Békesség a szívben

A sors átka

Mennyi mindent éltem meg teveled,
a sors adománya már akkor eltévedt,
mily jó volt tudni, hogy vagy nekem,
hogy rám gondolsz s keresel szüntelen.

Ki gondolta volna, mennyi szerelmet
zártunk egymás szívébe csendesen,
megfontolt szavak őszinte hatalma
egy ily varázslatos házba zárta volna?

Gondolatunk egy volt, és ugyanaz,
ne okozzunk fájdalmat a másiknak,
és két meleg szív forró gondolata
fagyos téli időben is összetartotta...

Elfelejtett álmok zúgták a harsonát,
szívhez hajolva ránk dobták a csodát,
kesztyűbe zárt kezünket annyira védte,
hogy senki sem tudta volna szétvágni.

Álmok, melyeknek szárnyait kerestük,
hogy elszálljunk, mikor a menny szelíd
és örök kézfogásba maradtunk volna,
mit ma is zokogva kíséri fájó dallama.

Vállamra tett karod ezüst fénnyel tele,
de zúg a világon át a végzet rút szele,
vajon, ha akkor nem toppanok eléd,
én, a cifra hölgy, kit is szerethetnél?

Szeplőtlen lelkem vajon hívott volna,
ha csillagból épített diadalív alatt
tűzfolyón át ezüstpalló hajnalban
parti szőnyegén virágkórus dalolna?

Látlak villámló ezüst árnyék gyanánt.
Kitártad szárnyaid, utad egekbe várt,
s az ördög cimborája ki keresi az átkot,
úgy átkozott, mint sors az örök világot.

Békés sötétséggé olvad az este,

nem létező vágyakat sért az idő,

a fájdalomnak és a szerelemnek

éjszakája jön béna kegyeletnek.

Nem láthatlak, ezért alázkodom,

gyógyító szerelmen,kongnak harangok,

sosem maradunk egyedül,bármikor

messzeségből, közel hozzuk a távolt.

Fél álmomban néha hallok egy szót,

mint egy angyal, ki tékozolja napom

tények s az órák hiányát elgondolom

amit ígértünk örökre, ketten egykor.

Békés sötétséggé olvad az este,

hallottam régen is e súlyos csendet

szobámban,meztelen lábbal járok

bűvös árnyékok tánca egyformák.

Amit tudunk az ,csak részlet,de sok

kicsi akkor lesz egész,ha elolvasod

megjelenünk már az első oldalon

amik számunkra csak utolsó lapok.

Csillagkeresés pusztulásig

Az ember néz a messzeségbe,
csak néz és csillagot keres.
Ajkán a megváltás igéje,
s a távol végtelenbe les.

Keresi ott a fényt, mi csillog
és elvész az űr tárt ölén.
Csillag szeretne lenni, csillag,
örökös, tiszta, égi fény.

Az ember zuhan le a sárba,
bokáig, térdig, egyre le.
Derékig fullad a mocsárba,
majd nyakig süpped el bele.

Már a szenny szinte száját éri,
aztán egészen ellepi,
s akkor rá ragyognak az égi
csillagok gúnyos szemei.

Sosem vagyok egyedül,hiányban,
valakik éppen most reám várnak ,
többnyelvű hangok ,ízek csodája
megnémult igék, tettek vibrálása.

Csenddel  zörögnek fájó  érzékek
virágok ,madarak fákon, s a tövében
lekapart falak, lecsorgó vakolatok
nyikorgó ablakok ,lelakatolt ajtók.

Mennyei hangok átlátszó kék égen
mind velem vannak társas körömben
hallom hangjukat lírai szenvedéllyel
minden esemény egy külön kellem.

Bennem is a vágy csak zenét szülhet
lábam nyomából a világ mindenségbe,
mert én vagyok üzenetük képviselője,
testembe bezáródnak a  titokzatos éjjel.

Ahogy évek nőnek ,hegedű hangrések
széjjel fújt rózsabokrok  között véreznek,
minden pórusomban zene kacérkodik
míg rózsabokrok  teste kéjben  álmodozik.