Békesség a szívben

Novella
babumargareta01•  2022. január 18. 19:28

Három pillangó

Hárman mentek a nyári délutáni napfényben ,poros levegőt fújdogált a kis szél.Nem volt kedvük nagyon a beszédre.
Sem Irma sem a lakatoslegény és a hosszú, nyurga diák nem nagyon társalogtak.

Előttük szép sötétzöld lombok ,alig szuszogtak.Apró kis bogarak és lepkék szálltak felettük.Forróság pihegtette az egész természetet

Három barna pillangó tánca villogott a nyári forróságban átfurakodó napfény, parányi
porában.

Irma kacagva nézte:

– Az isten keze a legügyesebb zsonglőr. Látod, milyen furcsán pörgeti ezt a három lepkét, amelyek azt gondolják, hogy élnek.

A lakatoslegény sapkáját a pillangók közé vágta:

-Velem törődjél mikor veled járok, ne ezekkel a repülő férgekkel.A hosszú diák a szerteröppenő lepkéket kísérte szemével sokáig, amíg a szeme könnyesre fájdult:

-Ilyen vadembernek a menyasszonya Irma. A szőlősbe értek, a leány házához. A lakatos betért az öregekhez egy pohár spriccerre.
Irma a körtefák felé ment a diákkal

-Olyan szép maga, Irma, mint az illatozó fák árnyékában nézett júliusi táj. Minden asszonyi jóságot ígérő barna fény hevíti a szemét. Ha jó férjet kapna …Irma vállát rándította,s körtét harapott ketté.

– Az öregek akarják, hogy ehhez menjek. Jól keres.A diák kezébe vette Irma kezét és megcsókolta. Azután ijedten körülnézett, mert félt a lakatos izmaitól. Irma megsimogatta a diák haját.Akkor már a a lakatos,éppen érkezett és a bortól jókedvűen intett Irma felé:

– Gyere Irma, add a karod.Elmentek. A diák ott maradt és őszinte bánattal őt körtét evett meg, azután unalmában a felbukkanó csillagokat számolgatta.Heves eső indult. A diák egy futással hazáig rohant és csuromvizesen az ágyra dőlt. Sok lépés koppant már ablaka alatt a virradatban, mikor valahogy álomba szenderült.
Irma és a lakatos sokáig maradtak a kertben. Irmát késő éjszaka keresték a szülei az esőben. A ribiszke-bokrok alatt találtak rá Irmára. Sírt.A lakatos akkor már messze járt.Irma betegsége hirtelen fejlődött, azt mondják hogy meghűlt az esőben azon az éjjel.. A diák csak két hét múlva hallotta a bajt,akkor is csak annyit, hogy harmadnap temetik Irmát.

Vasárnap délután a lakatos a kuglizó kertjében sörözött és kártyázott.

Veszített.

– Még egy osztás,mondta aztán megyek a temetésre.Ismét veszített.

– Eltemetik nélküled is – mondták a társai. -Kár ezt a jó társaságot megbontani.A lakatos osztott és még egy üveg sört rendelt.

Később szólt:

– Milyen jó csókja volt szegénynek. Tán mégis el kellett volna hogy menjek a temetésére.

A diák regényt olvasott a szobájában, órájára pillantott:

– Félóra múlva elhantolják Irmát.Végig nézett az öltözetén

– Nincs kivasalva a fekete nadrágom, így nem tudok el menni a temetésre.

Tovább olvasta a regény érdekes fordulatát.

Irma tizennyolc éves teste erőset koppant a koporsódeszkáján, mikor ügyetlenül a sírba eresztették. A sírgödörtől nem messze a nyári lombokon átfurakodó napfény aranyporában három barna pillangó tánca villogott.
Vége

Kategória

babumargareta01•  2022. január 16. 20:22

A keshedt ló keserve

Keshedt, gebedt konflisló állt a külvárosi kocsma előtt. Esteledett. A csapszékben valaki nagyot ütött az asztalra és dalra gyújtott:
– Búsuljon a ló, elég nagy a feje! .

– Hisz ez az – gondolta a konflisló mi búsulunk, ők meg mulatnak. Ha még egyszer a világra jöhetnék, ember lennék,de emberi.

Egy percre sem jutott eszébe, hogy az emberfejében is fészket rakhat a gond. Hogyan is képzelte volna, mikor eddig csak víg arcokat látott.Boldog jegyeseket, kik meghatottan súgták gazdája fülébe: az anyakönyvhöz.

Javíthatatlan lumpokat,amint az ember vállára csapva rikoltották: a Három tulipánhoz, az áldóját! Sikkes gavallérokat, szegfűvel a gomblyukban, ahogy hanyagul, de mégis izgatottan hátradőltek a kocsitámlán és diszkréten egy utcanevet böktek ki.

Ilyenkor a konflisló tudta, hogy randevúra kell vinni a pasast – a gazdájának mindenki pasas volt – és vígabban szaporázta lépteit,pedig nem is csókolta hátát az ostor. Néha temetési menet után baktatott, de nem látott abban semmi szomorút. Azt hitte, hogy lumpot kísérnek haza és azért kell olyan lassan menniük, nehogy az alvó felébredjen. Akárki is volt a pasas, a konflisló sorsa egy maradt: húzta a kocsit, tűrte az ostorcsapást és várt a külvárosi kocsmák előtt, míg benn a gazda holtrészegre itta magát.

Mert a konflisló gazdája igen nagyon szerette az italt és rémségesen goromba volt. A konflisló szörnyen szenvedett a méltatlan bánásmódtól, szügyét repedésig töltötte meg a keserűség. Szegény konflisló nem tudta, de nekünk a kocsis igazolására el kell mondanunk, hogy zörgőcsontú gebe volt,mely megérett a gyepmesteri felmagasztosulásra. Pedig hogyan vágyódott egy cseppnyi szeretetre.

Sokszor, ha éktelen szitkok közepette ütötték, rúgták,tépdesték, hátra fordult, nagy, szomorú szemeit rá meresztette a részeg emberre, mintha mondaná :

– Gazdám, édes gazdám, ne bánts! Hiszen mi egymásnak vagyunk teremtve. Ha engem elvisz a sintér, másik lovat vehetsz, az pedig tudod jól sok pénzbe kerül. Légy jó hozzám és szeress egy kissé.

A kocsis nem értette a könyörgő szemek beszédét és tovább verte . A konflisló végül is dühre lobbanva oly eszeveszetten kezdett rugdalózni,hogy a kocsis meghökkenve lépett hátra. Aztán bekötötte a lovat az istállóba, abrakot tett elébe és morogva kiment.

– Milyen szép is volna az én életem, ha úgy történne, ahogy elképzelem! sóhajtott a konflisló,miközben lopva a csapszék ajtajára pillantott, ahonnan abban a percben lódítottak ki egy részeg alakot.

Reggel az istállóba jönne a gazdám és így mondaná:

– Kedves lovam, van itt egy szegény ember,azt akarná, ha az állomásra vigyük:

a szeretőjéhez!

– Elvigyük-e ?

-Visszük, persze hogy visszük- felelném vígan nyerítve és alig várnám, hogy rajtam legyen a hám.Repülnék mint a táltos, patkóm nem is érné a földet,hiába kérlelnék:

– Lassabban, hé, kedves lovam, úgyis ki érünk idejében, ne erőltesd meg magad.Amint jönnének visszafele, hallaná ám, hogy a gazdája nagyokat sóhajt a bakon. Olyanokat, hogy a hátán ülő legyek ijedten felrepülnek.

Mondanám is :- Mi bajod édes gazdám?

– Tudod kedves lovam, fázik a gyomrom, nagyon kívánkozik a reggeli snapsz után.

– Hát nem bánom, édes gazdám, álljunk meg a kocsma előtt, de egynél több decit ne igyon kend!Hej, milyen vígan szökne le a kocsis a bakról és csak úgy a kocsma küszöbén kortyolná üresre a decis üveget. Amint újból mennének egy darabig,lógatná fejét szörnyű busán a konflisló Mi a bajod kedves lovam?

– Megmondom, ha nem haragszol.

– Nem én!

-Tudod édes gazdám, hivatalos vagyok a szomszédba illatos szénára, friss forrásvízre. Restellném,ha szavamat szegném.

– Nem széna és forrásvíz kell neked, kópé- és huncutkodva pattogna füle mellett az ostor. Asszony van a dologban, valld be azonnal!

-Huncut kacsintással felelne a konflisló és délután már tenné is a szépet a szomszédék virgonc,fekete szőrű kancájának.

Az illatos szénát, a friss vizet akár az ördög is elvihetné.

Igazán így volna szép az élet, nem pedig:amilyen az enyém.

– Bárcsak már a sintér nyúzná le rólad a bőrt,te konflislovak szégyene! És utána jó negyed óráig táncol az ostornyél, hogy csak úgy porzik a szegény ló háta.Mindezt elgondolta a konflisló, mikor fényes-szőrű, délceg paripa állott meg előtte. A konflisló alázatosan pislantott fel az úri rokonra és tisztelettudóan néma maradt.

– Jó napot, testvér – nyerített amaz.

– Alázatos szolgája – rebegte a konflisló és végtelenül megtiszteltnek érezte magát. Hátra is nézett, nem-e látják a többi konflislovak, amelyek időközben mögéje sorakoztak.Valamennyi irigyen hegyezte füleit.

– Hogy éli világát, kedves rokon – kérdezte leereszkedően a paripa.

– Szegényesen, sok búval, bosszúsággal. Nem jó konflislónak lenni, folyton ütnek.

– Miért engedi. Látja, engem senki sem mer megütni. A múltkor a lovászgyerek dühében megrúgott. A gazdám úgy felpofozta, hogy megeredt az orra vére.

– Mit csináljak ? A konflisló sorsa, hogy egyik kocsmából a másikba vigye a pasasokat és ostor alá tartsa a hátát.

– Szegény, műveletlen konflisló – szánakozott a paripa. Sajnálom, hogy ennyire visszamaradt a világtól.

– Hát – restelkedett a gebe buta ló vagyok én, azt bizony látom, de nem mondaná meg, mikor művelődjek? Nappal a ronda fuvar, éjjel fáradt vagyok és aztán úgy elkesergek a sorsomon, hogy reggel lesz, mire kicsit megbékélek.

– Nem hallott még semmit a lovak Paradicsomáról? – kérdezte átható tekintettel a paripa.

– Nem !A paripa egészen közel hajolt a konflislóhoz és feltárta előtte a nagy titkot. Régente, sok-sok ezer évvel ezelőtt a lovak egy nagy, szabad birodalomban éltek. Kocsit, hámot, ostort nem ismertek.

Embert sohasem láttak. Ettek, ittak, játszottak és ha tiszteletben megőszültek, nem a gyepmester jött el értük, nem is a lómészáros kezére kerültek, hanem a vének mezején várták a csendes polgári halált,hol melegebben sütött a nap, bársonyosabb volt a fű ,finomabb a zab.

Egyszer azután ember tévedt a lovak közé és véget vetett az aranykornak. A lovakat széthurcolták, csak néhányan maradtak vissza, azok is úgy, hogy nyavalyásoknak tettették magukat,hogy nem kellettek.. Ezek elszaporodtak mind többen vannak. -Esznek isznak, játszanak és sohasem láttak embert.Ez a lovak Paradicsoma.

– Ha én oda juthatnék! – sóhajtotta búsan a konflisló.

– Nincs annál egyszerűbb. Szabaduljon meg gazdájától. Mert a lovak paradicsomában csak szabad lónak van helye.

– Uraságod – kérdezte szerényén a konflisló- miért nem próbált eddig gazdájától megszabadulni.

– Hm – köhögött zavartan a paripa.

– Nekem itt is kitűnő dolgom van. Én nem vagyok konflisló.És mintha a buta gebe további kellemetlen kérdéseitől tartana, délcegen eltrappolt,

– Jó napot!

– Alázatos szolgája – felelte a konflisló és megzavarodva, szinte szédülten bámult az alkonyatba.

Hát van egy hely, hol sem részeg pasasok, sem goromba kocsisok, sem suhogó ostorok nem léteznek, hol örökös vígság, boldogság a lovak élete?A lovak Paradicsoma! És erről nem szólt az ő gazdája soha. Persze, titokban tartotta, nehogy kedvet kapjon ő is, felkeresni a boldog és szabad testvéreket.A lovak Paradicsoma! Egy véghetetlen pázsitos mező, amelyen ezüstös patakok víg csobogással trappolnak keresztül. Emitt gyönyörű hereágyak, amott zabok mosolygós terítéke bólogat, mely minden reggel újból kinő. Illatos szénakazlak gömbölyödnek a patakok mentén és nincsen aki a porciót kimérné. Boldogsággal nyargalnak ott a lovak az örökké terített asztalokhoz, hancúroznak a kanca ­haddal, hemperegnek a puha fűben, a fürdenek a csókos napsugárban!

Kinyílt a csapszék ajtaja, a kocsis lépett ki rajta.A konflislovat izgatott remegés járta át. Érezte, elérkezett a döntő pillanat és hallani vélte a gondtalan nyerítést, melyet a lovak paradicsomából korbácsolt feléje a lágy esti szellő, Az ember felült a bakra és ostorával nagyot húzott a ló lágyéka alá. A konflisló nem mozdult.

– Gyí, te gebe!

A konflisló úgy állt, mintha a lába gyökeret eresztett volna. A kocsis még néhányszor végig húzott a ló hátán, majd káromkodva leszállt a bakról és bizonytalan lépésekkel a ló elé lépett. Két véres,ittasságtól foszforeszkáló szem fúrta be dühödt pillantását a konflisló hideg, de határozott tekintetébe.Néhány pillanatig farkasszemet nézett a részeg ember és az elszánt ló, majd az ember megragadta a gyeplőt és kegyetlenül megrázta. A konflisló ekkor iszonyú erővel fellökte. Az ütés az embert az álla alatt érte, nyekkent egyet, tompa koppanással a falhoz repült, aztán lesiklott és mozdulatlanul terült el a földön.A csapszékből kitódultak a vendégek. Valaki lehajolt és megnézte az embert.

– Kampec – mondta és elfordult.

– Mi történt ?

– A ló agyonütötte gazdáját.Részeg alak tört elő és a ló hasába rúgott,egy másik ostorral vágott végig a hátán. Egy ember közbevetette magát és rekedten mondta:

– Ne bántsátok a szegény párát Hisz nincs annak esze.A konflisló állt és várta a pillanatot, mikor indulhat a lovak Paradicsomába. Azt hitte, hogy most megölte gazdáját, nyitva előtte az út. De hirtelen sírás jajongott fel, az összecsődült tömeg némán elhúzódott a halott embertől. A kocsis felesége jött,mögötte hat gyerek, a halott ember gyerekei. Az asszony zokogva ráborult a halottra és sokáig, sokáig sírt.

Azután felemelkedett.

– A ló ölte meg – mondta valaki.Az asszony a ló elé lépett. Két bánatos, könnyes szem és egy fájdalomban fürdő arc volt az,amit a ló látott. És hallotta:

– Ugye, kedves lovam, segíteni fogsz nekem,hogy megkeressem hat gyermekem számára a mindennapi kenyeret?

Ugye kedves lovam?Aztán megsimogatta a ló fejéi.Ekkor különös jelenet következett:

– Nézzétek – kiáltotta valaki szinte megrettenve – a ló sír. Hullanak a könnyei.Valóban a csapszékből kiáradó világosság fényében látni lehetett, hogy a konflisló szemeiből nagy,súlyos könnyek gyöngyöznek alá.A konflisló fejét lehajtva sírt. Siratta a gazdáját,siratta a lovak Paradicsomát. Amint lassan megindult az istálló felé a bakon az asszonnyal, a kocsiban a hat gyerekkel, tudta, érezte, hogy sohasem fogja meglátni a lovak Paradicsomát. Sohasem fog hemperegni a puha fűben, sohasem fog fürdeni a csókos napsugárban.
hemperegni a puha fűben, sohasem fog fürdeni a csókos napsugárban.
Vége.

babumargareta01•  2022. január 16. 20:20

A kis beteg

Az orvos kérdez kalappal a kezében:Asszonyom, itt a kis beteg?

A kisgyermek anyja: Itt van doktor úr, tessék belépni. Dok­tor úr, az én szerencsétlen kisfiam! Képzelje csak, a drága, ma reggel óta folytonosan orrára bukik.

A doktor: Hallatlan! Bukik?Az anya: folytonosan doktor úr folytonosan.

A doktor: A földre?

Az anya: A földre.

A doktor: Különös. Hány éves ?Az anya: Négy és fél

.Az orvos: Hát hogyan is tör­tént ?

Az anya: Nem tudom megér­teni, mondhatom. Tegnap este egész jól volt, s mint egy nyúl mászkált a szobában. Reggel, szokásom szerint, ve­szem, hogy megmosdassam. Felhúzom a harisnyáját, fel­húzom rá a nadrágot és felállítom kis lábaira. Puff! Leesik.Felemelem … puff! másodszor is orra bukik. Csodálkozva felemelem mégegyszer. Puff! le a földre. Hétszer, vagy nyolcszor egymásután. Röviden, doktor úr, ismétlem fo­galmam sincs, hogy mi lehet az oka, reggel óta folyton folyvást orrára esik.Az orvos: Milyen csodálatos … Láthatom a kisfiút?

Az anya: Természetesen.

Az anya kimegy és karjain visszahozza a kisfiút.

.Az orvos: felséges vasgyúró… kérem tegye le a földre. Az anya engedelmeskedik. A fiúcska a földrepottyan.

Az orvos: Még egyszer, ha szabad kérnem. Ugyanaz a játék, mint azelőtt, A fiúcska esik egyre.

Az orvos: Még egyszer,harmadszor is lábraállítják, mindannyiszor leesik a földre.

Az orvos elmerengve: Lehetetlen. Az orvos a kis beteghez,lép akit az anya ölben tart.

Mondd kis fiam, van valami fájdalmad ?A kis beteg: Nem bácsi.Az orvos: Jól aludtál az éjszaka?A kis beteg: Igen, bácsi.Az orvos: Volt étvágyad ma reggel ? Szeretnél enni egy kis levest?A kis beteg: Igen bácsi.Az orvos: Helyesen. Fontoskodva: Ez a paralizis!

Az anya: para…. Jesszus Mária! kiált Égnek emelt karjaival A gyerek leesik.

Az orvos: Sajnos, asszonyom,teljes paralizis az alsó végtagokban.Egyébként ön is meggyőződhet asszonyom, hogy a kis beteg tagjai teljesen mozdithatatlanok, Beszéd közben lassan a beteghez,közeledik ,hogy jobban szemügyre vegye, meg akarja vizs­gálni, de hirtelen:

Ah, de hát…de hát. . . asszonyom! Teringettét,asszonyom, miket akar ön nekem be beszélni e paralizis históriájával ?Az anya: de, doktor úr,Ön .. . .az orvos: Ehhh … ezer ör­dög és pokol… most már tudom,hogy miért nem tud megállani a lábán . .. Persze, hogy nem tud,mikor mind a két lábát belehúzták a nadrág egyik szárába.

babumargareta01•  2021. november 4. 19:39

Hutlenség[3]

Mint férj és feleség ,rendületlen voltunk együtt.Még akkor is amikor a piacokat,vagy boltokat jártuk,mindig egy párt alkottunk.
Csak az elválások voltak fájdalmasak.Gyakran beszéltünk telefonon,de mikor kifogytam mindenből,már nem mertem hívni, csak könnyezve
virrasztottam, mert utána való szenvedélyes vágyam még fokozódott.
Legkedvesebb élményeim azokból az évekből maradtak, amikor egy betegsége miatt megkért hogy vegyem fel a fizetését és vigyem el neki. . Ilyenkor gyöngédsége és szeretete túlömlött mindenféle önuralom és felvett közömbösség korlátján. És noha azokban az időkben érzéseim mohó gyönyörűségét nem fokozhatta még az ijesztő gondolat, hogy elveszíthetem őt ha nem vigyázok
Csupa lélek lettem.Nem volt elég tapasztalatom, mint Neki.
Megcsókoltam Elemért ,bár ragályos betegsége volt,de nem riadtam meg ,hogy elkaphatom. Ennek a csóknak leírhatatlan édességét újra többé soha sem találtam meg..Mintha búcsú csók lett volna.
Elemért leginkább gyenge akaratom ejtette kétségbe. Mindent hangulatom pillanatnyi sugallatára tettem. Életem, amíg így az érzés vagy az ötlet irányította, ha nem is volt teljesen jó, mégsem mondhatom, hogy rossz lett volna. A munka, nyugodtság és a józanság szép terveinek megvalósítását Elemér és én tulajdonképen azért sürgettük, mert mindketten éreztük, ő tudatos értelemmel, én kissé zavaros fővel, de annál nagyobb hévvel, hogy ez a valóra-váltás végeredményében annak az akaratnak bennem való tovább-élése és megtestesülése lesz, amely Elemérben fogant meg és ébredt öntudatra. Az akarat megszilárdulása bennem kettőnk lényének erkölcsi egymásba kapcsolódása s diadalmas eggyé-olvadása lett.

Nyugdíjba szinte egyszerre mentünk ,én ötvenéves koromban,Elemér pedig hatvan hét évesen.
Ekkor jöttek a szomorú napok,amikor napközben nem találkozhattunk.De mindig vannak kivételek.Kutyát sétáltattunk a Maros partján,vagy kimentünk a város széli nagy áruházba.
De a péntek délutánok a miénk volt .Már kora délben készülődtem és dobogó szívvel mentem a lakására ,ahol átadtam magam az összes gyöngéd szerelmi játékainak.Tudta ,hogy szeretem ,bármit kért szenvedéllyel teljesítettem.
Nem kellett halljam az otthoni szöveget"Már megint kire gondolsz " szeretkezés közben az ex. férjemtől,amitől elszállt minden kedvem.
Minden kellemetlen akadályok ellenére kitartottunk egymás mellett ,annyi éven át szerelemben.
Elemérrel gyakran kimentünk a városból, fel a Váczmány tetőre ,ami elég közel volt a városhoz, sétáltunk,majd megebédeltünk az ottani vendéglőben.
Sohasem voltam annyit hangversenyeken, mint ezekben az években és sohasem érintettek felületesebben a zene hullámai, mert egyéb vágyam sem volt, minthogy mellette ülve hallgassam én is a zene bűvöletét.
Hallgattam, de nem hallottam semmit sem. És ha néha mégis figyeltem, már képtelen voltam a zene titokzatos nyelvét mindenben megérteni.

Orvosságot kerestem s minthogy nem volt bátorságom akarni az igazit, amely oly közel s ó, mégis annyira messze – saját magamban – rejtőzött, épen megfordítva tettem s ismét a bűnös gyönyörökhöz menekültem, hogy bennem a társasági élettől kioltott tüzet felszítsák. Hasztalan volt minden. A tetszés vágya uralkodott rajtam s így napról-napra halasztottam a végső elhatározást, a valóban szabad tettet: a családban való elmerülést.
Mert bűnös voltam az biztos és önző.
De gyerekeim kezét soha el nem engedtem.
A két bűn egyikéről sem mondtam le, hanem kevertem a kettőt. Vagy hogy is mondjam? Mind a kettő a gondolat és az érzelem akadályai ellen tört, amelyek ártottak volna a másiknak s így nem egymás ellen éleződtek ki, hanem egymást segítették elő.
Én rövidesen új munkahelyet kerestem ,mert még túl fiatal voltam,hogy otthon üldögéljek a semmittevők világában
Elemér tanácsolta és az ő segítségével kerültem a SANTA Poliklinika laboratóriumba.

Sajnos Elemérrel ritkábban találkozhattam ,mert közben bővült a családom,megszülettek a nagy fiam lányai,sokat segítettem nekik,így a délelőtti találkák vásárlások mind ritkábbak lettek.
Azért a péntek délutánok megmaradtak továbbra is pont olyan nagy szerelemben ,mint régebb.
Nem hogy apadt volna a szenvedély ,hanem mind jobban vártuk a következő hét pénteket.
A szerelem nem múlik,csak ha akarja az egyik fél.Ebben a kapcsolatban mindketten vigyáztunk egymásra.

A szerelem el nem múlik soha, nagy pillanataiban van örökkévalósága. Belső természete nem az állandóság, de nagyralátás volna földi embernek azt követelni az egektől, hogy ami ily csodás, az változatlan maradjon. Egy másik életben bizonyára tökéletesebb lesz és én hiszem, hogy e földön csak az elejét éljük. Valahol másutt van a kifejlődése, a magyarázata, a titka. Itten: sok kínja és még több gyönyörűsége.
Es amikor ennyi mindenen keresztül és ennyi mindent feláldozol rád esik a bomba az égből.
A leg könyörtelenebb pillanat akkor jött be ,amikor Elemér felesége egy kora reggel telefonált nekem hogy Elemér hirtelen halállal elhunyt azon éjszakán.
Egy péntekre virradó hajnalban hagyott itt minket akiket szeretett.
Vége volt. Éles fájdalmat éreztem szívemben. Többet ragadott el tőlem, mint szerelmét. Elvitte a hitem az életben s ön magamban.
Bódultan, szédülő fejjel indultam el a munkahelyemre. . A fájdalmat és az önvádat roskadozva oda vittem, ahol szerelmem utolsó, nagy jelenetei játszódtak le. Egy kis kis cukrászda a munkahelyem közelében. Ott volt minden éppen úgy, mint azelőtt. Az asztalra helyezett sárga ernyős asztali lámpa halvány, meleg fénnyel öntötte el a helyiséget. Csend és némaság volt itt s valami titkos, szótlan szenvedés lappangott. A kis szoba olyan volt, mint hallgatag, szomorú emberi arc .. . sírva borultam az asztalra.

Es mennyi mondanivalóm volt és mekkora szerelem égette szívemet.Hiányzik életemből a tekintete a homlokráncolása ,a forró kéz simogatása ,a fülembe súgott szavak selymes pillanata.

Nem tudtam Róla ,hogy cukorbeteg,soha nem mondta. Szívstop volt a halál oka.

Elemér halála egy év múlva a nyugdíjazása után, ami hirtelen történt ,mély sebet hagyott a szívemben. Nem tudom és nem is akarom elfelejteni.Itt van a szívemben amíg élek.

Még a temetésre sem mertem elmenni,nem akartam megalázni Elemér emlékét jelenlétemmel.Biztos sokan kerestek szemmel a temetőben.Ma sem tudtam elfelejteni a napokat, órákat amiket együtt töltöttünk.Nagy fekete űr maradt utána,amit nehezen hevertem ki ,és mindezt egyedül ,mert senkinek nem meséltem el semmit azonkívül amit láttak.

Utólag köszönöm, hogy engedte, hogy szeressem. Ennyi már elég. Volt idő, amikor azt hittem, többet akarok. Akartam egészen. Akartam a testét, a lelkét, a múltját. És akartam a jövőjét.. Meg kellett öregednem, hogy értsem, mi a szeretet és mi a birtoklás. Ma már tudom, enyém az adomány így is. Csak terhes ne lett volna az én nagy szeretetem. Most mindent lakat alá temettem élem az életem a két fiam szeretetében alázatosan…

Van perc, oly könnyű, mint a név,
mit egy sírkövön olvasol,
míg mondod is, csak szádon él,
kit megnevez, már nincs sehol.

babumargareta01•  2021. november 4. 19:37

HUtlenség[2]

eltek,múltak a napok ,hetek hónapok és mi ketten voltunk- egy.Sokat beszéltünk telefonon is ,néha órákat.

Van, hogy nem is kellenek nagy szavak, nagy gesztusok. Van, hogy nem is kell nevén nevezni. Egy gondoskodó mondat vagy egy simogatás, több érzelmet takar, mint egy szerelmi vallomás. Sokszor az az egy mondat felér egy vallomással.Nem kell mindent túlbonyolítani.
Szeretni is olyan egyszerű viszont nagy dilémmában voltunk a találka helye miatt.

Egy szerelmes, vagy vággyal teli férfi mindig kitalál valamit..

Nehéz volt megoldani a találkozást,de hétvégeken találkoztunk Elemér lakásán ,amikor a felesége elutazott a barátjával szokás szerint minden pénteken pihenni mentek három napra, a várostól nem messzire egy kis üdülőházba..

A feleségével való viszonyom érdekes módon nagyon barátságos volt tudta, ki vagyok ,én pedig tudtam ,hogy ő a barátjával jár hétvégeken egy hétvégi házba a városon kívül ,amit fenntartottak közösen a baráttal.Gondolom örvendett,hogy a férje nincs egyedül így bátran mentem én is Elemérhez.

A mai napig is hihetetlennek tűnik,jó barátnők maradtunk ketten továbbra is Gyakran meglátogatom, de Elemér nevet nem ejtjük ki soha,mert mindkettőnknek fájdalmat okozna.

Ma is úgy emlékszem a házukra, mint ahol minden elefántcsontból, ébenfából és ezüstből van. A régi bútorok különös fényben csillogtak A kapualja ablakai finom zöld, sárgás és halvány-lila fényt szűrtek át s amint beléptem, mindjárt két kő-óriás feje meredt elébem haragosan, morcosan. Minden, ami sejtelmes és nagyszerű volt, az itt találtam nála.
Újra ifjúnak és szerelmesnek éreztem magam és boldognak ,a két fiam mint két őrzőangyal őrködtek felettem.Felpezsdült a vérem,többé nem voltam az a búskomor asszony ,aki várja a részeg férjét haza.

Rendesen késő este vetődtem haza azon a napon,. Az úton szaladtam, boldogan megvacsoráztam a fiaimmal együtt Aztán olvastam s gyakran három órakor is égett a lámpám. Álmomból sokszor felriadtam. Felszakítottam az ablaktáblákat. Az éj fülledt volt; az ég tinta,- fekete. Csak szögletében pislogott egy arany csillag, mint valami odatűzött drága ék. Körülötte halvány fényfoltok remegtek, mintha odalehelt aranyfüst nyomai lettek volna, önkénytelenül is a titokzatos ház felé fordítottam a fejemet. Az udvar mélyén a fehér orgonák virágoztak.
Elemér visszaadta teljes erőmet ,és az az asszony lettem ,aki voltam hajdanában.Voltak közös témáink is de a legszebbek voltak azok a pénteki napok,amikor együtt lehettünk.
Nem sokat mesélt gyerekkoráról mint ahogy én sem,viszont elmesélte hogy van egy lánya meg egy orvos fia ,akik Haifán élnek mindketten.
A nagy erős kezei mindig forrók voltak,amivel átkarolta a nyakam, forró arcát beletemette vöröses barna, hajamba és suttogta a fülembe -szeretlek kicsi.
Szeretett úgy sétálni ,hogy karját a vállamra tette,időnként belenézni az arcomba.
Bár ismertem életének történetét nem volt titok. Tapasztalt férfi volt a nő ügyekben tudta, hogy kell a fiatal nőcskékkel bánni, és mégis volt benne valami mint egy mágnes ami vonzott ,a teste illata
gyöngédsége,határozottsága a szavak finomsága amiket suttogott,a nézése ami nem csábító jellegű hanem inkább fürkésző pillantások voltak..
Mintha szerette volna megkérdezni ,hogy szeretem -e ,de soha nem tette.
Egy dolog ami mindig zavart ,már ismeretségünk elején amikor kijelentette ,-sosem válik el a feleségétől,vallása nem engedi meg.Különben is szereti a feleségét,mint élettársat.
Az igazság ,hogy én sem akartam felesége lenni két fiú gyermekkel.Nem is volt közöttünk ilyen téma.
Fiatal korában szép ember lehetett Elemér, barna erős és határozott.. Haja olyan, mint a selyem, selymes volt az arca, a szemének fénye, olyan a finom szalmaszínbe játszó bőre is.. A homloka, a nyaka és a nagy forró kezei igazi szerelmes férfikezek ,amit csak simogatásra kellene használni.

Amikor együtt voltunk nála ,az igazi férfi legszebb tulajdonságait véltem felfedezni benne.Szerette a nőket azt tudtam ,de nem gondoltam volna soha hogy szerelmünk kitart annyi éven keresztül.

Ezek az évek alatt megismertem Elemér nővérét: Dórikát és az öccsét Jánost akik nem nagyon csodálkoztak a ki tudja hányadik kapcsolatának. Valószínű Elemér gyakran váltogatta a nőket.
Amúgy kedves melegszívű emberek voltak.
De a mi kapcsolatunkkal megmutatta ,hogy kitarthat egy nő mellett is.
Összenőttünk ,főleg a klinikai időkben ahol gyakrabban voltunk együtt ,mint amennyit a férjemmel voltam egy végben.
Reggel műtétek előtt először meglátogatott engem a laboratóriumban .Már a kolléganőim is tudtak Róla es suttogták:
– -Jön a doktor úr.
Gyorsan érkezett a kék színű moltonköpeny mindig rajta volt ,még meleg időkben is,s a fehér klinikai papucsai kopogtak végig a folyosón,amíg hozzám eljutott..Mot is hallom a kimért lépteket.
Délelőttönként gyakran lejött hozzám,vagy a cukrászdában megittunk egy kávét,amikor szabad volt.
A műtőtermek a második emeleten voltak én pedig az első emeleten dolgoztam.
Délben kivártam én amíg befejezték a műtétek egy részét,mert lévén ,hogy számára közeledett a nyugdíjazás ,bizonyos számú műtétekre alkalmazták csak,de voltak elnyúló műtétek ilyenkor megvártam,hogy együtt menjünk haza.Ilyenkor persze bevásároltunk ki-ki magának.
Nem egyszer történt meg ,hogy üzletekben ismerősökkel is találkoztunk.Már én sem de Ő sem törődött. Gondolom a fél város tudott rólunk,csak a férjem nem.
Édesek voltak az együtt eltöltött délutánok éjszaka pedig mindig vele álmodtam.
Máskülönben most is gyakran álmodom vele, simogatom álmomban is szerelmesen.
Csodás kilenc és fél évet éltem Elemérrel.
Csak egyetlen egyszer volt ,hogy szinte megjártam.
En pont úgy viselkedtem otthon mint mint azelőtt pont úgy foglalkoztam a gyerekeimmel,akár most is.
Életem legszebb évei voltak.Nem tudom visszaadni,hogy abban a férfiban mekkora gyöngédség rejlett ,annak ellenére ,hogy mondhatnám eléggé nagy darab volt.Érdekes ideái voltak mindenféléről. Szokatlanul egyéniség volt. Nagyon művelt is. Társalgás közben nem kellett kerülnie a külföldi vonatkozású témákat, világtörténelmi vagy irodalmi hivatkozásokat, melyekért némelyek megorroltak és azt hitték róla, hogy hivalkodni akar az ismereteivel. Elemér meglepően tájékozott volt ezekben. Kitűnően beszélt nyelveket. Roppant szeretett olvasni, nem csak orvosi irodalmat,bármit
Végre alkalmam volt színházba menni ,meg koncertekre..
Egy évben a Fekete tengerre mentem a fiaimmal tíz napra,őrülten hiányzott a meleg kéz simogatása és a meleg bársonyos hangja. Imádta a zenét akár csak én így az autó tele volt kazettákkal.
A kilenc es félév alatt Elemér egyszer utazott el két hétre ,hogy meglátogassa a gyerekeit.Számomra egy örökkévalóságnak tűnt.Egyetlen megnyugtató az volt ,hogy mielőtt elment ennyit mondott:
–Remélem nem keresel új társat magadnak, kicsi- míg hazajövök,súgta félig viccesen félig komolyan.
Ritkán láttam rajta ,hogy féltékeny lenne.Bár en beszámoltam az otthoni helyzetről, hogy már előtte sem volt intim kapcsolatom a férjemmel-és tudta hogy nem hazudok.
De ha megálltam a klinika folyosóján valaki férfiemberrel diskurálni ,türelemmel várt -majd megkérdezte -mit akart tőled az az ember?
Egy alkalommal szinte ,hogy botrányos helyzetbe kerültem.

Ültünk egy szombat délelőtt a mi kis cukrászdánkban, kávét kortyolgatva ,csendben beszélgetve,amikor is Elemér megszólalt kissé szórakozott módon:
– Valakit látok – mondta Elemér.
Szembe ült a bejárati ajtóval.
–Kit?
–Ne ijedj meg.
– Ki akar megijeszteni?
– Nem tréfálok. Legjobb lenne innen eltakarodni
– Mi történik ?
– Most lépett be az ajtón Dr B. I a sebész barátom,de nem egyedül.
– Kicsoda?
– A férjeddel.
– Ne tréfálj.
– Nem tréfálok.
– Rossz vicc.
– Rossz vicc, de igaz.
– Ha megfordulsz, megláthatod őket.
A két férfi egy megüresedett asztalnál foglalt helyet. Italt rendeltek ,a férjem háttal ült asztalunknak.
Elemér felállt. Lassu léptekkel az orvos kollégája felé lépett.
-Szia Imre,-hallottam
Majd közel hajolva valamit csendben beszélgettek,majd hirtelenséggel bemutatta a férjemet aki akkor az Országos Turisztikai Hivatal aligazgatója volt.Azután évek múlva leváltották az ital miatt.
Majd pont olyan lassú léptekkel visszajött ,vállamra tette kezét es annyit mondott:
– Ajánlatos lesz, ha tudomásul se vesszük őket.
Akkor én mint egy kis nyuszika ijedten fogtam meg a karját..
– Menjünk mondtam.
Gondolom a távoli bolygókon az istenek is megdöbbenhettek bátorságomon…
Eközben új vendégek jöttek; zörrentek, a tálcák,poharak és a teremben félhomály lett mi szépen eltávoztunk. Rajtakaphatott volna akkor a férjem ,de a Fortuna ott keringett felettem.

Egyszer egy versemben megírtam ezt egyszerűbben mondom, arról van szó: a férjem tudta, hogy megcsalom.. De én is tudtam annyit hogy Elemér a lét és én vagyok az élete. Én vagyok a sikoly és Ő a megmentőm.
Szeretlek,szeretlek suttogta Elemér,akkor már kint voltunk.Egyszer elmesélte ,milyen vágyak kergetik őt otthonában .Félt ,hogy talán elveszít.

Szép vallomásnak találtam.

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom