  a szegénynek,  de az  apja, 

ez  a  különben  is  mérges,  rosszkedvű  ember, 

csúnyán kiporolta. Iskolakerülőnek, tekergőnek 

szidta és  suhogott  a nadrágszijú,  mint a jégeső.Nagy  János  bőgött,  ordított  s  amig  va­

csora  nélkül,  sajgó  tagokkal  hánykolódott 

ágyacskájában,  először  életében  megismerte 

azt  az  igazságot,  hogy  van  valami,  amiért 

oda  kell  adni  a  napsugarat,  a  vidámságot, 

a  szabadságot  —  és  ez  a  kötelesség.Ady  János  „leérettségizett“ ,  mint  ko­

moly,  vézna,  sápadt  fiú.  A  gimnáziumban 

úgy  emlegették,  mint  a  szorgalom  és  köte­

lességtudás  mintaképét.  Az  ő  dolgozatait  má­

solta  az  egész  osztály  s  szószedeteit,  melyek­

ben  minden szót  kétszer is aláléniázott,  látható 

gyönyörűséggel  forgatta  latin-professzora.  A 

fiúk  becsülték,  de  nem  szerették.  Az  nem 

mászkál  velük  a  mezőkön,  

nem volt. barátja  a 

poharazgatásnak,  sőt  szenteskedőnek  is tartot­

ták,  mert  egyszer  azt  mondta,  hogy  okosabb 

dolga  van,  mint  a  leányiskola  ablakai  alatt 

ténferegni.  Hanem  szavalni,  azt  gyönyörűen 

tudott.  Dísze  is  volt  minden  iskolai  ünne­

pélynek.


  Érettségi  után  nála volt  egy  pár  barátja. 

Persze  a jövőről beszélgettek ;  ki így, ki amúgy 

színezte  ki  a  jövendő  életpályát.  Az  egyik 

papnak  készült,  mert  az  apja  is  az  volt,  a 

másik  orvosnak  megy,  —  mondotta,  —  ott 

vannak a  legkevesebben; kettő jogásznak akart 

iratkozni,  mert  nem  volt  hajlandósága  sem­

mire.„Én  színész  leszek,  vagy  semmi  más!“ 

mondta  Ady  János  komolyan  és  csillogó 

szemmel.

Este,  vacsora  után  a  gyámja,  akinél  ő 

meg  két  kis  árva  testvére  —  egy  kis  leány 

és  egy  gimnázista  fiú  —  lakott,  behívta  ma­

gához  a  dolgozószobába;  komolyan  a szivére 

beszélt.  Azt  mondta :—  Nézd,  János,  nem  szeretem,  amit ma 

délután  mondtál.  Hagyj  fel,  fiam,  az  ábrándok 

kai.  A  színészet  nem  pálya,  nem  is  teneked 

való.  Neked  igyekezned  kell, hogy  minél elébb 

kenyérhez,  biztos  álláshoz  juss.  Itt  a  két  kis 

testvéred;  —  egyedül  álltok  a  világban  és 

neked  kötelességeid  vannak.

És  Ady János,  míg  lelkében  összetörte 

minden  gyermekábrándjait,  könnyes  szemmel 

belátta,  hogy  van  valami,  amiért  oda  keli 

adni  rajongást,  ambíciót — és  ez  a  kötelesség. 

Ady   Jánosnak  olyan  hihetetlen  szeren­

cséje  akadt,  hogy  a  főnöke,  ez  a  gazdag, 

befolyásos  ember,  egy  szép  napon  cégtársul 

vette. 




 Kész  ember  volt tehát,  cégvezetője  egy 

olyan  elsőrangú  vállalatnak,  mint  „Keresztes 

és  Ady"  Hiszen  az igaz,  megdolgozott érette 

becsületesen.  Négy  esztendő  alatt  nem  volt 

olyan  nap,  melyen  ő  kora  reggeltől  késő  estig 

üzleti  könyvek  között  ne  görnyedt  volna  s  az 

utolsó  három  évben,  mikor főnöke  már  önálló 

hatáskört  biztosított  neki,  éjszakákat  áldozott 

a  vállalat  sikeréért.  Esze  folyton  az  üzleten 

járt,  maga volt a  pontosság  és  megbízhatóság. 

Aki  ismerte,  sohase  hitte  volna,  hogy  ez  a 

higgadt,  száraz  fiatalember,  valamikor  drá­

mákért  lelkesült  és  a  saját  hangjában  gyö­

nyörködött.  Szép  keresetéből  felnevelte  és 

elhelyezte  testvéreit  és  most  már  ő  is  azon 

gondolkodott,  hogy  végre  családod  alapít. 

Mert  szerelmes  vo lt;  igen,  Ady  János  sze­

relmes  tudott  még  lenni.  A  régi  szinészáb- 

rándok  mintha  még  lappangtak  volna  benne:

egy  kis   házmester-leányba  bolondúlt  bele, 

akinek a haja  olyan  szőke  volt,  mint  a  szep­

temberi  napsugár  és  a  szeme  olyan  kék,  mint

az  érett  szilva.  A  leány  énekesnőnek  készült, 

de  a  János  kedvéért  jó  kis  feleség  is  tudott 

volna  lenni.  A  fiatal  ember  pedig  a  fülig 

szerelmes  szivek  minden  naivitásával  és  elfo­

gultságával  szeretett. 



Hanem    Ez  a  váratlan  előléptetés, a 

cégtárssá való  előmenetel  megzavart  mindent. 

Sejtette,  hogy e  mögött  más  is  lappang, mint 

puszta  elismerés  szorgalma  és  lelkiismeretes­

sége  iránt.  A  főnökék  házánál  szívesen  látott 

vendég volt eddig is,  — sőt a  csúf főnökleány, 

Carola,  látható  figyelemmel  nézte,  bármiről 

beszélt  is.Mikor  pedig  a cégbe  való  igtatást  követő 

napon  volt  főnöke  magához  kérette  s  bizal­

mas beszéd közben nem titkolta, hogy „Őszinte 

örömmel látja vonzalmát  Carola  leánya iránt“ , 

egyszerre  világos  lett  előtte  a  teendő. 


Igen,ő  nem  habozhatott,  neki  tudnia  kellett,  mi  a 

kötelessége  ezzel  az  emberrel  szemben,  aki 

éveken  át  jóttevője,  támogatója  volt.

 -Másnap  egy  kusza, érthetetlen  levél  ment 

a  kis  házmester-leányhoz,  telve  kétszer  alá­

húzott  „kötelességek“ -el  és  három  hónap 

múlva  Ady  János  eljegyezte  magát  —  úgy, 

amint  kötelessége  volt.


Gyönyörű  szeptemberi  napsugár  volt, 

kiválló  idő  a  zölddió-szedéshez, meg a szilva­

evéshez.  Hatalmas  parkjának  egy árnyas  dió­

fája  alatt  ült  párnák  között  a gazdag  és  beteg 

Ady  János.  Ide  hozatta  magát  most,  hogy a 

leghíresebb  egyetemi  tanárok  sem  tudtak 

mást  ajánlani,  csak  pihenést  és  várakozást. 

Igen,  várakozást  a  halálra.  Nem  volt  pedig 

még  öreg  ember,  de  a  szakadatlan  munka 

teljesen  megőszítette  és  elvette  szeme  vidám 

tekintetét.  Aztán  a  súlyos  szívbaj  is  erősen 

felpuffasztotta.  Most  hát  itt  ült  ő,  egyedül, 

szinte  ünnepi  csendben  s  mert  az  üzletre 

gondolnia  sem  volt  szabad,  először  életében 

szabad  volt  neki  csak  úgy  maga elé  bámulni 

és  nem  gondolni  semmiről


Oly  szép  enyhe  is volt  ez  a  szeptemberi 

nap!  A  lombok  között  áttörő  ég  opálos fény­

ben  ragyogott,  a  bársonyos  pázsit  engedel­

mesen  terült  lábai  alá,  mintha  kínálná :  nyúj-

tozkozz   csak  végig  rajtam ! 

 Köröskörül  ezer apró  hangocskából,  —  bogárzümmögésből,  


levélsuttogásból,  pille-libbenésből  —  szövő­

dött  össze  a  nagy  csönd.Ady  János  különös,  jóleső  elzsibbadást 

érzett.  Csak  úgy homályosan  átfutott a lelkén, 

hogy  neki  felesége  van,  akit  nem  szeret  s 

aki  nem  törődik  vele,  hogy  testvérei  van­

nak,  akik  hasznot  várnak  tőle,  hogy  üzlete 

van,  mely  felemésztette  egész  életét :  mindez 

csak  úgy  öntudatlanúl  lobbant  fel  előtte,  de 

most  már  csupán  azt  érezte,  hogy  jó  volna 

újból  elölről  kezdeni  az  életet  és  nem  élni 

másért, csak  ezért  a  napfényért,  ezért  a  puha 

semmittevésért,  ezért  a  beszédes  csöndért.

Aztán  azt  kérdezte  magától,  hogy  miért 

is  élt  tehát.  

babumargareta01•  2022. január 18. 19:28

Három pillangó

Hárman mentek a nyári délutáni napfényben ,poros levegőt fújdogált a kis szél.Nem volt kedvük nagyon a beszédre.
Sem Irma sem a lakatoslegény és a hosszú, nyurga diák nem nagyon társalogtak.

Előttük szép sötétzöld lombok ,alig szuszogtak.Apró kis bogarak és lepkék szálltak felettük.Forróság pihegtette az egész természetet

Három barna pillangó tánca villogott a nyári forróságban átfurakodó napfény, parányi
porában.

Irma kacagva nézte:

– Az isten keze a legügyesebb zsonglőr. Látod, milyen furcsán pörgeti ezt a három lepkét, amelyek azt gondolják, hogy élnek.

A lakatoslegény sapkáját a pillangók közé vágta:

-Velem törődjél mikor veled járok, ne ezekkel a repülő férgekkel.A hosszú diák a szerteröppenő lepkéket kísérte szemével sokáig, amíg a szeme könnyesre fájdult:

-Ilyen vadembernek a menyasszonya Irma. A szőlősbe értek, a leány házához. A lakatos betért az öregekhez egy pohár spriccerre.
Irma a körtefák felé ment a diákkal

-Olyan szép maga, Irma, mint az illatozó fák árnyékában nézett júliusi táj. Minden asszonyi jóságot ígérő barna fény hevíti a szemét. Ha jó férjet kapna …Irma vállát rándította,s körtét harapott ketté.

– Az öregek akarják, hogy ehhez menjek. Jól keres.A diák kezébe vette Irma kezét és megcsókolta. Azután ijedten körülnézett, mert félt a lakatos izmaitól. Irma megsimogatta a diák haját.Akkor már a a lakatos,éppen érkezett és a bortól jókedvűen intett Irma felé:

– Gyere Irma, add a karod.Elmentek. A diák ott maradt és őszinte bánattal őt körtét evett meg, azután unalmában a felbukkanó csillagokat számolgatta.Heves eső indult. A diák egy futással hazáig rohant és csuromvizesen az ágyra dőlt. Sok lépés koppant már ablaka alatt a virradatban, mikor valahogy álomba szenderült.
Irma és a lakatos sokáig maradtak a kertben. Irmát késő éjszaka keresték a szülei az esőben. A ribiszke-bokrok alatt találtak rá Irmára. Sírt.A lakatos akkor már messze járt.Irma betegsége hirtelen fejlődött, azt mondják hogy meghűlt az esőben azon az éjjel.. A diák csak két hét múlva hallotta a bajt,akkor is csak annyit, hogy harmadnap temetik Irmát.

Vasárnap délután a lakatos a kuglizó kertjében sörözött és kártyázott.

Veszített.

– Még egy osztás,mondta aztán megyek a temetésre.Ismét veszített.

– Eltemetik nélküled is – mondták a társai. -Kár ezt a jó társaságot megbontani.A lakatos osztott és még egy üveg sört rendelt.

Később szólt:

– Milyen jó csókja volt szegénynek. Tán mégis el kellett volna hogy menjek a temetésére.

A diák regényt olvasott a szobájában, órájára pillantott:

– Félóra múlva elhantolják Irmát.Végig nézett az öltözetén

– Nincs kivasalva a fekete nadrágom, így nem tudok el menni a temetésre.

Tovább olvasta a regény érdekes fordulatát.

Irma tizennyolc éves teste erőset koppant a koporsódeszkáján, mikor ügyetlenül a sírba eresztették. A sírgödörtől nem messze a nyári lombokon átfurakodó napfény aranyporában három barna pillangó tánca villogott.
Vége

Kategória

babumargareta01•  2022. január 16. 20:22

A keshedt ló keserve

Keshedt, gebedt konflisló állt a külvárosi kocsma előtt. Esteledett. A csapszékben valaki nagyot ütött az asztalra és dalra gyújtott:
– Búsuljon a ló, elég nagy a feje! .

– Hisz ez az – gondolta a konflisló mi búsulunk, ők meg mulatnak. Ha még egyszer a világra jöhetnék, ember lennék,de emberi.

Egy percre sem jutott eszébe, hogy az emberfejében is fészket rakhat a gond. Hogyan is képzelte volna, mikor eddig csak víg arcokat látott.Boldog jegyeseket, kik meghatottan súgták gazdája fülébe: az anyakönyvhöz.

Javíthatatlan lumpokat,amint az ember vállára csapva rikoltották: a Három tulipánhoz, az áldóját! Sikkes gavallérokat, szegfűvel a gomblyukban, ahogy hanyagul, de mégis izgatottan hátradőltek a kocsitámlán és diszkréten egy utcanevet böktek ki.

Ilyenkor a konflisló tudta, hogy randevúra kell vinni a pasast – a gazdájának mindenki pasas volt – és vígabban szaporázta lépteit,pedig nem is csókolta hátát az ostor. Néha temetési menet után baktatott, de nem látott abban semmi szomorút. Azt hitte, hogy lumpot kísérnek haza és azért kell olyan lassan menniük, nehogy az alvó felébredjen. Akárki is volt a pasas, a konflisló sorsa egy maradt: húzta a kocsit, tűrte az ostorcsapást és várt a külvárosi kocsmák előtt, míg benn a gazda holtrészegre itta magát.

Mert a konflisló gazdája igen nagyon szerette az italt és rémségesen goromba volt. A konflisló szörnyen szenvedett a méltatlan bánásmódtól, szügyét repedésig töltötte meg a keserűség. Szegény konflisló nem tudta, de nekünk a kocsis igazolására el kell mondanunk, hogy zörgőcsontú gebe volt,mely megérett a gyepmesteri felmagasztosulásra. Pedig hogyan vágyódott egy cseppnyi szeretetre.

Sokszor, ha éktelen szitkok közepette ütötték, rúgták,tépdesték, hátra fordult, nagy, szomorú szemeit rá meresztette a részeg emberre, mintha mondaná :

– Gazdám, édes gazdám, ne bánts! Hiszen mi egymásnak vagyunk teremtve. Ha engem elvisz a sintér, másik lovat vehetsz, az pedig tudod jól sok pénzbe kerül. Légy jó hozzám és szeress egy kissé.

A kocsis nem értette a könyörgő szemek beszédét és tovább verte . A konflisló végül is dühre lobbanva oly eszeveszetten kezdett rugdalózni,hogy a kocsis meghökkenve lépett hátra. Aztán bekötötte a lovat az istállóba, abrakot tett elébe és morogva kiment.

– Milyen szép is volna az én életem, ha úgy történne, ahogy elképzelem! sóhajtott a konflisló,miközben lopva a csapszék ajtajára pillantott, ahonnan abban a percben lódítottak ki egy részeg alakot.

Reggel az istállóba jönne a gazdám és így mondaná:

– Kedves lovam, van itt egy szegény ember,azt akarná, ha az állomásra vigyük:

a szeretőjéhez!

– Elvigyük-e ?

-Visszük, persze hogy visszük- felelném vígan nyerítve és alig várnám, hogy rajtam legyen a hám.Repülnék mint a táltos, patkóm nem is érné a földet,hiába kérlelnék:

– Lassabban, hé, kedves lovam, úgyis ki érünk idejében, ne erőltesd meg magad.Amint jönnének visszafele, hallaná ám, hogy a gazdája nagyokat sóhajt a bakon. Olyanokat, hogy a hátán ülő legyek ijedten felrepülnek.

Mondanám is :- Mi bajod édes gazdám?

– Tudod kedves lovam, fázik a gyomrom, nagyon kívánkozik a reggeli snapsz után.

– Hát nem bánom, édes gazdám, álljunk meg a kocsma előtt, de egynél több decit ne igyon kend!Hej, milyen vígan szökne le a kocsis a bakról és csak úgy a kocsma küszöbén kortyolná üresre a decis üveget. Amint újból mennének egy darabig,lógatná fejét szörnyű busán a konflisló Mi a bajod kedves lovam?

– Megmondom, ha nem haragszol.

– Nem én!

-Tudod édes gazdám, hivatalos vagyok a szomszédba illatos szénára, friss forrásvízre. Restellném,ha szavamat szegném.

– Nem széna és forrásvíz kell neked, kópé- és huncutkodva pattogna füle mellett az ostor. Asszony van a dologban, valld be azonnal!

-Huncut kacsintással felelne a konflisló és délután már tenné is a szépet a szomszédék virgonc,fekete szőrű kancájának.

Az illatos szénát, a friss vizet akár az ördög is elvihetné.

Igazán így volna szép az élet, nem pedig:amilyen az enyém.

– Bárcsak már a sintér nyúzná le rólad a bőrt,te konflislovak szégyene! És utána jó negyed óráig táncol az ostornyél, hogy csak úgy porzik a szegény ló háta.Mindezt elgondolta a konflisló, mikor fényes-szőrű, délceg paripa állott meg előtte. A konflisló alázatosan pislantott fel az úri rokonra és tisztelettudóan néma maradt.

– Jó napot, testvér – nyerített amaz.

– Alázatos szolgája – rebegte a konflisló és végtelenül megtiszteltnek érezte magát. Hátra is nézett, nem-e látják a többi konflislovak, amelyek időközben mögéje sorakoztak.Valamennyi irigyen hegyezte füleit.

– Hogy éli világát, kedves rokon – kérdezte leereszkedően a paripa.

– Szegényesen, sok búval, bosszúsággal. Nem jó konflislónak lenni, folyton ütnek.

– Miért engedi. Látja, engem senki sem mer megütni. A múltkor a lovászgyerek dühében megrúgott. A gazdám úgy felpofozta, hogy megeredt az orra vére.

– Mit csináljak ? A konflisló sorsa, hogy egyik kocsmából a másikba vigye a pasasokat és ostor alá tartsa a hátát.

– Szegény, műveletlen konflisló – szánakozott a paripa. Sajnálom, hogy ennyire visszamaradt a világtól.

– Hát – restelkedett a gebe buta ló vagyok én, azt bizony látom, de nem mondaná meg, mikor művelődjek? Nappal a ronda fuvar, éjjel fáradt vagyok és aztán úgy elkesergek a sorsomon, hogy reggel lesz, mire kicsit megbékélek.

– Nem hallott még semmit a lovak Paradicsomáról? – kérdezte átható tekintettel a paripa.

– Nem !A paripa egészen közel hajolt a konflislóhoz és feltárta előtte a nagy titkot. Régente, sok-sok ezer évvel ezelőtt a lovak egy nagy, szabad birodalomban éltek. Kocsit, hámot, ostort nem ismertek.

Embert sohasem láttak. Ettek, ittak, játszottak és ha tiszteletben megőszültek, nem a gyepmester jött el értük, nem is a lómészáros kezére kerültek, hanem a vének mezején várták a csendes polgári halált,hol melegebben sütött a nap, bársonyosabb volt a fű ,finomabb a zab.

Egyszer azután ember tévedt a lovak közé és véget vetett az aranykornak. A lovakat széthurcolták, csak néhányan maradtak vissza, azok is úgy, hogy nyavalyásoknak tettették magukat,hogy nem kellettek.. Ezek elszaporodtak mind többen vannak. -Esznek isznak, játszanak és sohasem láttak embert.Ez a lovak Paradicsoma.

– Ha én oda juthatnék! – sóhajtotta búsan a konflisló.

– Nincs annál egyszerűbb. Szabaduljon meg gazdájától. Mert a lovak paradicsomában csak szabad lónak van helye.

– Uraságod – kérdezte szerényén a konflisló- miért nem próbált eddig gazdájától megszabadulni.

– Hm – köhögött zavartan a paripa.

– Nekem itt is kitűnő dolgom van. Én nem vagyok konflisló.És mintha a buta gebe további kellemetlen kérdéseitől tartana, délcegen eltrappolt,

– Jó napot!

– Alázatos szolgája – felelte a konflisló és megzavarodva, szinte szédülten bámult az alkonyatba.

Hát van egy hely, hol sem részeg pasasok, sem goromba kocsisok, sem suhogó ostorok nem léteznek, hol örökös vígság, boldogság a lovak élete?A lovak Paradicsoma! És erről nem szólt az ő gazdája soha. Persze, titokban tartotta, nehogy kedvet kapjon ő is, felkeresni a boldog és szabad testvéreket.A lovak Paradicsoma! Egy véghetetlen pázsitos mező, amelyen ezüstös patakok víg csobogással trappolnak keresztül. Emitt gyönyörű hereágyak, amott zabok mosolygós terítéke bólogat, mely minden reggel újból kinő. Illatos szénakazlak gömbölyödnek a patakok mentén és nincsen aki a porciót kimérné. Boldogsággal nyargalnak ott a lovak az örökké terített asztalokhoz, hancúroznak a kanca ­haddal, hemperegnek a puha fűben, a fürdenek a csókos napsugárban!

Kinyílt a csapszék ajtaja, a kocsis lépett ki rajta.A konflislovat izgatott remegés járta át. Érezte, elérkezett a döntő pillanat és hallani vélte a gondtalan nyerítést, melyet a lovak paradicsomából korbácsolt feléje a lágy esti szellő, Az ember felült a bakra és ostorával nagyot húzott a ló lágyéka alá. A konflisló nem mozdult.

– Gyí, te gebe!

A konflisló úgy állt, mintha a lába gyökeret eresztett volna. A kocsis még néhányszor végig húzott a ló hátán, majd káromkodva leszállt a bakról és bizonytalan lépésekkel a ló elé lépett. Két véres,ittasságtól foszforeszkáló szem fúrta be dühödt pillantását a konflisló hideg, de határozott tekintetébe.Néhány pillanatig farkasszemet nézett a részeg ember és az elszánt ló, majd az ember megragadta a gyeplőt és kegyetlenül megrázta. A konflisló ekkor iszonyú erővel fellökte. Az ütés az embert az álla alatt érte, nyekkent egyet, tompa koppanással a falhoz repült, aztán lesiklott és mozdulatlanul terült el a földön.A csapszékből kitódultak a vendégek. Valaki lehajolt és megnézte az embert.

– Kampec – mondta és elfordult.

– Mi történt ?

– A ló agyonütötte gazdáját.Részeg alak tört elő és a ló hasába rúgott,egy másik ostorral vágott végig a hátán. Egy ember közbevetette magát és rekedten mondta:

– Ne bántsátok a szegény párát Hisz nincs annak esze.A konflisló állt és várta a pillanatot, mikor indulhat a lovak Paradicsomába. Azt hitte, hogy most megölte gazdáját, nyitva előtte az út. De hirtelen sírás jajongott fel, az összecsődült tömeg némán elhúzódott a halott embertől. A kocsis felesége jött,mögötte hat gyerek, a halott ember gyerekei. Az asszony zokogva ráborult a halottra és sokáig, sokáig sírt.

Azután felemelkedett.

– A ló ölte meg – mondta valaki.Az asszony a ló elé lépett. Két bánatos, könnyes szem és egy fájdalomban fürdő arc volt az,amit a ló látott. És hallotta:

– Ugye, kedves lovam, segíteni fogsz nekem,hogy megkeressem hat gyermekem számára a mindennapi kenyeret?

Ugye kedves lovam?Aztán megsimogatta a ló fejéi.Ekkor különös jelenet következett:

– Nézzétek – kiáltotta valaki szinte megrettenve – a ló sír. Hullanak a könnyei.Valóban a csapszékből kiáradó világosság fényében látni lehetett, hogy a konflisló szemeiből nagy,súlyos könnyek gyöngyöznek alá.A konflisló fejét lehajtva sírt. Siratta a gazdáját,siratta a lovak Paradicsomát. Amint lassan megindult az istálló felé a bakon az asszonnyal, a kocsiban a hat gyerekkel, tudta, érezte, hogy sohasem fogja meglátni a lovak Paradicsomát. Sohasem fog hemperegni a puha fűben, sohasem fog fürdeni a csókos napsugárban.
hemperegni a puha fűben, sohasem fog fürdeni a csókos napsugárban.
Vége.

babumargareta01•  2022. január 16. 20:20

A kis beteg

Az orvos kérdez kalappal a kezében:Asszonyom, itt a kis beteg?

A kisgyermek anyja: Itt van doktor úr, tessék belépni. Dok­tor úr, az én szerencsétlen kisfiam! Képzelje csak, a drága, ma reggel óta folytonosan orrára bukik.

A doktor: Hallatlan! Bukik?Az anya: folytonosan doktor úr folytonosan.

A doktor: A földre?

Az anya: A földre.

A doktor: Különös. Hány éves ?Az anya: Négy és fél

.Az orvos: Hát hogyan is tör­tént ?

Az anya: Nem tudom megér­teni, mondhatom. Tegnap este egész jól volt, s mint egy nyúl mászkált a szobában. Reggel, szokásom szerint, ve­szem, hogy megmosdassam. Felhúzom a harisnyáját, fel­húzom rá a nadrágot és felállítom kis lábaira. Puff! Leesik.Felemelem … puff! másodszor is orra bukik. Csodálkozva felemelem mégegyszer. Puff! le a földre. Hétszer, vagy nyolcszor egymásután. Röviden, doktor úr, ismétlem fo­galmam sincs, hogy mi lehet az oka, reggel óta folyton folyvást orrára esik.Az orvos: Milyen csodálatos … Láthatom a kisfiút?

Az anya: Természetesen.

Az anya kimegy és karjain visszahozza a kisfiút.

.Az orvos: felséges vasgyúró… kérem tegye le a földre. Az anya engedelmeskedik. A fiúcska a földrepottyan.

Az orvos: Még egyszer, ha szabad kérnem. Ugyanaz a játék, mint azelőtt, A fiúcska esik egyre.

Az orvos: Még egyszer,harmadszor is lábraállítják, mindannyiszor leesik a földre.

Az orvos elmerengve: Lehetetlen. Az orvos a kis beteghez,lép akit az anya ölben tart.

Mondd kis fiam, van valami fájdalmad ?A kis beteg: Nem bácsi.Az orvos: Jól aludtál az éjszaka?A kis beteg: Igen, bácsi.Az orvos: Volt étvágyad ma reggel ? Szeretnél enni egy kis levest?A kis beteg: Igen bácsi.Az orvos: Helyesen. Fontoskodva: Ez a paralizis!

Az anya: para…. Jesszus Mária! kiált Égnek emelt karjaival A gyerek leesik.

Az orvos: Sajnos, asszonyom,teljes paralizis az alsó végtagokban.Egyébként ön is meggyőződhet asszonyom, hogy a kis beteg tagjai teljesen mozdithatatlanok, Beszéd közben lassan a beteghez,közeledik ,hogy jobban szemügyre vegye, meg akarja vizs­gálni, de hirtelen:

Ah, de hát…de hát. . . asszonyom! Teringettét,asszonyom, miket akar ön nekem be beszélni e paralizis históriájával ?Az anya: de, doktor úr,Ön .. . .az orvos: Ehhh … ezer ör­dög és pokol… most már tudom,hogy miért nem tud megállani a lábán . .. Persze, hogy nem tud,mikor mind a két lábát belehúzták a nadrág egyik szárába.

babumargareta01•  2021. november 4. 19:39

Hutlenség[3]

Mint férj és feleség ,rendületlen voltunk együtt.Még akkor is amikor a piacokat,vagy boltokat jártuk,mindig egy párt alkottunk.
Csak az elválások voltak fájdalmasak.Gyakran beszéltünk telefonon,de mikor kifogytam mindenből,már nem mertem hívni, csak könnyezve
virrasztottam, mert utána való szenvedélyes vágyam még fokozódott.
Legkedvesebb élményeim azokból az évekből maradtak, amikor egy betegsége miatt megkért hogy vegyem fel a fizetését és vigyem el neki. . Ilyenkor gyöngédsége és szeretete túlömlött mindenféle önuralom és felvett közömbösség korlátján. És noha azokban az időkben érzéseim mohó gyönyörűségét nem fokozhatta még az ijesztő gondolat, hogy elveszíthetem őt ha nem vigyázok
Csupa lélek lettem.Nem volt elég tapasztalatom, mint Neki.
Megcsókoltam Elemért ,bár ragályos betegsége volt,de nem riadtam meg ,hogy elkaphatom. Ennek a csóknak leírhatatlan édességét újra többé soha sem találtam meg..Mintha búcsú csók lett volna.
Elemért leginkább gyenge akaratom ejtette kétségbe. Mindent hangulatom pillanatnyi sugallatára tettem. Életem, amíg így az érzés vagy az ötlet irányította, ha nem is volt teljesen jó, mégsem mondhatom, hogy rossz lett volna. A munka, nyugodtság és a józanság szép terveinek megvalósítását Elemér és én tulajdonképen azért sürgettük, mert mindketten éreztük, ő tudatos értelemmel, én kissé zavaros fővel, de annál nagyobb hévvel, hogy ez a valóra-váltás végeredményében annak az akaratnak bennem való tovább-élése és megtestesülése lesz, amely Elemérben fogant meg és ébredt öntudatra. Az akarat megszilárdulása bennem kettőnk lényének erkölcsi egymásba kapcsolódása s diadalmas eggyé-olvadása lett.

Nyugdíjba szinte egyszerre mentünk ,én ötvenéves koromban,Elemér pedig hatvan hét évesen.
Ekkor jöttek a szomorú napok,amikor napközben nem találkozhattunk.De mindig vannak kivételek.Kutyát sétáltattunk a Maros partján,vagy kimentünk a város széli nagy áruházba.
De a péntek délutánok a miénk volt .Már kora délben készülődtem és dobogó szívvel mentem a lakására ,ahol átadtam magam az összes gyöngéd szerelmi játékainak.Tudta ,hogy szeretem ,bármit kért szenvedéllyel teljesítettem.
Nem kellett halljam az otthoni szöveget"Már megint kire gondolsz " szeretkezés közben az ex. férjemtől,amitől elszállt minden kedvem.
Minden kellemetlen akadályok ellenére kitartottunk egymás mellett ,annyi éven át szerelemben.
Elemérrel gyakran kimentünk a városból, fel a Váczmány tetőre ,ami elég közel volt a városhoz, sétáltunk,majd megebédeltünk az ottani vendéglőben.
Sohasem voltam annyit hangversenyeken, mint ezekben az években és sohasem érintettek felületesebben a zene hullámai, mert egyéb vágyam sem volt, minthogy mellette ülve hallgassam én is a zene bűvöletét.
Hallgattam, de nem hallottam semmit sem. És ha néha mégis figyeltem, már képtelen voltam a zene titokzatos nyelvét mindenben megérteni.

Orvosságot kerestem s minthogy nem volt bátorságom akarni az igazit, amely oly közel s ó, mégis annyira messze – saját magamban – rejtőzött, épen megfordítva tettem s ismét a bűnös gyönyörökhöz menekültem, hogy bennem a társasági élettől kioltott tüzet felszítsák. Hasztalan volt minden. A tetszés vágya uralkodott rajtam s így napról-napra halasztottam a végső elhatározást, a valóban szabad tettet: a családban való elmerülést.
Mert bűnös voltam az biztos és önző.
De gyerekeim kezét soha el nem engedtem.
A két bűn egyikéről sem mondtam le, hanem kevertem a kettőt. Vagy hogy is mondjam? Mind a kettő a gondolat és az érzelem akadályai ellen tört, amelyek ártottak volna a másiknak s így nem egymás ellen éleződtek ki, hanem egymást segítették elő.
Én rövidesen új munkahelyet kerestem ,mert még túl fiatal voltam,hogy otthon üldögéljek a semmittevők világában
Elemér tanácsolta és az ő segítségével kerültem a SANTA Poliklinika laboratóriumba.

Sajnos Elemérrel ritkábban találkozhattam ,mert közben bővült a családom,megszülettek a nagy fiam lányai,sokat segítettem nekik,így a délelőtti találkák vásárlások mind ritkábbak lettek.
Azért a péntek délutánok megmaradtak továbbra is pont olyan nagy szerelemben ,mint régebb.
Nem hogy apadt volna a szenvedély ,hanem mind jobban vártuk a következő hét pénteket.
A szerelem nem múlik,csak ha akarja az egyik fél.Ebben a kapcsolatban mindketten vigyáztunk egymásra.

A szerelem el nem múlik soha, nagy pillanataiban van örökkévalósága. Belső természete nem az állandóság, de nagyralátás volna földi embernek azt követelni az egektől, hogy ami ily csodás, az változatlan maradjon. Egy másik életben bizonyára tökéletesebb lesz és én hiszem, hogy e földön csak az elejét éljük. Valahol másutt van a kifejlődése, a magyarázata, a titka. Itten: sok kínja és még több gyönyörűsége.
Es amikor ennyi mindenen keresztül és ennyi mindent feláldozol rád esik a bomba az égből.
A leg könyörtelenebb pillanat akkor jött be ,amikor Elemér felesége egy kora reggel telefonált nekem hogy Elemér hirtelen halállal elhunyt azon éjszakán.
Egy péntekre virradó hajnalban hagyott itt minket akiket szeretett.
Vége volt. Éles fájdalmat éreztem szívemben. Többet ragadott el tőlem, mint szerelmét. Elvitte a hitem az életben s ön magamban.
Bódultan, szédülő fejjel indultam el a munkahelyemre. . A fájdalmat és az önvádat roskadozva oda vittem, ahol szerelmem utolsó, nagy jelenetei játszódtak le. Egy kis kis cukrászda a munkahelyem közelében. Ott volt minden éppen úgy, mint azelőtt. Az asztalra helyezett sárga ernyős asztali lámpa halvány, meleg fénnyel öntötte el a helyiséget. Csend és némaság volt itt s valami titkos, szótlan szenvedés lappangott. A kis szoba olyan volt, mint hallgatag, szomorú emberi arc .. . sírva borultam az asztalra.

Es mennyi mondanivalóm volt és mekkora szerelem égette szívemet.Hiányzik életemből a tekintete a homlokráncolása ,a forró kéz simogatása ,a fülembe súgott szavak selymes pillanata.

Nem tudtam Róla ,hogy cukorbeteg,soha nem mondta. Szívstop volt a halál oka.

Elemér halála egy év múlva a nyugdíjazása után, ami hirtelen történt ,mély sebet hagyott a szívemben. Nem tudom és nem is akarom elfelejteni.Itt van a szívemben amíg élek.

Még a temetésre sem mertem elmenni,nem akartam megalázni Elemér emlékét jelenlétemmel.Biztos sokan kerestek szemmel a temetőben.Ma sem tudtam elfelejteni a napokat, órákat amiket együtt töltöttünk.Nagy fekete űr maradt utána,amit nehezen hevertem ki ,és mindezt egyedül ,mert senkinek nem meséltem el semmit azonkívül amit láttak.

Utólag köszönöm, hogy engedte, hogy szeressem. Ennyi már elég. Volt idő, amikor azt hittem, többet akarok. Akartam egészen. Akartam a testét, a lelkét, a múltját. És akartam a jövőjét.. Meg kellett öregednem, hogy értsem, mi a szeretet és mi a birtoklás. Ma már tudom, enyém az adomány így is. Csak terhes ne lett volna az én nagy szeretetem. Most mindent lakat alá temettem élem az életem a két fiam szeretetében alázatosan…

Van perc, oly könnyű, mint a név,
mit egy sírkövön olvasol,
míg mondod is, csak szádon él,
kit megnevez, már nincs sehol.

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom