Békesség a szívben

A  télvert  parkba   néha  kimegyek.

A  lomb  lehullott,  üresek  a  fészkek,

A  levéltelen  ágak  közt  benéztek 

Kíváncsian  a  hósapkás  hegyek.

A  lomb  lehullott,  üresek  a  fészkek

Lakóik  elszállottak  szerteszéjjel.

Bús,  ólmos  szárnyán  korán  jőn  az  éjjel

A  nyári  álmodások  elenyésztek.

Téldermedés  a  termőkedvű  nyárra 

Csak  szél  sivit,  de  csendesek  a  kertek

A  zengőlelkű  szép  idők  leteltek.

Nagy  hó  feküdt  a  hallgató  határra.

A  zengőlelkű  szép  idők  leteltek,

De  nem  haltak  meg,  alszanak  a  kertek.

Nagy  hó  feküdt  a  hallgató  határra,

S  a  hó  alatt  a  rög  a tavaszt  várja.

Ma  olyan  a  szívem,  ez  a  drága  jószág,

Mint  piros  virágú  új  csoda:

Ontja  magából  a  boldogságot,

Mely  hiszem,  hogy  ki  nem  fogy  soha.

Tele  van  az  Élet  szépségével,

Mit  csak  uj  csoda  szülhetett  újra.

Én  nem hiszem,  hogy  számomra  az  Élet 

Még  egyszer  így  megújulna.

Hiszen  én  már  mindent  megkaptam;

Még  azt  is,  mit  várni  se  mertem,

Mert  egyetlen,  igaz,  jó  szavadban 

A  világ  kinesét  együtt  nyertem 

Ezért  olyan  ma  a  szívem

Mint  piros  virágú  új  csoda,

Mely  hervadó,  búsuló  kedvvel 

Nem  hervadozhat  el  soha. 

Ülök magamba, félálomba dőlve 

Kint páros-ködös szürke őszi est

Mely mintha soha-soha el nem múlna, 

Mindent szürkére, feketére fest.

A kályha fénye sápadón világít

Az ablakon eső ver-zakatol 

S lármája minden kis zúgot betöltve

Elmémre ül és lelkembe hatol. 

Az ósdi óra kongva-bongva jelzi

Kilencre jár utána számolom

S lábujjhegyen a szobába lopózva,

Leül mellém a lomha Unalom. 

Ma kisiklik az isteni líra kezemből

S a húrjain át hét ívre feszülve terül szét lelkem

az őszi ködökbe,fájó, néma mezőkön.

Ma ne csengjenek apró rím csengettyűk amerre megyek,

ne zengjen az erdők fái között az őszi nagy hang,

mit suhanó szél penget amerre messzi tovább száll!

Ma nem magamat keresem, a tájak mély torkán,

nem magamat kutatom, valami halk, 

ringató lágyság ölel át szinte,anyai kézzel.

Ma szét feszülök a humusz fölött, ős-isteni gőggel

és immár semmi se fontos,

az est, ködös őszön borul így a földre,

 lehajló, nagy öleléssel.

S arra menőben egyszer látod a kettejük arcát

az ősz fátyol takarta, karcsú alakján . 

Amire még vágyom