Békesség a szívben
GondolatokBorong az őszi napsugár. . .
Borong az őszi napsugár.
. .
Borong az őszi napsugár,
Oly szép, oly álmodó a fény
,Remegve, ábrándozva jár
A gond s a vágyak tengerén.
A bimbót, mely fakadni kezdett
Homály a sirba kergette,
S a bokron, melyen rózsa lengett
Madár a fészkét szétszedte.
A hervadó ősz bús ölében
Fájós, magasztos érzetében,
Mereng szivem s a múltba téved
Ábrándvilágom Isten véled!
BESZEL A CSEND
BESZÉL A CSEND
Beszél a csend a csenddel,
s én csendben hallgatom.
A csendből valami csendül
csendes dallamon.
Valami mintha fájna,
valahol mintha égne,
valahonnan mintha
valaki visszanézne.
Szemem a messzeségbe
mélán hiába tágul,
emlék-emlékbe fásul,
emlék-emlékkel társul,
és jön felém a csendből az
aki visszanézett.
Kérdőn reám tekint
s megkérdi: hogy még élek?
Az örök szimfónia
Az örök szimfónia
Az örök szimfónia sosem hal meg
belőle tisztulnak meg édes érzelmek,
dallamos mementója lesz a létnek
hullámzik lelkedben a végtelenbe.
Az örök szerelem sosem hal meg
kígyó módra csúszik körülötted
átöleli forrón, végzetesen tested
lángot kebelez be sajgó szívedbe.
És csalfán szorítja tested kelepcébe
míg szíved a torkodban édeleg
halkuló zeneszó simogat éjjelben
s a hegedű vonója visít melledben.
Oly bánat ül szívedben sokszor
búsan hallgatod a zenét annyiszor
vértelen ajkadon csüng a kérdés,
feleletnek igaz helye a megértés.
És várod lágyan a Bach szimfóniát
körülötted hangjegyek hullámzanak
térdepelve keresed elvesztett álmod,
hegedűszó simogatja sok csalódásod.
Hajnal
Hajnal
Fogyó holdcsónak lágyan csobban átal
Kék éjszaka-tóról zöld hajnal-tóra,
Köd szakad fel sötét álom folyóról.
Erdők mélyének hüs illata lebben,
Madár pittyen nyújtózó csipkebokron,
Harmatgyöngy gyűl harangvirág csuporba.
Halk éneket kezd gyürüsajkú forrás,
Szőke nyírfák hajába szellő borzol,
Rózsatűz festi felhők ajka pírját.
Szemét lehunyja éhenhalt zsarátnok,
Füst elszivárog párakéken, lassan,
Hamvába roskad pásztorhagyta máglya
Valaminek jonnie kell
Pihegő, lágy álomból ébredek föl,
körülölelnek rózsás mámorok.
Száz víg kobold kacag ki a szememből
S míg öltözködöm, halkan dúdolok.
Remegő, bodros viola virággal
A hajam telis-teli tűzdelem
Édes nyilat üt szívemen által
Valami üdvösséges sejtelem.
Igen-igen hiába nem múlt el
A ma! Ma valaminek jönnie kell!
Én érzem, tudom, várom szív-repesve.
És mélyéből az alkonyi homálynak
Jön s rátapasztja víg, meleg szívemre
jégcsókos, dermedt ajakát — a bánat.