Békesség a szívben

Novella
babumargareta01•  2020. július 18. 08:46

Lenke telefonja

A keze, füle és az agya engedelmes gép módjára dolgozott. A fülkagyló felfogta a hangot, az irányított kezét, a sovány ujj pedig kapcsolt.
 A test is hozzáidomult a munkához: a mozgások, elhajlások és fordulások mind csak egy cél kiteljesítésére törekedtek, - összekötni a hívó felet a felhívottal, elsuhanó percekre vagy végzetes félórákra egymásba fűzni a vékony drótszálakkal két emberi teremtést. Nagy Lenke, a telefonos kisasszony húsz évet morzsolt le az érzékeny mikrofonok, nyugtalan csengők, titokzatos dugaszok és békésen tűrő beszélők társaságában.

   Mindent tudott, ami a városban történt. Nem kereste és mégis eléje tárult a sok titok, a hallgató kérdezetlenül, szolgamódra szervírozta az élet megújuló változatait. De nem beszélt soha senkinek semmiről. Koponyájában elraktározta a hallottakat és ha néha szájára kívánkozott a beszéd, feléje fenyegetett esküje:
-Nem szabad elárulnia semmit.
     Ilyenkor összepréselte vértelen vékony száját és az előtolulni akaró házasságtörések, randevúk, üzleti csalások és más aljasságok visszatakarodtak a kényszerű feledésbe. Megszokta, hogy délután pontosan fél háromkor Dr.Verthan  János ügyvéd felcsengeti a 3344—77-et és az első kérdés, amit Kovács Ferencnéhez intéz a következő:
- Hogy van, drágaságom? Ez így megy már öt éve. Minden nap pontosan fél háromkor. Már előre tudta, hogy az asszony mit válaszol:
- Köszönöm, édes, jól és maga? Negyedóráig diskurálnak, ostobaságokat halmoznak egymásra, becéző szavakat bíznak a drótokra, miközben megbeszélik a másnapi találkozó idejét és helyét. Kezdetben izgatta, hogy önkéntelenül is fül tanúja két ember viszonyának, hogy akaratlanul is  is részesévé válik valamilyen bűnnek, de azután tudomásul vette és napirendre tért felette.

   . És lassanként felgyülemlett a szívében a keserűség és gyűlölet. Ahogy naphosszat odakapcsolta a szerelmes szájak elé a szerelmes füleket és ahogy a nagy vágyódások és szomjúságok közepette látta fellobogni az élet triumfáló szépségét, úgy érezte, hogy árván, idegenül, magára hagyatva didereg a csodálatos meleg közelében.
 Ót soha sem hívja senki. Nem kérik a telefonhoz, az ő részére nem tartogatnak titkokat, nem tekintik
célnak, hanem csak eszköznek. Lélektelen közvetítő szervvé alacsonyodott, amelynek a fontossága mindössze addig tart, amíg a beszélgetés, annak befejezte után csupán értéktelen holt anyag, akárcsak maga a telefon.


    Egyszer azonban valami történt, ami Nagy Lenkét, a gépet is kilendítette hidegségéből és a belsejében szikrázó gyűlöletet meg magasabbra szította fel.
 Déli fél kettőkor, amikor kissé elcsendesedik a forgalom, ideges csengetés sivított bele a telefonközpont csendjébe. Éppen újságot olvasott, belefúrta szemét egy hitvesgyilkosság borzalmaiba és csak másodpercek múlva vette észre, hogy a kapcsolótáblán kigyulladt a kis zöld jelzőlámpa.
-Itt a központ - mondotta unottan.
- Micsoda disznóság ez, kérem, már félórája csengetek!- ordította egy dühös bariton.
- Kikérem magamnak ezt a hangot! Tessék udvariasan beszélni
. -Ne leckéztessen engem, hanem adja a kívánt számot! Tizenhat-huszonhárom-hatvan-nyolcvanöt.
Ki lehet ez a goromba ember, tűnődött bosszúsan és megnézte a kis lámpa alatti fénylő számot: 223388333. A NewYorki-kávéház. Nem rendes előfizető, úgy látszik valamelyik vendég. Majd megtanítja, hogyan kell beszélni a központtal. Bosszúból rossz számot kapcsolt: a tizenhat-tizenhármat. Kárörvendően hallgatta, amint a durva bariton toporzékolt dühében:
- Halló, Weber vezérigazgató úr lakása?
-Nem, itt az állomási rendőrség. -Téves kapcsolás, kérem lecsengetni. Most mindkét oldalon elkezdődik a csengetés. Csak csengessenek.

     Még nem veszi tudomásul, hogy a beszélgetés befejeződött. Várt öt percet. Ugy: most megkapta a magáét ez a szemtelen alak. Ezután -széjjelbontotta a vonalat és másik öt perc múlva jelentkezett.
-Hallatlan, ami ott a központban történik!- ordította az ismeretlen a Newyork fülkéjéből.

- Jelentést teszek a főnökségnek. Tévesen kapcsolt, kisasszony. Adja már a tizenhat-huszonhármat. Ti-zen-hat-hu-szon-három! Megértette, kérem? Megértette, kérem?
 - Igen. Ne kiabáljon úgy, nem vagyok süket. Most már adhatja a számot. A lecke elég súlyos volt, máskor majd udvariasan beszél a központtal. Újra bele akart mélyedni az újságba, de egy név visszatartotta. Egy név, amely úgy hatolt a koponyájába, mint a hideg kés a meleg bordák közé.

   -Halló, Weber vezérigazgató úr lakása?
- Igen.
-A nagyságos asszonyt kérem a telefonhoz.
 -Én vagyok.
-Óh, bocsánat, meg kellett volna ismernem a hangjáról. Aki ezt az ezüstharanghoz hasonló csengő szopránt csak egyszer hallja, az örökké emlékszik rá. Tudja, nagyságos asszony, hogy ki beszél?
- Ha elárulja?
- Hűséges imádója és rabszolgája:Bedő Károly
 Nagy Lenke összerezzent. Ideges remegés futott végig a tagjain. Ez a név didergett a mellébe: Bedő Karoly. Neki is meg kellett volna ismernie a türelmetlen és mégis édes hangot, hiszen eleget hallotta Bedő Karolyt. A feledésből hirtelen előtört a tegnap. A nagy kapcsolótáblára fehér vászonlap terült, amelyen  nyugtalan filmképek vágtattak egymást kergetve. Húsz év előtt... Egy fiatal ügyvédjelölt járt a házukhoz..; . Forró szavak forróbb csókok kacagtak bele az estékbe
     Almok, tervek, vágyak ültek rá az öreg bútorokra...
 - A jövő évben megnyitom az irodámat és akkor feleségül veszlek- suttogta egy édes száj..
.-Akkor ott hagyhatom én is a postát- tört elő a vágyakozás egy másik szájból..
 Dr. Bedő Karoly és Nagy Lenke szőtték az álmok színes takaróját... Azután minden úgy történt, ahogy történni szokott... Dr. Bedő  ügyvéd feleségül vette a gazdag textilgyáros leányát, a telefonos kisasszonynak néhány obligát sort kézbesített a postás:
- Ne haragudjék, nem tehettem másként, karrier előtt állok, szegények vagyunk, csak nyomorúság várna ránk, mindkettőnknek jobb így, nekem gazdagon kellett nősülnöm, hogy előre jussak, kérem bocsásson meg, én mindig szeretettel és melegséggel gondolok magára...
 Húsz évvel azelőtt történt és azóta eltemette Dr. Bedő  Károlyt.
És eltemetkezett maga is. Szívében az égető fájdalommal lefeküdt a telefonközpont kriptájába élőhalottnak. Húsz év alatt senki sem jött érte, hogy kiszabadítsa a sírból. Húsz év alatt még csak telefonon sem hívták fel. Illetve felcsengették százezren is, de sohasem őt a személyt, hanem mindenkor a gépet. És húsz éven át minden könnyét belesírta a türelmes, részvétteljes néma telefonba.
- Mikor láthatom, nagyságos asszony?- kérdezte a bariton.
- Délben a korzón -felelte a szoprán.
- És mikor láthatom házak, falak, utcák és emberek nélkül?
- Nem értem, mire gondol.
- Könyörgöm, értsen meg már egyszer. Tudja jól, hogy milyen találkozás után vágyódom. Halk nevetés bugyborékolt ki a fejhallgatóból:
- Ne beszéljen ostobaságokat.
- Könyörgöm, higgyjen nekem.
 - Jó, hiszek.
- Mikor jön haza a férje?
- Egy hét múlva.- Megengedi, hogy este meglátogassam? - Nem engedem meg. Holnap délben a korzón találkozunk. A viszontlátásra. A szoprán leteszi a kagylót, a bariton ingerülten csenget, de a finom női ujjak nem veszik fel újbol........................


    Nagy Lenke végigélt ismét egy történést. Egy férfi megint kezére bízta sorsát. Kábultan dőlt rá a kis asztalra. Nyitott szemmel bámult a kis jelzőlámpákra és nagy feketeséget látott. Áthatolhatatlan sűrű feketeség közepén állt és amerre nézett, mindenfelől a vigasztalanul leélt húsz esztendő egy-egy állomása integetett feléje. Azután az évek közelebb jöttek, mintha valamilyen hatalmas kéz mozgatná őket. Az évek kört formáltak köréje. És a kör mindig szűkül. Egyszerre  Bedő Károly előlép a sötétségből és az egyik évet ráteszi a vállára. Utána a másikat. Nyomják, húzzák, béklyóba szorítják a fekete esztendők. Jaj, ne tovább, mert összeroskad alattuk. És a távolból újabb, ezután elkövetkező fekete évek indulnak útnak, hogy ezek is a vállára kapaszkodjanak.  Bedő Károly küldi rohamra a kegyetlen háromszázhatvanöt napokat.

 - Halló, központ, már félórája csengetek, miért nem jelentkezik? A feketeség eltűnik, a jelzőlámpák ismét kíváncsian bámulnak rája. Mit is akarnak ezek a jelzőlámpák? Igen: tudja már, felgyúlnak, hogy jelezzék, amikor egy darab élet rábízni óhatja magát a drótra, meg a drót végén ülő ember-gépre.

- Halló, itt a központ! - Kérem a tizenhárom-kilencvenegyet! Kapcsolt, bontott, felfogott történéseket, küldte a tűzhöz a tűzoltókat, a balesethez a mentőket, belehatolt politikai hitványságokba és üzleti gonoszságokba, a mikrofonból ezer férfiszáj mohó asszonyéhsége harsogott feléje és egyik száj sem sóvárogta őt, a gépet. Nagy Lenke a telefonkriptában csendesen haldokolt.


    Ettől kezdve figyelmesen kihallgatta  Bedő  Károly beszélgetéseit. Azelőtt is kapcsolt már az ügyvédi irodának vagy a lakásnak, de különösebben sohasem érdekelte volt vőlegénye élete. Most azonban kavargott benne a kíváncsiság: megtudni mindent, belehatolni ennek a sorsából régen eltávozott másiknak a sorsába. Eleinte nem gondolt bosszúra, de azután, mint magasba szökő gejzír, tört fel belőle a megtorlás vágya.
      Visszafizetni a fekete esztendőkért. Ha  Bedő Károly tönkretette az életét, most majd ő borítja be jégpáncéllal a családi meleget. Fűtötte a gyűlölség. Az egész világ ellen szétáradó keserűsége most erre az egy emberre pazarlódott. Kezdetben részvétet érzett a szegény feleség iránt, akinek a férje idegen asszony után futkos, de azután a részvét bosszúvá változott.

-ö sem sajnált engem, miért sajnáljam én őt - gondolta elégedetten és ez a felismerés megnyugtatta. Elhatározta, hogy névtelen levelet ír az asszonynak, amelyben mindent felfed. Közli  Bedő Károlynéval, hogy férje hűtlen, hogy "Weber vezérigazgató felesége után járkál, beárulja, ezzel fizet vissza  a kripta hidegségéért. Kissé már elkésett, mert mindkettőjük hajába sok ősz hajszál tolakodott, de talán így is eléri a célját. Fürdött az örömben, kéjesen gyűjtötte a bizonyítékot és egyetlen beszélgetést sem mulasztott volna el. Tényeket még nem sikerül szereznie, a telefonon át elhangzott vallomások nem bizonyítanak semmit. Azután ha ezeket megírná levélben, a férj letagadná, esetleg vizsgálat indulna, kiderülne, hogy  Bedő Károly valamikor a vőlegénye volt, fegyelmit kapna, elbocsátanak, mert megszegte esküjét. Nem, csak súlyos és megcáfolhatatlan bizonyítékokkal jöhet elő.

    Mindennap hallotta a frázisokat: 

- Az éjjel magáról álmodtam, gyönyörű asszonyom .. . — Könyörgöm, ne hagyjon tovább szenvednem .. .
- Kimondhatatlanul vágyódom maga után... Mikor beszélik meg már a randevú idejét és helyét? Ezt akarja csak tudni, hogy mikor találkoznak.
   Azután megírja a levelet. Képzeletben már látta a meglepett szerelmes párt, amint elfulladnak a csókokban és egyszerre váratlanul rájuk tör a feleség. Azonban a találkahelyet a házasságtörők nem bízták a telefonra. Pedig biztos, hogy létezik valamilyen zúg, ahol találkoznak, mert néhány nap óta már bizalmasan beszélgetnek, utalnak megtörtént, édes eseményekre, csókokra, mámoros délutánokra és estékre.
Hetekig figyelte a délutánonként lepergő diskurzusokat, egyetlen mondatot sem mulasztott el, de az annyira sóvárgott lakáscím még mindig nem akart előcsendülni a fülkagyló kis fémlapjából. Azután nyolc napig nem kapcsolta  Bedő Károlynak a tizenhat-huszonhármat. Weberné elutazott és szeretője elpihenni kényszerült. Amikor az asszony hazajött, a férfi újsággal fogadta:
 -Kedvesem, időközben új lakásról gondoskodtam, mert a régi nem alkalmas. A bejárat nem eléggé diszkrét.
- És talált megfelelőt?- Kettő közül választok, holnap talán már közölhetem a címet. Délután fél négykor felhívom telefonon és akkor mindent megtud. Nagy Lenke szeretett volna örömében hangosan, diadalmasan felkiáltani.
-Végre megtudom a titkukat!- gondolta elégedetten.- Most,- most a kezemben vannak.

      Aznap éjjel keveset aludt. Minduntalan a másnapra gondolt és idegesen találgatta, vajon melyik utcát szemelte ki  Bedő Károly. Reggel gyűrött arccal, álmos szemekkel, palástolhatatlan öregségében jelent meg a központban, ahol a rendező behivatta az irodájába:

- Lenke kisasszony, magát áthelyeztem az interurbánhoz, mert a városi központot automata-telefonnal cserélik ki. Nagy Lenke értelmetlenül bámult a rendezőre: - Hogy... hogyan... az interurbánhoz? -dadogta kétségbeesetten. Igen, miért csodálkozik ezen? Azt hittem, hogy örül majd, mert a kezelőszemélyzet nagy részét leépítjük, csupán a régi kipróbált kapcsolónőket tartjuk meg.

- Óh, kérem... bocsánat... örülök.,. hogyne... természetesen... Nem is tudta, hogy mit beszél. Forgott körülötte minden, csak egy bizonyosság állott előtte szilárdan, hogy nem hallgathatja ki többé  Bedő Károly beszélgetéseit a szeretőjével. Hirtelen jött reménységgel megkérdezte: -És mikor kell átvennem az interurbánt? 



- És mikor kell átvennem az interurbánt?

 -Ma délben tizenkét órakor. A városi telefon átszerelése még az éjjel megkezdődött és a maga kapcsolótáblája került először sorra.
      Vége. Soha sem tudhatja meg a lakáscímet, mert az automata önmagától kapcsol. Ennek a ravasz készüléknek nem kell emberi segítség. Az acélkonstrukció jobban megőrzi a titkot, mint a fül. Fáradtan, öregen támolygott ki a rendezői szobából és amikor a már felszerelt automata-központ előtt elment, gyűlölködve nézett a fénylő új szerkezetre, amely megölte elvirágzott életének egyetlen nagy vágyát: a bosszút. Azután leült az interurbán-táblához és miközben összekötötte a falut a várossal, egymásra préselt hangtalan szájjal tűrte, hogy vállára nehezedjenek az újabb fekete napok, amelyek lassan, de mégis akadálytalan bizonyossággal esztendőkké növekedmek.

babumargareta01•  2020. május 23. 11:08

Százszorszép

Volt egyszer egy kis százszorszép, olyan zöld levelű kis százszorszép, sárga volt a fejecskéje s

ragyogó harmatcsepp a kelyhében.

Egészen magában élt a száron egy öreg aszott nagynénjével. Apját, anyját, még midőn százszorszép bimbó volt, leszakasztotta a virággyűjtő professzor s öreg nagynénje nem győzte eléggé beszélni, milyen jó dolog az, ha professzor szakasztja le, könyvbe teszi és sokáig-sokáig megőrzi.

     Egész nap azért zúgolódott, mert a száron hervadt el, s kis unokatestvérét egyre intette, tegyen meg mindent, hogy a professzornak   tetszedjen meg , hadd szakassza le és préselje meg.

     Százszorszépnek nem volt ám kedve mindehhez.Jobban szeretett körülnézni a szép zöld erdőben,

bújósdit játszani a Mária bogárkákkal, enyelegni a napsugárral, egy szóval szabadon örülni és boldog

     lenni, mint ott benn valami növénygyűjteményben összezsugorodva unalomból meghalni.

   Százszorszép idővel öregebb lett, nagynénje pedig meghalt. Előbb kis unokatestvérét megáldotta s erősen lelkére kötötte, hogy az egyetlen út, mely boldogsághoz vezet, a professzor kezein át a növénygyűjteménybe visz.

.

    Százszorszép sírt, midőn nagynénje meghalt, de búja nem tartott sokáig.

Rövid idő múlva ismét játszott,nevetett, boldog volt, örült a tavasznak, s az öreg forrás, melynek partján virult, komolyan bólintgatta ezüst fürtös fejét, s azt mondta, hogy a kis virágnál könnyelműbb, vidorabb teremtést életében még nem látott - pedig a forrás már jó ideig élt.

 

      Mindennek oka abban rejlett, hogy a kis százszorszép szívében egy gyermek aludt: az érzelem, s a virág boldogsága s víg dala mind mélyebben altatták el.

      Egy csöndes nyári éjjel, midőn százszorszép fejét nyugalomra hajtotta  le, arcocskáján egyszerre égő,szenvedélyes csókot  érzett.Az égnek egyik fényes csillaga sugárcsókokat küldött a kis virágnak és s ez annyi volt, mint egy szerelmi vallomás.

  -Szeretlek!- szólt az első csók.

-Szívem fénye vagy s arra születtem, hogy szeresselek!

 - Kis százszorszép, fölemellek a fényes égbe, sugárkoronát teszek homlokodra s a szerelem belőled

csillagot teremt!

   -Szeress!- szólt a második csók.

-Hagyd el a boldogságot,- a szerelem édesebb a boldogságnál, a halál a szerelem ölén többet ér, mint egy egész élet üdvössége.

-Az élet szerelem nélkül csillagtalan ég.

-A szerelem a szív csillaga, a lélek virága. Az élet szerelem nélkül csillagtalan ég, virágtalan mező.

-Szeress, kis százszorszép!

Százszorszép szívében megmozdult valami.  Édes, kimondhatatlan fájdalom vonult  át rajta  - az első szerelem

 

 

Százszorszép illata azt felelte:

 -Szeretlek!- az elég  volt  a csillag megértette és a virág vallomása föllebegett kedveséhez, egy hosszantartó, illatos fohászban.

 

         Azóta vége volt a gyermekjátékoknak; százszorszép ábrándos és szomorú lett,

      Az öreg forrás ismét bólintgatta ezüst fürtös fejét s azt mondta, hogy olyan szerelmes kis teremtést még soha sem látott, pedig a mint mondtuk: a forrás már nagyon öreg volt

 Szásszorszép minden nap és minden éjjel kedvese  szerelméért imádkozott.

 

 Nem vonzotta őt a ragyogó égbolt, a csillagélet fénye, azután nem vágyódott, nem akart semmit, semmit, csak ajakát,ajakára nyomni, csak egyszer látni őt közelről.

 

 Százszorszép minden imájára egy szem esett le abból a láncból, melyek a csillagot az éghez kötőtték,mert a szerelem imája felhat isten trónjához, s az az egyetlen, mi törvényeit megingathatja.

      S midőn az utolsó láncszem leesett a csillagról, az leszakadt az égről, mint egy fényes golyó.

       Átrepült a légen, ezer tűzsugarat szórva, s úgy tűnt fel, mintha a levegő égett volna körülötte.

       Elmaradtak mögötte az ég fényes szférái az,.országok, városok, egyenesen az erdő felé

repült, s az erdő százados tölgyei méltóság teljesen üdvözölték lombos koronáikkal a fényes jövevényt.

   De a csillag elrepült fölöttük mint egy ragyogó gondolat s százszorszép mellett csapott le, ki sugárzó kelyheivel követte merész röptét.

  Százszorszép boldogan hajlott le kedveséhez, ajka érinteni akarta alakját, de csakhamar fonnyadtan, hervadtan, megtőrt szívvel hanyatlott vissza.

  Mert a ragyogó csillag, mely elcsábította  fényével, nem volt más fekete, érzéketlen -földnél.

A professzor, ki épen virágokat gyűjtött az erdőben, annyira megijedt e látványon, hogy kalapját s professzori tekintélyét elejtve, eszeveszetten futott,be a városba. Rövid idő múlva ismét visszatért az erdőbe s a -meteor kő-vet,  amit a földre hullott csillagot nevezte, elvitette.

 

 

    Pár hét múlva felolvasást tartott az akadémiában, tizenöt kötetet írt a nevezetes eseményről, híres  emberré lett, érdemjeleket kapott, de azt, hogy a meteor csillag volt-e, és hogy miért hullott le az égről — azt soha sem tudta kitalálni

 

 

 De azt tudta a kis százszorszép az erdőben, mely elhervadt a száron, mint a hogy már ezeren elhervadtak ezen a száron előtte.

 

 Mert vannak ezren, kik szívük kiábrándulását túl nem élik s vannak ezren ,kik ifjú  álmaik el-elmosódó árnyát amaz országba követik, hol nincs csalódás.

            Vége 

 

 

 

babumargareta01•  2020. május 12. 11:55

Ravasz tanítómester--------mese

Volt egyszer egy bugyuta királyúrfi. Fenséges édesapja iskolamestereket, tanárokat fogadott melléje, hogy tanítsák meg a betűvetésre, s verjék a fejébe a törvényt, mert anélkül, ugye, nem kormányozhatja majd az országot.
 Tanítómesterek jöttek mentek, de a kicsi királyfi nem akart a tudományoknak élni, csak az orrpiszkálásban volt hajlandó elmélyedni.
Több se kellett a királynak: a palotába hívatott egy öreg írástudót, aki mindenféle tudományban jártas volt, és akit az egész világ bölcsnek tartott. Felfogadta fia mellé tanítónak.
 Csak az az egy kikötése volt, hogy nevelje szépszerével, jó szóval a csemetéjét, mert a gyermek gyönge, ijedős. De biza  a bölcs kurtára fogta az úrfit.
     Végül, amikor már nem tűrhette tovább tökéletlenségeit, végighúzott a hátán a vesszővel egy-néhányszor, és így szólt:
- Tanuld meg, hogy pálcából fakad a bölcsesség!
 A királyfi rögvest bepanaszolta fenséges édesapjánál az agg tanítót, s a bölcset abban a szent percben tömlöcbe vetették. Az ítélkezés napján így fakadt ki:
 - Inkább egy erdőből beszabadult medvét tanítanék az ábécére, mint felséged fiát! Erre a csúfságra a király nyomban kimondta ítéletét:
- Ha egy esztendőn belül nem tanítasz meg egy medvét írni-olvasni, az akasztófán végzed! A király nyomban fogatott az erdőben egy medvebocsot, és elküldte a bölcsnek. A mester cserzett bőrből készített egy vastag könyvet, és lapjai közé hússzeleteket rakott. A medve a mancsai közé kapta a könyvet, és addig-addig forgatta, amíg az összes húst meg nem találta. Miközben evett, dörmögött, s lapozgatta a könyvet.
      Letelt az esztendő. A király maga elé rendelte a bölcset, hogy mutassa be a medvéje tudományát. A medve, amint meglátta a király asztalán a könyvet, azon nyomban a hátsó lábára ágaskodott, elvette, s forgatni kezdte a lapokat. Dörmögött, mormogott, közben végiglapozta az egész könyvet, azután elkezdte elölről.
 A jelenlévők dőltek el a kacagástól. A király megkérdezte a mestert:
 – Mit mond a medve?
– Olvas, felséges uram.
– Miféle olvasás ez? – Felséges uram, medvenyelven mondja az ábécét. Most már a király is elnevette magát, és megbocsátott a bölcsnek. Mivel látta, hogy helyén van az esze, végleg felfogadta a fia melle tanárnak.

                        Vége

babumargareta01•  2020. május 12. 11:52

Ikrek--mese

Nem tudom, kinek higgyek, mert az egyik azt mondja, hogy Székelykő várát az óriások építették, a másik meg azt, hogy Thoroczkai Vendel vajda őkegyelme., ennek előtte hatszáz esztendővel.
    Akkor, mikor jöttek a tatárok. Már akárki építette, a tatárjáráskor Thoroczkai Vendel uramé volt a vár, mely a magas hegy tetejéről büszkén nézett le Torockószentgyörgyre. Hát csakugyan jöttek a tatárok: égő faluk jelentették, hogy itt vannak. A megriadott nép azt sem tudta, merre meneküljön: várakba-e, erdőkbe-e?
     Többen futottak az erdők sűrűjébe, mint a várakba. Mire a tatárcsorda Székelykő vára alá ért, Thoroczkai uram mellett csak néhány hűséges cseléd maradt, na meg a két leánya: Ildikó és Gyöngyike .
 Ikrek voltak a leányok, úgy  hasonlítottak egymásra, mint egyik tojás a másikhoz. S szép mind a kettő, mint a ragyogó csillag. Úgy látszik, megneszelte ezt a tatárok vezére, mert megszállotta a várat köröskörül, s el sem mozdult onnét.
  Várta szép csöndesen, míg Thoroczkai uram kinyitja a kaput. Azt mondja akkor majd Thoroczkai uramnak: mehet kegyelmed, amerre tetszik, hanem a két leányát én viszem el! Hiszen ezt így elég szépen elgondolta a tatár vezér, s még csak egy hétig kellett volna várnia: elfogy az eleség a várban, s Thoroczkai uram bizonnyal, semhogy éhen halni lássa két szép leányát, feladja a várat. Hanem egy sötét, csillagtalan éjszakán rajtaütött a nép a tatáron (az éhség kergette ki az erdőből). Két fiatal székely legény vezette a népet, ezek bátorították: csak előre, utánam!
 Üsd a fejét, ott nem sántul meg! Ütötték bizony azok a tatárnak fejét is, lábát is.



Reggel, mikor kinézett Thoroczkai uram a vár ablakán, híre-nyoma sem volt a tatárnak. Bezzeg hogy mindjárt kinyittatta a vár kapuját, s leüzent a népnek: jöjjenek fel mind, van még egy kevés maradék ételből-italból, egyenek-igyanak a győzelem örömére. A két vezért meg külön is meg akarta ajándékozni. Mondta nekik:

  - Menjetek, nézzetek szét a váramban. Válasszatok magatoknak valamit, ami szemeteknek, szíveteknek legjobban tetszik, nektek adom. A legények bejárták a várnak minden zegét-zugát, s valahol meglátták az egyik leányt. Egyszeriben félbehagyták a keresgélést, nagy sietve mentek föl Thoroczkai uramhoz. Mondta az egyik:
 - Mindent jól megnéztem, Thoroczkai uram. Nekem a leánya tetszik legjobban.
 - Nekem is! – szólt a másik is lelkesen.
– Jó, jó - mosolygott Thoroczkai - csakhogy melyik?
 Mert két leányom van ám! Egyszeriben kiszólt a szomszéd szobába:
 – Ildikó ,Gyöngyike,!

   Abban a pillanatban beperdült Ildikó.
– Mit parancsol, apámuram?
– Hát Gyöngyike hol van?
 – Virágot gyomlál a kertjében.
  – Hadd gyomlálja – mondta az egyik vitéz –, én ezt a leányt választottam
 Bizony ha mind a ketten egyet választottak, a kard tegyen igazságot! Nem kellett ezt mondani, egyszerre rántották ki a kardjukat, a szemük összevillant: kettő közül az egyik itt marad! De abban a pillanatban, hogy a kardjuk összecsattant, beszaladt a szobába Gyöngyike is.
 S halljatok csodát, ki is esett mind a két vitéz kezéből a kard, pedig ugyancsak erősen megmarkolták.
- Ne, te, né - ámult-bámult a két székely vitéz-hiszen ezt választottam!
 Egyszerre mondták ezt: hiszen ezt választottam! Az öreg Thoroczkai békességet csinált köztük.
 Az egyik vitéz mellé állította Ildikót  a másik mellé  Gyöngyikét .Ildikó  ujjára aranykarikát húzott, a Gyöngyikéére ezüstöt.
- Ez a te jegyesed- mondta az egyik vitéznek
 - ez meg a tiéd, mondta a másiknak..
 Szent lett a békesség. Még azon melegében megtartották a lakodalmat, s mindkét vitéz vitte a párját a maga fészkébe. Így volt, vége volt, mese volt – meglehet,
dátum: április 20, 2020 Nincsenek megjegyzések:  Küldés e-mailbenBlogThis!Megosztás a TwitterenMegosztás a FacebookonMegosztás a Pinteresten


Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom