Békesség a szívben

Az orvos kérdez kalappal a kezében:Asszonyom, itt a kis beteg?

A kisgyermek anyja: Itt van doktor úr, tessék belépni. Dok­tor úr, az én szerencsétlen kisfiam! Képzelje csak, a drága, ma reggel óta folytonosan orrára bukik.

A doktor: Hallatlan! Bukik?Az anya: folytonosan doktor úr folytonosan.

A doktor: A földre?

Az anya: A földre.

A doktor: Különös. Hány éves ?Az anya: Négy és fél

.Az orvos: Hát hogyan is tör­tént ?

Az anya: Nem tudom megér­teni, mondhatom. Tegnap este egész jól volt, s mint egy nyúl mászkált a szobában. Reggel, szokásom szerint, ve­szem, hogy megmosdassam. Felhúzom a harisnyáját, fel­húzom rá a nadrágot és felállítom kis lábaira. Puff! Leesik.Felemelem … puff! másodszor is orra bukik. Csodálkozva felemelem mégegyszer. Puff! le a földre. Hétszer, vagy nyolcszor egymásután. Röviden, doktor úr, ismétlem fo­galmam sincs, hogy mi lehet az oka, reggel óta folyton folyvást orrára esik.Az orvos: Milyen csodálatos … Láthatom a kisfiút?

Az anya: Természetesen.

Az anya kimegy és karjain visszahozza a kisfiút.

.Az orvos: felséges vasgyúró… kérem tegye le a földre. Az anya engedelmeskedik. A fiúcska a földrepottyan.

Az orvos: Még egyszer, ha szabad kérnem. Ugyanaz a játék, mint azelőtt, A fiúcska esik egyre.

Az orvos: Még egyszer,harmadszor is lábraállítják, mindannyiszor leesik a földre.

Az orvos elmerengve: Lehetetlen. Az orvos a kis beteghez,lép akit az anya ölben tart.

Mondd kis fiam, van valami fájdalmad ?A kis beteg: Nem bácsi.Az orvos: Jól aludtál az éjszaka?A kis beteg: Igen, bácsi.Az orvos: Volt étvágyad ma reggel ? Szeretnél enni egy kis levest?A kis beteg: Igen bácsi.Az orvos: Helyesen. Fontoskodva: Ez a paralizis!

Az anya: para…. Jesszus Mária! kiált Égnek emelt karjaival A gyerek leesik.

Az orvos: Sajnos, asszonyom,teljes paralizis az alsó végtagokban.Egyébként ön is meggyőződhet asszonyom, hogy a kis beteg tagjai teljesen mozdithatatlanok, Beszéd közben lassan a beteghez,közeledik ,hogy jobban szemügyre vegye, meg akarja vizs­gálni, de hirtelen:

Ah, de hát…de hát. . . asszonyom! Teringettét,asszonyom, miket akar ön nekem be beszélni e paralizis históriájával ?Az anya: de, doktor úr,Ön .. . .az orvos: Ehhh … ezer ör­dög és pokol… most már tudom,hogy miért nem tud megállani a lábán . .. Persze, hogy nem tud,mikor mind a két lábát belehúzták a nadrág egyik szárába.

Senki sem akar barátkozni vele a szép Brickkel[Téglával] a vörös kandúrral nem tudja, miért. Valószínűleg az irigység miatt. Mindenki irigyli. Brick a gazdái kedvence. Velük lakik a nagy házban. Esős, szeles időben Brick áll a forró kályha mellett. És akkor? Hogy nem irigyelheted? Puha szőnyegeken heverész, válogatott ételeket eszik, és néha, amikor a gazdája jókedvű , sört iszik vele.

A házban mindenki szereti. Különösen a kis úrnő. Senki sem látja az udvaron. A pulyka, ahogy látja, megduzzad a tollában, fenyegető hangokat ad ki, és Brick tudja: a pulyka soha nem lesz a barátja.
A kiskutya, amely mindig a lánchoz van kötve, még agresszívabb. Kapcsolatuk nagyon feszült.Már messziről morog ,ha meglátja Bricket.
Állandó készületben volt hogy támadjon de szerencsére meg volt kötve.

Azonban hiába irigylik. Brick tudja, mit jelent a hideg, a nyomor és az éhség. Amikor a kis úrnő megtalálta, egy szőrös téglához hasonlító romos cica volt, akit valaki egy kerítés alá dobott. Megdermedt, éhes, sebzett mancsával, több halottnál, mint élő , a kandúr nem is tudott nyávogni. A kis úrnő megsajnálta. Bevitte a házba, felmelegítette, tejet adott neki, bekötözte a mancsát, Téglának vagyis Bricknek hívta a szőréért, azóta gyakorlatilag a család tagja lett.

De már másnap Brick megragadta a bátorságot, és a farkával meghúzta egy egérnek a farkát,közben ő a farkát csóválta barátsága jeléül,de az egér nehezen állt meg vele félelem nélkül.

– A francba, mi van, ha azt javasolom, hogy barátok legyünk? Kérdezte.

– Természetesen, természetesen, Mr. Brick Az egér remegett a félelemtől. Csak az, hogy…

– Csak mi?

– Egy barát nem húzza a másik barátjának a farkát … Engedj el, imádkozott az egér. Különben eltöröd a farkam.

De amint Brick elengedte, beugrott a kis házikójába, ami az udvar sarkában egy kerítés mellett volt.

– Azt hitted, becsapsz engem – kiáltotta az egér a menedékházban -, de én becsaptalak! Ha! Ha! Ha! Mindenki tudja, milyen hülyék vagytok ti a macskák! Nincs barátság macskák és egerek között! Nem létezik! Ha okos lennél, körülnéznél és barátokat találnál a sajátjaid között! Nézd, nincs messze. Menj, kérdezd meg tőle.

– Tényleg bolond vagyok – világított rá Brick. Ennek az egérnek ki kellett kinyitnia a szemem … Természetesen egy macska! Csak egy macska! És Brick odarohant a cicához, akit az egér éppen megmutatott neki.
Egy cica volt ,olyan mint ő,de borzalmas állapotban.

Kóbor, koszos macska volt, fehér-sárga szőr, csak bőr és csontok. De a cicának nagyon szép szemei ​​voltak. Zöld, nagy, fényes, szomorú és ezek a szemek a helyszínen meghódították Bricket.

Bolhák mászkáltak mellkasán.
– Aranyos cica, suttogta, nem szeretnéd, ha jó barátok lennénk?

– Sssst! – fröcsögött a cica. Nem látsz? Elfoglalt vagyok. Vadászat. Ne kergesd el a barátaimat. A cica pedig egy veréb felé rohant. Brick nem tudott pislogni, mert a gyönyörű szemű macska a tollával nyelte a szegény verebet.

– Fú! – kiáltott fel undorodva a macska. Hogy lehetséges ?! Ez borzalmas!

– Borzalmas? Szörnyű éhen halni. Néhány napja nem ettem semmit. Talán nem tudod, mit jelent az éhség. En tudom.

– Tudtam, hogy mit is jelent az éhség. De… nem számít. Beszéljünk másról. Meghívlak egy ünnepre. Ott élek … abban a gyönyörű házban. Jössz??

– Tudom,láttalak. …- Rendben. Megyek – válaszolta a macska határozatlanul.

Soha a fehér-sárga szőrű cica nem lépett ilyen puha szőnyegekre, soha nem kóstolt ilyen válogatott ételeket, soha nem volt ilyen kedves, udvarias és aranyos úr az oldalán. Kétségtelen, hogy beleegyezett, hogy a barátja legyen. Hűséges barát, amilyennek igazi barátnak lennie kell. Miután Brick bemutatta az egész háznak, a cica lefeküdt az ajtó melletti szőnyegre és elaludt. Gyönyörű álmot álmodott, amikor az öreg úrnő észre vette.

– Borzalmas! Dühösen kiabált, az asszony -Brick,te átkozott macska! Mersz ilyen csavargókat hozni nekem, tele bolhákkal?

A cica pedig nem tudta kinyitni a szemét, mert azon kapta magát, hogy megragadta az asszony és az udvar közepére dobta.

– Miau, miau, miau, szánalmas. Miau, miau …

– Miauuu !nyávogott felháborodottan Brick , majd a cica után futott.

Bick! Brick ! ! Hallotta a kis lánykát a gazdiját,aki hangosan kiáltotta.. Gyere be a házba! Azonnal!

Engedelmesen Brick visszafordult.

Néhány napig a macska nagyokat sóhajtott.. Nem nyúlt az ételhez, lefogyott, és még sört sem akart inni a gazdájával. Mindig a barátnőjét látta szeme előtt. Egy idő után azonban felkelt és kiment. Az udvaron meglátta gyönyörű cicáját. Egeret tartott a fogaiban. Az az egér volt, akit már ismert. Meg akarta védeni, de hallgatott.

– Kérsz te is – kérdezte a cica.

Brick finoman visszautasította.

Aznap este nem tért haza. A következőben sem. Aztán jöttek más napok, más éjszakák. A cicával a szabadban aludva a boldogság kilencedik mennyében érezte magát. Még soha nem volt ilyen jól. Amikor éhes volt, megette az egeret és a madarakat, amelyeket barátnője hozott neki. Túl úri volt ahhoz, hogy megtanuljon vadászni. A szegény cica most kettőért küzdött. Pedig mindketten csodálatos napokat éltek.

– Tudod – mondta neki egy nap a cica. Ha valaha is lesznek cicáim – szeretném, ha hasonlítanának rád. Vagyis, hogy legyen ilyen szőrük mint neked. Remek bundád van!
Brick boldog volt,hogy így megdicsérte a kóbor,kék szemű cica.

Ősszel azonban, amikor elkezdődtek az esőzések, Brick elhagyta a cicát . Mindig puha szőnyegekről álmodozott, mindenhol érezte a sör illatát. Nem bírja tovább. Meglátogatta volt otthonát.

Brick, Brick! Hallotta, amint a lány a kis úrnő küszöbére lépett. Anya! Néz! Brick visszatért! Hol járkálhatott ennyire keservesen ilyen sokáig?

– Hol, hol – mormolta a nagy úrnő. Magától értetődik. Vándorolt ​​azzal a cicával ,aki tele volt bolhákkal.! Vidd el és vidd a fürdőszobába. Mosd meg, fertőtlenítsd. Holnap megmutatjuk az állatorvosnak.

A tél közelében egy tömbház sarkán éhes, szomjas négy macska kapaszkodott egymásba. Mind a négynek vörös bundája volt. Távolról egy szegény, rongyos szőrű cica, aki valószínűleg hófehér volt, valamikor szomorúan nézett rá. Egy kislány ment el mellette. Az egyik macska elszaladt a többiektől, és követte őt.

– Miau, miau – sóhajtott szánalmasan a macska. A lány megfordult.

– Brick? – kiáltotta meglepetten. Még egy Brick? Lehetetlen! Aztán kissé habozva lehajolt, felvette a macskát, és hazasétált.

Brick ! – kiabálta az ajtóból a kislány. Nézd! Hoztam neked egy barátot! Egy igaz barát!

A Brick macska ellenségesen nézett a kicsire. Valószínűleg úgy érezte , hogy ettől a pillanattól kezdve már nem ő lesz az emberek kedvence.
Vége.

Tág a hómező,
a végtelenbe elvesző
s ömlő, csillogó taván,
mint a súly siklik a szán.

Dús ezüstös csalit
billenti hamvas gallyait,
mely tündöklőbb mint tavaszán
és gyöngyvirágesőbe lejt a szán.

Ámde napkelet
már szűri -méri a szelet
és szárnya verdes szaporán
mint sebzett nagy madár az út porán.

S ezüst fák körül
hab duzzad, göndörül
s tarajlik, forr a hókazán
s fehér tajtékon szökken át a szán.

Merre most vajon
e táncos, csengettyűs hajón
amelynek bársonyos ölén
varázs borul fölém.

Kívánnám bárcsak halk puhán
a végtelennek kapuján
röpülne be velem, e karcsú
szán.

 A lány kancsót hozott kezében,

Gyűszűnyi szája volt neki,

Úgy lépkedett libegve, szépen

És mégse folyt egy csöpp se ki.

Vasizmú volt a férfi marka 

Lovát jól ülte meg, henyén

A ló vékonyához ért a sarka

S remegve állt a büszke mén.

Mégis midőn pár perc után

Ott volt a kancsó s ő sután

Lenyúlt a lány kezéhez ért.

Leány, legény megreszketett

A két kéz egymást el sem érte

S a bor kicsurrant a fövénybe. 

A keze, füle és az agya engedelmes gép módjára dolgozott. A fülkagyló felfogta a hangot, az irányított kezét, a sovány ujj pedig kapcsolt.
 A test is hozzáidomult a munkához: a mozgások, elhajlások és fordulások mind csak egy cél kiteljesítésére törekedtek, - összekötni a hívó felet a felhívottal, elsuhanó percekre vagy végzetes félórákra egymásba fűzni a vékony drótszálakkal két emberi teremtést. Nagy Lenke, a telefonos kisasszony húsz évet morzsolt le az érzékeny mikrofonok, nyugtalan csengők, titokzatos dugaszok és békésen tűrő beszélők társaságában.

   Mindent tudott, ami a városban történt. Nem kereste és mégis eléje tárult a sok titok, a hallgató kérdezetlenül, szolgamódra szervírozta az élet megújuló változatait. De nem beszélt soha senkinek semmiről. Koponyájában elraktározta a hallottakat és ha néha szájára kívánkozott a beszéd, feléje fenyegetett esküje:
-Nem szabad elárulnia semmit.
     Ilyenkor összepréselte vértelen vékony száját és az előtolulni akaró házasságtörések, randevúk, üzleti csalások és más aljasságok visszatakarodtak a kényszerű feledésbe. Megszokta, hogy délután pontosan fél háromkor Dr.Verthan  János ügyvéd felcsengeti a 3344—77-et és az első kérdés, amit Kovács Ferencnéhez intéz a következő:
- Hogy van, drágaságom? Ez így megy már öt éve. Minden nap pontosan fél háromkor. Már előre tudta, hogy az asszony mit válaszol:
- Köszönöm, édes, jól és maga? Negyedóráig diskurálnak, ostobaságokat halmoznak egymásra, becéző szavakat bíznak a drótokra, miközben megbeszélik a másnapi találkozó idejét és helyét. Kezdetben izgatta, hogy önkéntelenül is fül tanúja két ember viszonyának, hogy akaratlanul is  is részesévé válik valamilyen bűnnek, de azután tudomásul vette és napirendre tért felette.

   . És lassanként felgyülemlett a szívében a keserűség és gyűlölet. Ahogy naphosszat odakapcsolta a szerelmes szájak elé a szerelmes füleket és ahogy a nagy vágyódások és szomjúságok közepette látta fellobogni az élet triumfáló szépségét, úgy érezte, hogy árván, idegenül, magára hagyatva didereg a csodálatos meleg közelében.
 Ót soha sem hívja senki. Nem kérik a telefonhoz, az ő részére nem tartogatnak titkokat, nem tekintik
célnak, hanem csak eszköznek. Lélektelen közvetítő szervvé alacsonyodott, amelynek a fontossága mindössze addig tart, amíg a beszélgetés, annak befejezte után csupán értéktelen holt anyag, akárcsak maga a telefon.


    Egyszer azonban valami történt, ami Nagy Lenkét, a gépet is kilendítette hidegségéből és a belsejében szikrázó gyűlöletet meg magasabbra szította fel.
 Déli fél kettőkor, amikor kissé elcsendesedik a forgalom, ideges csengetés sivított bele a telefonközpont csendjébe. Éppen újságot olvasott, belefúrta szemét egy hitvesgyilkosság borzalmaiba és csak másodpercek múlva vette észre, hogy a kapcsolótáblán kigyulladt a kis zöld jelzőlámpa.
-Itt a központ - mondotta unottan.
- Micsoda disznóság ez, kérem, már félórája csengetek!- ordította egy dühös bariton.
- Kikérem magamnak ezt a hangot! Tessék udvariasan beszélni
. -Ne leckéztessen engem, hanem adja a kívánt számot! Tizenhat-huszonhárom-hatvan-nyolcvanöt.
Ki lehet ez a goromba ember, tűnődött bosszúsan és megnézte a kis lámpa alatti fénylő számot: 223388333. A NewYorki-kávéház. Nem rendes előfizető, úgy látszik valamelyik vendég. Majd megtanítja, hogyan kell beszélni a központtal. Bosszúból rossz számot kapcsolt: a tizenhat-tizenhármat. Kárörvendően hallgatta, amint a durva bariton toporzékolt dühében:
- Halló, Weber vezérigazgató úr lakása?
-Nem, itt az állomási rendőrség. -Téves kapcsolás, kérem lecsengetni. Most mindkét oldalon elkezdődik a csengetés. Csak csengessenek.

     Még nem veszi tudomásul, hogy a beszélgetés befejeződött. Várt öt percet. Ugy: most megkapta a magáét ez a szemtelen alak. Ezután -széjjelbontotta a vonalat és másik öt perc múlva jelentkezett.
-Hallatlan, ami ott a központban történik!- ordította az ismeretlen a Newyork fülkéjéből.

- Jelentést teszek a főnökségnek. Tévesen kapcsolt, kisasszony. Adja már a tizenhat-huszonhármat. Ti-zen-hat-hu-szon-három! Megértette, kérem? Megértette, kérem?
 - Igen. Ne kiabáljon úgy, nem vagyok süket. Most már adhatja a számot. A lecke elég súlyos volt, máskor majd udvariasan beszél a központtal. Újra bele akart mélyedni az újságba, de egy név visszatartotta. Egy név, amely úgy hatolt a koponyájába, mint a hideg kés a meleg bordák közé.

   -Halló, Weber vezérigazgató úr lakása?
- Igen.
-A nagyságos asszonyt kérem a telefonhoz.
 -Én vagyok.
-Óh, bocsánat, meg kellett volna ismernem a hangjáról. Aki ezt az ezüstharanghoz hasonló csengő szopránt csak egyszer hallja, az örökké emlékszik rá. Tudja, nagyságos asszony, hogy ki beszél?
- Ha elárulja?
- Hűséges imádója és rabszolgája:Bedő Károly
 Nagy Lenke összerezzent. Ideges remegés futott végig a tagjain. Ez a név didergett a mellébe: Bedő Karoly. Neki is meg kellett volna ismernie a türelmetlen és mégis édes hangot, hiszen eleget hallotta Bedő Karolyt. A feledésből hirtelen előtört a tegnap. A nagy kapcsolótáblára fehér vászonlap terült, amelyen  nyugtalan filmképek vágtattak egymást kergetve. Húsz év előtt... Egy fiatal ügyvédjelölt járt a házukhoz..; . Forró szavak forróbb csókok kacagtak bele az estékbe
     Almok, tervek, vágyak ültek rá az öreg bútorokra...
 - A jövő évben megnyitom az irodámat és akkor feleségül veszlek- suttogta egy édes száj..
.-Akkor ott hagyhatom én is a postát- tört elő a vágyakozás egy másik szájból..
 Dr. Bedő Karoly és Nagy Lenke szőtték az álmok színes takaróját... Azután minden úgy történt, ahogy történni szokott... Dr. Bedő  ügyvéd feleségül vette a gazdag textilgyáros leányát, a telefonos kisasszonynak néhány obligát sort kézbesített a postás:
- Ne haragudjék, nem tehettem másként, karrier előtt állok, szegények vagyunk, csak nyomorúság várna ránk, mindkettőnknek jobb így, nekem gazdagon kellett nősülnöm, hogy előre jussak, kérem bocsásson meg, én mindig szeretettel és melegséggel gondolok magára...
 Húsz évvel azelőtt történt és azóta eltemette Dr. Bedő  Károlyt.
És eltemetkezett maga is. Szívében az égető fájdalommal lefeküdt a telefonközpont kriptájába élőhalottnak. Húsz év alatt senki sem jött érte, hogy kiszabadítsa a sírból. Húsz év alatt még csak telefonon sem hívták fel. Illetve felcsengették százezren is, de sohasem őt a személyt, hanem mindenkor a gépet. És húsz éven át minden könnyét belesírta a türelmes, részvétteljes néma telefonba.
- Mikor láthatom, nagyságos asszony?- kérdezte a bariton.
- Délben a korzón -felelte a szoprán.
- És mikor láthatom házak, falak, utcák és emberek nélkül?
- Nem értem, mire gondol.
- Könyörgöm, értsen meg már egyszer. Tudja jól, hogy milyen találkozás után vágyódom. Halk nevetés bugyborékolt ki a fejhallgatóból:
- Ne beszéljen ostobaságokat.
- Könyörgöm, higgyjen nekem.
 - Jó, hiszek.
- Mikor jön haza a férje?
- Egy hét múlva.- Megengedi, hogy este meglátogassam? - Nem engedem meg. Holnap délben a korzón találkozunk. A viszontlátásra. A szoprán leteszi a kagylót, a bariton ingerülten csenget, de a finom női ujjak nem veszik fel újbol........................


    Nagy Lenke végigélt ismét egy történést. Egy férfi megint kezére bízta sorsát. Kábultan dőlt rá a kis asztalra. Nyitott szemmel bámult a kis jelzőlámpákra és nagy feketeséget látott. Áthatolhatatlan sűrű feketeség közepén állt és amerre nézett, mindenfelől a vigasztalanul leélt húsz esztendő egy-egy állomása integetett feléje. Azután az évek közelebb jöttek, mintha valamilyen hatalmas kéz mozgatná őket. Az évek kört formáltak köréje. És a kör mindig szűkül. Egyszerre  Bedő Károly előlép a sötétségből és az egyik évet ráteszi a vállára. Utána a másikat. Nyomják, húzzák, béklyóba szorítják a fekete esztendők. Jaj, ne tovább, mert összeroskad alattuk. És a távolból újabb, ezután elkövetkező fekete évek indulnak útnak, hogy ezek is a vállára kapaszkodjanak.  Bedő Károly küldi rohamra a kegyetlen háromszázhatvanöt napokat.

 - Halló, központ, már félórája csengetek, miért nem jelentkezik? A feketeség eltűnik, a jelzőlámpák ismét kíváncsian bámulnak rája. Mit is akarnak ezek a jelzőlámpák? Igen: tudja már, felgyúlnak, hogy jelezzék, amikor egy darab élet rábízni óhatja magát a drótra, meg a drót végén ülő ember-gépre.

- Halló, itt a központ! - Kérem a tizenhárom-kilencvenegyet! Kapcsolt, bontott, felfogott történéseket, küldte a tűzhöz a tűzoltókat, a balesethez a mentőket, belehatolt politikai hitványságokba és üzleti gonoszságokba, a mikrofonból ezer férfiszáj mohó asszonyéhsége harsogott feléje és egyik száj sem sóvárogta őt, a gépet. Nagy Lenke a telefonkriptában csendesen haldokolt.


    Ettől kezdve figyelmesen kihallgatta  Bedő  Károly beszélgetéseit. Azelőtt is kapcsolt már az ügyvédi irodának vagy a lakásnak, de különösebben sohasem érdekelte volt vőlegénye élete. Most azonban kavargott benne a kíváncsiság: megtudni mindent, belehatolni ennek a sorsából régen eltávozott másiknak a sorsába. Eleinte nem gondolt bosszúra, de azután, mint magasba szökő gejzír, tört fel belőle a megtorlás vágya.
      Visszafizetni a fekete esztendőkért. Ha  Bedő Károly tönkretette az életét, most majd ő borítja be jégpáncéllal a családi meleget. Fűtötte a gyűlölség. Az egész világ ellen szétáradó keserűsége most erre az egy emberre pazarlódott. Kezdetben részvétet érzett a szegény feleség iránt, akinek a férje idegen asszony után futkos, de azután a részvét bosszúvá változott.

-ö sem sajnált engem, miért sajnáljam én őt - gondolta elégedetten és ez a felismerés megnyugtatta. Elhatározta, hogy névtelen levelet ír az asszonynak, amelyben mindent felfed. Közli  Bedő Károlynéval, hogy férje hűtlen, hogy "Weber vezérigazgató felesége után járkál, beárulja, ezzel fizet vissza  a kripta hidegségéért. Kissé már elkésett, mert mindkettőjük hajába sok ősz hajszál tolakodott, de talán így is eléri a célját. Fürdött az örömben, kéjesen gyűjtötte a bizonyítékot és egyetlen beszélgetést sem mulasztott volna el. Tényeket még nem sikerül szereznie, a telefonon át elhangzott vallomások nem bizonyítanak semmit. Azután ha ezeket megírná levélben, a férj letagadná, esetleg vizsgálat indulna, kiderülne, hogy  Bedő Károly valamikor a vőlegénye volt, fegyelmit kapna, elbocsátanak, mert megszegte esküjét. Nem, csak súlyos és megcáfolhatatlan bizonyítékokkal jöhet elő.

    Mindennap hallotta a frázisokat: 

- Az éjjel magáról álmodtam, gyönyörű asszonyom .. . — Könyörgöm, ne hagyjon tovább szenvednem .. .
- Kimondhatatlanul vágyódom maga után... Mikor beszélik meg már a randevú idejét és helyét? Ezt akarja csak tudni, hogy mikor találkoznak.
   Azután megírja a levelet. Képzeletben már látta a meglepett szerelmes párt, amint elfulladnak a csókokban és egyszerre váratlanul rájuk tör a feleség. Azonban a találkahelyet a házasságtörők nem bízták a telefonra. Pedig biztos, hogy létezik valamilyen zúg, ahol találkoznak, mert néhány nap óta már bizalmasan beszélgetnek, utalnak megtörtént, édes eseményekre, csókokra, mámoros délutánokra és estékre.
Hetekig figyelte a délutánonként lepergő diskurzusokat, egyetlen mondatot sem mulasztott el, de az annyira sóvárgott lakáscím még mindig nem akart előcsendülni a fülkagyló kis fémlapjából. Azután nyolc napig nem kapcsolta  Bedő Károlynak a tizenhat-huszonhármat. Weberné elutazott és szeretője elpihenni kényszerült. Amikor az asszony hazajött, a férfi újsággal fogadta:
 -Kedvesem, időközben új lakásról gondoskodtam, mert a régi nem alkalmas. A bejárat nem eléggé diszkrét.
- És talált megfelelőt?- Kettő közül választok, holnap talán már közölhetem a címet. Délután fél négykor felhívom telefonon és akkor mindent megtud. Nagy Lenke szeretett volna örömében hangosan, diadalmasan felkiáltani.
-Végre megtudom a titkukat!- gondolta elégedetten.- Most,- most a kezemben vannak.

      Aznap éjjel keveset aludt. Minduntalan a másnapra gondolt és idegesen találgatta, vajon melyik utcát szemelte ki  Bedő Károly. Reggel gyűrött arccal, álmos szemekkel, palástolhatatlan öregségében jelent meg a központban, ahol a rendező behivatta az irodájába:

- Lenke kisasszony, magát áthelyeztem az interurbánhoz, mert a városi központot automata-telefonnal cserélik ki. Nagy Lenke értelmetlenül bámult a rendezőre: - Hogy... hogyan... az interurbánhoz? -dadogta kétségbeesetten. Igen, miért csodálkozik ezen? Azt hittem, hogy örül majd, mert a kezelőszemélyzet nagy részét leépítjük, csupán a régi kipróbált kapcsolónőket tartjuk meg.

- Óh, kérem... bocsánat... örülök.,. hogyne... természetesen... Nem is tudta, hogy mit beszél. Forgott körülötte minden, csak egy bizonyosság állott előtte szilárdan, hogy nem hallgathatja ki többé  Bedő Károly beszélgetéseit a szeretőjével. Hirtelen jött reménységgel megkérdezte: -És mikor kell átvennem az interurbánt? 



- És mikor kell átvennem az interurbánt?

 -Ma délben tizenkét órakor. A városi telefon átszerelése még az éjjel megkezdődött és a maga kapcsolótáblája került először sorra.
      Vége. Soha sem tudhatja meg a lakáscímet, mert az automata önmagától kapcsol. Ennek a ravasz készüléknek nem kell emberi segítség. Az acélkonstrukció jobban megőrzi a titkot, mint a fül. Fáradtan, öregen támolygott ki a rendezői szobából és amikor a már felszerelt automata-központ előtt elment, gyűlölködve nézett a fénylő új szerkezetre, amely megölte elvirágzott életének egyetlen nagy vágyát: a bosszút. Azután leült az interurbán-táblához és miközben összekötötte a falut a várossal, egymásra préselt hangtalan szájjal tűrte, hogy vállára nehezedjenek az újabb fekete napok, amelyek lassan, de mégis akadálytalan bizonyossággal esztendőkké növekedmek.