Békesség a szívben

Vagyok  érző,  búsuló  ideg-ember,

A  földhöz  szitok,  minden  idegemmel.

Minden  rajongás,  ami  bennem  árad,

Már  ősidőktől földben,  fűben  szárad.

Földből formálta  Isten  Ádám  testét

Oh  drága föld,  oh  bársony-barna  festék

Az  őtalajjal  lelkemet  befestem

Az  őstalaj  táplálja  keskeny  testem.

Ha  szénaillat gőze  száll  az  estben, 

Vágyaim  árja  buggyan  tüzesebben.

Szivem  minden  szerelmes  dobbanása

A  humusz-szívverésnek gyönge  mása.

Az  anyaföldben  régholt  lelkek  élnek,

A  korhadt fák  is  ö  róluk  mesélnek

Az  öreg fák  sok  ósdi  titkot  tudnak, 

Gyökerekkel  gyűrűzve földbe fúrnak.

Száz  csodát  rejt  a föld  morajló  mélye, 

Arról  susog  a  lomb,  az  erdő  széle.

Megértem,  mit  beszél  a  szél.

Te  élő természet, öreg  Andersen

Te  mesekaput  nyitsz ki  lopva,  halkan, 

Meleg  öledben  némul  el  az  ajkam.

Elaltatsz  és  a földre fektetsz  nyomban,

S  csak  századok  múltán  kelek fel  onnan

Felébredek  ős  testtel,  idegennel

Leszek  megint  érző  ideg-ember.

Téli világ

[cseles tél)

Hajnal hasadáskor a lét hajnalán
meg füstölög az ég éji fényeket
homályban bimbóznak lágy fellegek
kicsinyke fehér bárányfelhőket .

Szürke bundájában takarózik a Hold
nagyokat ásít kissé megbékélten
ropogtatja fogaival a deres jeget
magában mosolyog hideg ölelésben .

Csupasz fákon havas ágak sora
egymást biztatják szájuk vacogva
meleget keresnek egymásba bújva
íziben szétválnak varjú károgásra .

Már kering a Nap mint ébresztőóra
mindene sajog fagyos zene szóra ,
táncolni nincs kedve ,csak rostokol
de melegíti magát saját kandallóval.

És tornyosodnak hófelhők halmazzal
körbefutják szemükkel látókörüket
majd egy fej biccentéssel zavartalanul
földre zúdítják a havat súlytalanul .

Borong  az  őszi  napsugár.

  .  .

Borong  az  őszi  napsugár,

Oly  szép,  oly  álmodó  a  fény

,Remegve,  ábrándozva  jár 

A  gond  s  a  vágyak  tengerén.

A  bimbót,  mely  fakadni  kezdett 

Homály  a  sirba  kergette,

S  a  bokron,  melyen  rózsa  lengett 

Madár  a  fészkét  szétszedte.

A  hervadó  ősz  bús  ölében 

Fájós,  magasztos  érzetében,

Mereng  szivem s  a  múltba  téved 

Ábrándvilágom  Isten  véled!

BESZÉL A CSEND

Beszél a csend a csenddel, 

s én csendben hallgatom.

A csendből valami csendül

csendes dallamon.

Valami mintha fájna, 

valahol mintha égne,

valahonnan mintha 

valaki visszanézne.

Szemem a messzeségbe

mélán hiába tágul, 

emlék-emlékbe fásul, 

emlék-emlékkel társul,

és jön felém a csendből az

aki visszanézett.

Kérdőn reám tekint 

s megkérdi: hogy még élek?

Az örök szimfónia

Az örök szimfónia sosem hal meg
belőle tisztulnak meg édes érzelmek,
dallamos mementója lesz a létnek
hullámzik lelkedben a végtelenbe.

Az örök szerelem sosem hal meg
kígyó módra csúszik körülötted
átöleli forrón, végzetesen tested
lángot kebelez be sajgó szívedbe.

És csalfán szorítja tested kelepcébe
míg szíved a torkodban édeleg
halkuló zeneszó simogat éjjelben
s a hegedű vonója visít melledben.

Oly bánat ül szívedben sokszor
búsan hallgatod a zenét annyiszor
vértelen ajkadon csüng a kérdés,
feleletnek igaz helye a megértés.

És várod lágyan a Bach szimfóniát
körülötted hangjegyek hullámzanak
térdepelve keresed elvesztett álmod,
hegedűszó simogatja sok csalódásod.