Békesség a szívben

Suhogó szélben csapzottan,
az ezüst cseppektől,
fényes kék lebegő anyagtalan
dér hullámtól

fénylik sötétlila árnyalatban
a télnek kapuja.
Mert oly csendes még a tél eleje
halkan rezdül,

s lobogtatja szilárdságát gyengén
lombtalan ágakon,
ketté szakítja a lehullt sugarakat
rövid mozgással .

S láthatatlan ürességet hagy hátra
színtelen tócsákban,
kezdődik a csípős hideg zuhatag
hegyek ormán .

Oly zord záporos zsibbadtságban
csurran a világra
fehéren tükröződik egyre sűrűbben
meghasadt felhőkön.

Aranysárga bársonyos mozzanattal
fészkelődik magában
a Napnak halvány vékony fonala,
mi halkan elpattan

s dermedten kitárul elénk épségben
a vattás csoda
csak varjak károgása hallatszik
csapzottan .

Itt vagy ősz foszlott tüzeddel

kihunyt csillagok küszöbén,

a tér és időnek rebbenésében

szőkén suhansz barna ösvényen.

Testeden még napfény kacag,

arcodról még nyári ég szakad,

bár szemed rozsda színben villog

még a nyár aranyban fel-fel pislog.

Évről évre így lopod be magad

szem gödreidben szél nyekereg ,

de vesztegzáron hagyod haragod

gubancos ködben dereng homlokod .

Hűvös csendben fújtatod magad ,

hagyom hogy hideg kézzel simogass

és szívem köré fújjad dőre bosszúdat

vádlóan vicsorogsz ,majd rám tapadsz .

Megőrizted örök hideg fényedet

ismerlek ,vársz mint egy sugallat ,

a hegedűszó mint érces fuvallat

elkezdte játszani őszi törvényed.

A nagy, hullámos búzatenger

Tele van dalos szerelemmel

Ezeréves melódiákkal

Ős ugarok nagy, érző lelke

Beszédes hite, láng szerelme

Karolják egymást a virággal.

Kék ég alatt, szárnya kitárva

dalol a róna poétája

S a nap aranysugárba vonja

Ég mindenütt a dal varázsa 

S belepirul a hallgatásba

Vándorfelhők fehér korongja.

Ős ritmusoknak lágy csengése

Magasra szálló büszkesége

Ott lobog a pacsirtád ajkán

Mintha keleti rengetegből

Valahonnan, őrtüzek mellől

Szállna ide egy síró dallam.

Nem érti meg azt az avatatlan

Szomorúan szép mi van abban

Hallgatni a pacsirtaszóra,

Hogy amerre ez a dal elszáll

Szomorúan szép mi van abban

Hallgatni a pacsirtaszóra

Hogy amerre ez a dal elszáll

Miért szebb az ég, a föld , a fűszál

A pillangós ,virágos róna

Erdélyben a németség élete az 1003. esztendővel kezdődik, amikor a magyar király Erdélyt elfoglalta.
Ezek az első németek azonban főképen harcos lovagok és szolgáik voltak. Valószínűleg bajorok, akik Gizella királynéval jöttek Magyarországra. Földművelő telepesek nagyobb tömegekben 1141-től kezdve jönnek Erdélybe II. Géza király hívására. A legújabb kutatások megállapították, hogy ebben a kelet felé való vándorlásban részt vettek az összes német törzsek Flandriától Bajorországig és felső Szászországig.

 A telepesek magukkal hozták mesterségbeli tudásukat és művészetben készségüket, amit később Erdélyben aránylag magas fokra fejlesztettek. Erdélyi iparoslegények szokásos vándorlásuk idején Ausztriában és Németországban mindig eltanulták a legújabb ipari és mesterségbeli fogásokat és divatokat és azokat hűségesen haza hozva, Erdélyben a parasztok és polgárok ,- mindegyik a maga módján,- — szép és értékes művészi ipart fejleszthettek ki. A földműves szász férfiak és -asszonyok saját kezű népművészeti tevékenysége a varrottas készítésre, szövésre, horgolt- és rece-csipkekészítésre, valamint fafaragásra szorítkozik. Minden egyéb művészeti munkát iparosok állítanak elő, azonban teljesen a népszellem hatása alatt dolgozva, az ő munkatermésüket is igazi népművészetnek kell tekintenünk.
 Számtalan keresztszemes varrottas minta öröklődik falun anyáról leányra. E varrottasok technikája a minta kemény, szegletes alakítását követeli meg. A minták szigorúan stilizáltak, mindennemű lágy lekerekítés kizárásával, tartózkodóak és szűkszavúak. E művészetet jellemzi a számos állat motívum, különösen a páva, a kétfejű sas és a szarvas. A virág motívumok közül, különösen a szegfü számtalan stilizált változata általános.
 Az állatalakok naivan tréfás formálása finom humor bizonyítéka. A keresztszem öltésü varrottasok mintáiban a páva és sas gyöngéd módon a büszkeséget és önérzetet jelképezik, viszont a szarvas a félénkségét, a gyorsaságot és kecsességet, mely nem ritkán a fiatal parasztlány tulajdonsága is. A mértani formák szigorúak, tartózkodók és szegletesek. Az egyes formák közei levegősek, tehát egészükben könnyedek és egyensúlyosak. A keresztszemes varrottasok stílusával közeli rokonságban vannak a szőttesek; kettőjük között a különbséget csupán a kétféle technika okozza. A színek közül a vöröset, kéket és feketét alkalmazzák ma; régebben a többszínű tarkaságot kedvelték. A keresztszemes varrottason kívül más hímzések is készülnek lapos öltéses és száröltéses technikával; ezeknek rajza fonadékos indadísz, stilizált virágokkal. E többé-kevésbé szabad kompozíciók egész felületeket töltenek ki és rendesen fekete színűek. Nem olyan szellemesen előkelőek, mint a keresztszemes varrottasminták. Hasonlóak ezekhez azok a tarka virágcsokrok, melyeket a szűcsök hímeznek a férfiak fehér irhából való ünneplő bundájára, azonban itt a levelek és virágok tarka, telt színekben virítanak. A csipkék és a recemunkából való főkötők mintáit sokszorosan összekevert geometriai formákból alakítják; kivételesen a főkötőket stilizált virágokkal és állatalakokkal is díszítik. A tarka szíjjakkal hímzett bőrövek, melyeket néhány vidéken még viselik, formájukban és elkészítési módjukban a tiroli bőrövekre emlékeztetnek. Általában a legtöbb ornament a díszitő kedv könnyed és ízléses megvalósítása, mégis a szövésekben és keresztszemes varrottasokban érvényesül a legkifejezettebben   Többnyire reneszánsz    és bizánci ornamentikára emlékeztetnek ugyan, de szigorú stilizáltságukkal és tartózkodó felfogásukkal, melybe belejátszik kissé a humor is, a szász földműves karakterének kifejezői.           
Mesélőkészsége ennél a munkánál kielégülhetett és ez az ornamentika már korán ki is tökéletesedett. Az erdélyi szász népművészet különleges sajátossága azonban az emberi és állati ábrázolás. Ebben különbözik határozottan a többi délkelet-európai  népművészettől, főképen a magyar, román és bolgár népművészettől, amelyekben a délkelet-európai népművészeti törekvések a legkifejezőbbek. A szász népművészet ember- és állatábrázolásában a Nyugatnak erős begyökerezése nyilvánul. Egészen természetes, hogy a 16. és 17. századbeli varrottas-minta könyveket a Nürnbergbe és máshová való vándorlásukból az erdélyi szászok haza, Erdélybe is elhozták magukkal és hogy ezeknek a könyveknek mintái élnek a mai napig is az erdélyi szászok varrottas- és szőttesornamentikájában. A nép felhasználja mindazt, ami a maga érzésének kifejezője lehet, bárhonnan kapja is azt. Formálja és újjáalakítja addig, amíg számára az alakok legmegfelelőbb kifejezési formájukat megkapják. Tehát nem a kapott eredeti minta a nép belső érzésének kifejezője, hanem az a forma, melyet ő alakított ki abból. Ez az alakításban és stilizálásban való kedvtelés azt eredményezte a népnél, hogy eredetileg szervesen összetartozó részeket, különösen ábrázolásokat, megváltoztatott, vagy akár teljesen elválasztott egymástól. így néha két, sőt négy pávát úgy állít össze, hogy egyetlen kört képeznek; néha ez a kör szegfü virággá alakul. Vagy pedig egyetlen szarvasfejből különváló díszítőformát alakít.
 A természetes alakzatok csupán arra valók tehát, hogy a nagyjában való körvonalakat, foltot megadják; a nép aztán a maga teremtő ösztönével saját ízlése szerint alakít. A meseszerű és természetfölötti alakzatokhoz való ragaszkodásának kifejezője az egyszarvú és egy négylábú szárnyas állatalak, mely már 15. századbeli kályhacsempén is előfordul. A stilizálókészség szerette a heraldikai stílusban való alakítást, amikor is két állatot egymással szembeállít. A néplélek belesűrítette magát ebbe a zsúfolt alakításba, melynél főképen oroszlánokat és kétfejű sast alkalmazott.
Ahogyan  a szigorú stilizálás az állatábrázolásokban két állatnak heraldikai módon egymással szembe való állításához vezetett, ugyanez az akarat vezetett a geometriai alakok összefoglalására, különösen csillag formájában. A nép alkotókedve azonban ez utóbbi formában nem tudta magát kellőképpen kielégíteni, habár a népben dolgozó erős összefoglaló akarat vezetett a csillagformához: az egy középpontú ábrázoláshoz. A tiszta geometriai ornamentikában, a szalag- és frizbi  mintákban, érintkezik az erdélyi szász népművészet legerősebben a többi délkelet-európai népművészetekkel, melyek szinte teljesen kimerülnek ezekben az alakításokban.
 .
  Ha ezt a népművészetet egészében tekintjük át, úgy a könnyedség és kecsesség mellett szigorú tartózkodását és megközelíthetetlenségét, a stilizálásra és karakterizálásra, valamint a zárt formálásra való erős törekvést kell konstatálnunk, mely a heraldikai stílusban és a csillagformákban fejezte ki magát legjellemzőbben. De konstatálnunk kell emellett a meséléshez és a természetfelettihez való erős ragaszkodást is, melyben a nép költészete kapta meg a maga művészeti kifejező formáját.

     MISCH OREND